Yanna útja egy görög kisvárosból a poklon át Spanyolországba

A mi megismerkedésünk Yannával mesébe illő. Amikor pár hónapra Spanyolországba költöztem, ő volt az első szállásadó, akinek az otthonát kiadta nekem az internetes keresés. A megismerkedésünk utáni néhány nap után már tudtam, hogy mi hamar túl fogunk lépni a hivatalos kereteken, ami így is történt: először barátok, majd szinte család lettünk. Gondoskodó, görögösen temperamentumos, ugyanakkor végtelenül kedves személyisége azt a benyomást tette rám, mintha lett volna egy új nagynénim. Így alakult hát, hogy Yanna beavatott megtépázott múltjának fájó részleteibe, én pedig a bizalmat megköszönve szeretném továbbadni ezt a kendőzetlenül őszinte és tanulságos történetet, hogy más számára is mentőöv lehessen.

– Milyen életed van most, és milyen életed volt azelőtt?
– A pokol mély bugyraiból érkeztem, és ma már a legszebb életemet élhetem, idáig viszont egy elképzelhetetlenül rögös út vezetett. Görögországban fiatalon házasodtam, majd lettem három fiúgyermek édesanyja. Sajnos a férjemmel nem voltunk boldogok: kilátástalannak éreztük az életünket, depressziósak lettünk, és a drogok világába menekültünk. Azt gondolom, hogy ami ezek után velünk történt, az nem lehetett véletlen. Egy átlagos napként indult, de szörnyű balesettel végződött: a karjaim között halt meg a nagyobbik fiam.

– Hogyan történt?
– Vásárolni mentünk, és épp hazafelé tartottunk a biciklivel. Mindketten egy dombról gurultunk lefelé, de nem száguldottunk, teljesen normális tempóban haladtunk. Egyszer csak megakadtak a kerekek, mi pedig tovább repültünk, és hatalmas puffanással földet értünk. Én karcolás nélkül megúsztam, a fiam viszont olyan szerencsétlenül esett, hogy kitörte a nyakát, és azonnal életét vesztette. Megvárta még, hogy felkeljek és odaszaladjak hozzá, majd ahogy megbizonyosodott róla, hogy sértetlen vagyok, örökre lehunyta a szemét. Összeomlott a világom.

– Mi következett ezután?

– Másnap reggel kinyitottam a szemem, és ahogy tudatosult bennem, hogy mi történt, azt éreztem: nem akarok tovább élni. Ezt a pillanatot pedig három-négy éven keresztül minden egyes nap átéltem.

Folyamatosan kerestem a miérteket, hogy miért neki kellett meghalnia, míg én élhetek. Onnantól kezdve pedig egyre rosszabbra fordult minden: bár elvégeztem a napi teendőket, és bejártam dolgozni, csak a droggal együtt tudtam létezni. Azzal keltem és feküdtem, szükségem volt rá ahhoz, hogy képes legyek reggelente felkelni az ágyból, de még így is minden egyes nap meg akartam halni. Hiába tudtam, hogy van még két másik fiam, akikről gondoskodnom kellene, meg voltam róla győződve, hogy azzal teszek jót nekik, ha a sebzett lelkivilágommal nem mérgezem őket tovább. Több öngyilkossági kísérletem is volt, de Isten végig vigyázott rám, így lehetek itt még ma is.

– Hogyan élheti túl mégis egy anya egy gyermeke elvesztését?
– Amikor Jorgosz meghalt, még csak 19 éves volt, előtte állt az élet. Egy szülő elvesztése is borzalmas fájdalom, mégis mi, gyermekek könnyebben fel tudunk készülni arra, hogy egyszer majd búcsút kell vennünk tőlük. Viszont amikor egy szülő kezében hal meg a tinédzser fia, az egyszerűen felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. A legtöbb ismerősöm nem tudta, mit „illik” ilyenkor mondani vagy tenni. Próbáltak segíteni nekem, ahogy csak tudtak, mégis az igazi támogatás attól a szomszédnőmtől jött, aki maga is gyászolta a gyermekét. Amikor megtudta, mi történt, átkopogott hozzám. Nem szólt semmit, csak rám nézett, és megértőn a vállamra helyezte a kezét. Elfogytak a szavak, de nem is volt szükség rájuk, hiszen abban az apró gesztusban minden benne volt. Egy nap aztán úgy döntöttem: nem lehetek annyira önző, hogy a családom szeme láttára sorvadok el napról napra, így útnak indultam.

Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a gyászt, az elviselhetetlen fájdalom annyira égett minden egyes zsigeremben, hogy semmilyen más érzelem, így a szeretet sem fért meg mellette.

