Wittner Mária: „Az igazságot ki kell mondani!”

– Nagyon jó kézügyessége van. Mióta foglalkozik zászlókészítéssel?

– A kilencvenes évek közepe óta. De mindig is szerettem varrni, a szakmám is ez volt. Nemzeti zászlót varrni pedig külön öröm.

– Milyen gyermekkora volt?

– Nem a szüleim mellett nőttem fel. Kétéves koromtól a karmelita nővéreknél nevelkedtem, akiktől nagyon sokat kaptam. Innen hoztam az életemet meghatározó értékeket: a humanitást, a hazaszeretetet és nem utolsó sorban a hitet, amely sok mindenen átsegített – a legnehezebb időszakokon is. Tizenhárom évesen kellett elhagynom őket, amikor 1950-ben államosították az intézményt. Akkor állami gondozásba kerültem.

– Vagány, szókimondó kislány volt, ahogy azt egy forradalmárnőről képzeljük?

– Nem ezen múlt, hogy beállt-e valaki a barikád mögé, de az igazság mellett mindig kiálltam és kiállok azóta is, bárkié is legyen az. Egyszerű a képlet: az igazságot ki kell mondani, mert hazudni bűn! Ez a szókimondás már gyerekkorom óta megvan bennem. Húztam is miatta a rövidebbet eleget, különösen a börtönévek alatt a sok fegyelmivel…

– Hogy került Pestre?

– Lejárt az állami gondozásom. Miután Pesten születtem, az igazgatóm írt egy papírt, hogy a fővárosi letelepedést megkaphassam, és mentem dolgozni.

– Tizenkilenc éves fiatal volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Egyértelmű volt, hogy bekapcsolódik?

– Nem voltam egy Petőfi Sándor, de az emberben ott volt a hazája iránti szeretet, a történelmünkből fakadó kötelességérzet. Ezekről sokat olvastunk, tanultunk a nővérekkel, valahogy természetes volt, hogy ott a helyem. Éreztük, hogy meg kell végre szüntetni a félelmet, ami az országot akkoriban eluralta. Azt hiszem, forradalmárrá nem is ’56-ban lettünk, inkább az azt követő börtönévek tettek minket azzá.

– Hol hajtotta álomra a fejét egy-egy forradalmi nap estéjén? 

– Albérletben laktam, de nem mentem haza. A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakoztam, október 23-tól november 4-ig végig ott voltam a történelmi színhelyeken.

– Mit érzett, amikor komolyra fordult a helyzet, és fegyvert kapott a kezébe? Nem félt, hogy használni is kell majd?

– Amikor gimnáziumba jártam, adtak fegyvert a kezünkbe, oktattak is bennünket a 48-as mintájú kispuska és hadipuska kezelésére, sőt, megtanítottak lőni is vele. Egyébként nem gondoltunk a félelemre, nem is volt rá idő.

– A szeme előtt haltak meg barátok és fegyvertársak. Felnőtté tette ez az időszak?

– Talán érettebbé tett. Ugyanis tényleg mellettünk estek el a társaink, de számomra döbbenetes igazán az volt, hogy micsoda gonosz ellenséggel kellett szembenéznünk: robbanólövedékkel lőttek a túloldalról. Jóval több ember halt meg, mint ahogy egy „sima” sebesülésnél szükségszerű lett volna.

– Ön is megsebesült egy repesztől.

– Igen. November 4-én a Péterfy Kórházba vittek, három szilánk fúródott belém, az utolsót 1980-ban operálták ki. November 9-én, amikor kijöttem a kórházból, visszamentem az utcára, hogy találok-e még valakit a társaim közül. Akkor már nem volt senki, csak romok és halottak mindenütt…

– Ekkor már volt egy kisfia, aki vidéken élt. Mikor látta őt legközelebb?

– Mielőtt letartóztattak, Székesfehérváron.

– Ez 1957 nyarán volt. Addig mi történt?

– Elhelyezkedtem dolgozni. A Képzőművészeti Főiskolán voltam modell. Amikor befejeződött az iskola, a „Hőpalackban” (Orion) helyezkedtem el a Váci úton.

– Hatodrendű vádlottból lett elsőrendű. Kiderült azóta, hogy miért?

– Ezen sokat gondolkodtam azóta is, valószínűleg azért, mert nagy volt a szám, és mindig helyreigazítottam a nyomozó tévedéseit. Emlékszem, októberben felvittek a zárkából kihallgatásra, ott volt a kihallgató asztalán a Népszabadság, benne a fényképem, és aláírva, hogy „egykori zárdanövendék és prostituált”. Felháborodtam azon, hogy csőcseléknek vagy prostituáltnak neveztek bennünket. Közöltem is a nyomozóval, hogy azért, mert van egy gyerekem, nem vagyok prostituált!

– Tutsek vérbíró volt kiírva a tárgyalására, ami egyet jelentett azzal, hogy halálos ítéletek születnek. Mi játszódott le ekkor Önben?

– Tudtuk mindnyájan, hogy mi lesz az ítélet. Sticker Katival – akit aztán ugyanúgy halálra ítéltek, de ki is végeztek – megbeszéltük, hogy közömbös arcot vágunk majd az ítélet hallatán.

– Később életfogytiglanra módosították az ítéletet, de három társát, köztük a 25 éves Sticker Katalint, valamint a 27 éves Tóth Józsefet és Kóté Sörös Józsefet halálra ítélték. Mit érzett ekkor?

– Nagyon nehéz volt... Az embernek lelkiismeret-furdalása volt, hogy életben maradt.

– Nagyon kötődött Katihoz. Amikor kivégezték, verset is írt róla. Mondhatjuk, hogy ő volt a legjobb barátja?

– Igen. Együtt voltunk a forradalom alatt végig. Egyébként mind a három kivégzett társamhoz írtam egy-egy verset, de Katihoz kettőt, mert neki írtam a „Vigyázz a hajamra, hóhér” címűt is. Mielőtt kivégezték, azon gondolkodott, vajon levágják-e majd a haját. Azt mondtam neki, majd megkérjük a hóhért, hogy vigyázzon a hajunkra. És ő tényleg megkérte. Ennek az emlékét őrzi ez a vers.

– Elmondaná?

„Vigyázz a hajamra, hóhér!
Csak most fésülködtem.
Nem akarok kócosan menni az Úr elébe.

Vigyázz a hajamra, hóhér
Most nagy útra megyek
Hol megszűnik minden, mi földi
S elhágy az emlékezet.

Siess hóhér,
de vigyázz!
A hajamnak ne árts,
Méltón akarok menni a társaim után.

A hajamra vigyázz, hóhér!
Többé már nem fésülhetem
Éltem tükre elhomályosul
Kioltja fényét hóhérkezed.

Hosszú útra megyek, hóhér
Odaát várnak már társaim
Éltünk közös szent harca
Holtunkban is összefűz.”

– A börtönben töltött tizenhárom év alatt mi adott erőt egyik napról a másikra az életben maradáshoz?

– A hit és a makacsságom, e kettő segített a túlélésben. Amikor a börtönévek emlékeiből fakadó nagyon súlyos idegösszeroppanásból kellett felépülnöm, két hét úgy esett ki az emlékezetemből, hogy azóta se tudok semmit visszaidézni belőle. A kisfiamat a korábbi intézeti igazgatóm rendszeresen behozta látogatni, ő tartotta bennem a lelket. Rajta kívül senki más nem várt, csak a volt igazgatóm, Patkós Gyula, aki nagyon sokat segített a szabadulásom után is.

– Megbélyegzetten, fiatal éveitől megfosztva és nincstelenül mihez kezdett a szabadulás után?

– Az én kedves igazgatóm vett pártfogásába Szolnokon is. Ő szerzett munkahelyet a minőségi szabóságban. Sokat köszönhetek neki, mert a feleségével, Teri nénivel együtt pótolták édesapámat és édesanyámat is.

– Mit lehet mondani egy kamasz fiúnak 13 év után? Nehéz volt anyaként újra megismerni gyermekét?

– A fiam ballagására jöttem ki. Valóban nagyon nehéz volt, pedig az egyik szememet mindig rajta tartottam, még a börtönből is. Sokat beszélgettünk erről az igazgatómmal. Egyébként a fiamat is büntették: gyógypedagógiai intézetben fejezte be tanulmányait, miközben az iskola sakkbajnoka volt.

– Beszélgettek a múltról, vagy inkább kerülte a fájdalmas témát?

– Beszélgettünk, de csak később. Pontosan tudta, mi történt velem, hisz a börtönben többször volt beszélőn nálam, amiről egy másik versem is született „Beszélő” címmel.

– A sors furcsa fintora, hogy éveken át volt munkahelye a Képviselői Irodaház, amely egykor az ÁVH közvetlen irányítószerve, a Belügyminisztérium székháza volt. Milyen érzések kavarogtak Önben, ha választott képviselőként belépett ebbe az épületbe?

– Nyomasztó érzésekkel mentem be mindig, mert pontosan tudom, hogy milyen célt szolgált ez az épület. Kísértenek itt a halottak, és egyszer már valakinek fel kellene szentelnie ezt a helyet és kiűzni a gonoszt.

– Hogy érzi: a rendszerváltás óta jobban ismerjük 1956 igaz történetét? Tisztulni látszik a múltunk?

– Még sok minden számunkra, egykori forradalmárok számára is titok. Ideje lenne feltárni a teljes valóságot, hogy elkövetkezhessen végre a társadalom tisztulása. Ezért küzdünk, mert ez a mi feladatunk.

– Szokott álmodni a múltról?

– Már nem.

– Ha visszatekint eddigi életére, másképp csinálna valamit?

– Visszafelé pörgetve az életemet, mindennek megtaláltam a miértjét. Arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon nehéz volt, de megérte. És ezt folytatom tovább. Nem, nem csinálnék semmit sem másként, nekem ez a sors volt megírva.