– Elutaztál meghalni...
– Így van. Távol akartam lenni, hogy a családom ne lássa, mire készülök. Találtam egy leszokást segítő szervezetet, akik keresztény szellemiségben rehabilitációs házakat üzemeltetnek a világ minden pontján. Ide jelentkeztem, és számos választható ország közül a legmesszebbre utaztam: a spanyolországi Alicantéba. Természetesen egy szót sem beszéltem spanyolul, de nem is állt szándékomban megtanulni a nyelvet, ahogy meggyógyulni sem, sőt, még Istenben sem hittem akkoriban.

Kép

Yanna

– Nem láttad a reményt?
– Akkor még nem. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy ebből van kiút. Aztán megismertem a lakótársaimat, akik hasonló megpróbáltatásokon mentek keresztül, mint én, így szépen lassan elkezdett pislákolni bennem egy halvány reménysugár. Az intézet munkatársai minden erejükkel azon voltak, hogy segítsenek minket a leszokásban: orvosok, pszichológusok, pszichiáterek és papok álltak teljes támogatásukkal mellettünk, és mentort is kaptunk. Rájöttem, hogy itt mindenki a gyógyulásomért dolgozik, így nincs más választásom: nekem is ezt kell tennem. Egy nap Alicantéban meglátogatott a kisebbik fiam, aki akkor volt kilencéves. A karjaimba vetette magát, és ezt mondta: „Hogy gondolhattad egy pillanatig is azt, hogy nekem jobb életem lehetne az anyukám nélkül? Tudom, hogy kicsi vagyok, de a szeretetem irántad a világnál is nagyobb. Muszáj meggyógyulnod.”

– Hogyan sikerült végül kimásznod ebből a sötét világból?

– A függőség maga a pokol. A szeretteid szemébe nézel, de nem látod őket, mert csak akörül forog minden gondolatod, hogy miként tudnál szerhez jutni.

Semmi másnak nincs értelme számodra. Olyan, mint egy folyamatos éhség vagy szomjúság, amit sosem sikerül oltani. Ezért eleinte napról napra éltem csak. Nem úgy gondoltam az ott töltött időmre, mint ami örökké fog tartani, hanem rövid intervallumot tűztem ki: próbáljam meg kibírni, hogy májustól szeptemberig maradok, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Ez 2005-ben történt.

– Te pedig azóta is ott élsz...
– Így van, pedig magam sem gondoltam volna, hogy ekkorát fordul majd velem a világ. A rehabilitációs házban összesen 11 évet töltöttem. Már gyógyultnak számítottam, és akár el is mehettem volna, de nem tettem. Szerettem ott lenni és támogatni, mentorálni az újoncokat, úgy, ahogy engem is támogattak mások a kezdetek kezdetén. Kis lépésekben haladtunk akkoriban, hiszen az elvonási tünetek miatt a leghétköznapibb feladatok is óriási erőfeszítésekbe teltek. Beágyazni, reggelizni vagy egyszerűen csak rámosolyogni valakire is megerőltető volt ilyen fizikai és mentális állapotban, viszont olyan feltétel nélküli szeretetet kaptam ott, ami gyógyír volt minden sebemre.

Nem gyógyszerek segítettek a leszokásban, csakis a szeretet, ezt pedig tovább akartam adni.

– Hol tart a életed most?
– Már külön albérletben, de azóta is Alicantéban élek, sőt, már a fiaim is kiköltöztek, és itt kezdtek új életet. Az egyik már megházasodott, apa lett. Megtanultuk a nyelvet, teljesen belesimultunk a spanyol kultúrába, és a helyi gyülekezetbe is együtt járunk. A nagyobbik fiam ott zenél, és nagyon örülök, hogy a kisunokám is keresztényként egy ilyen szeretetteljes, gondoskodó közösségben nő fel. Úgy érzem, hogy azon a napon, amikor Isten kezébe adtam az életem, megmenekültem. Teljesen biztos vagyok benne ugyanis, hogy a hitem nélkül már visszaestem volna, de így, hogy tudom, ő minden lépésemnél mellettem van és támogat, képes vagyok küzdeni. Mindennap meg kell vívnunk a magunk csatáját ahhoz, hogy egyszer megnyerhessük a háborút. Vannak napok, amikor nyerünk, és van, amikor veszítünk, de mindennap kapunk Istentől egy új esélyt arra, hogy újra megpróbáljuk. Ha számomra 20 évnyi szerhasználat után járt az esély az új életre és a boldogságra, bárki képes lehet a gyógyulásra.