„A hivatásom nem áldozat volt, hanem kegyelem” – Egy lengyel orvosnő, aki szent lett

„Ápolni kell az álmaitokat!”

A keresztény misszionáriusok – mind a protestánsok, mind a katolikusok – a 19. század elején kezdték meg Közép- és Dél-Afrikában a leprások egészségügyi ellátását, menedékházak létesítését a számkivetetté vált betegeknek. Az ugandai Buluba faluban Szent Ferenc Kis Nővérei 1934 óta gondozták őket. A rend apácái képzett ápolónők voltak, s mintegy 22 ezer betegről gondoskodtak, akik szegényes kunyhókban éltek, elkülönítve az egészségesek világától. A misszió első, állandó orvos munkatársa Wanda Błeńska lett, a trópusi betegségek specialistája. Błeńska 1951-ben kezdte meg munkáját a Viktória-tó partján található településen. Már 1952-ben 80 ágyas kórházat és műtőt alakított ki, amelyet gyermekosztállyal és diagnosztikai létesítményekkel bővített. Az évek során nemzetközileg is jegyzett orvosi centrumot hozott létre, szakmai kapcsolatokat ápolt az indiai és dél-afrikai hasonló központokkal, londoni, amszterdami és hamburgi kutatóintézetekkel, valamint az Egészségügyi Világszervezettel.

Az ugandai kormánnyal együttműködésben országszerte leprakezelő állomások hálózatát hozta létre, mintegy száz szakrendelővel. Erőfeszítései révén a közegészségügyi oktatás és a lepra korai kezelése ezrek számára vált elérhetővé.

Wanda Błeńska 1911. október 30-án született a lengyelországi Poznańban. Mélyen vallásos katolikus családban nőtt fel, gyermekkorától orvos szeretett volna lenni. Tanulmányai kezdetétől tagja volt az egyetemi Missziós Társaságnak, tudatosan készült a missziós munkára. Gyógyszereket és kötszereket gyűjtött a kínai misszióknak, az Annales Missiologicae, az első lengyelországi missziós folyóirat szerkesztője volt. Küldetése megkezdésére 22 évet kellett várnia. Elszántságára így emlékezett vissza: „Amikor fiatalokkal beszélek, mindig azt mondom nekik: ha vannak jó, ragyogó ötleteitek, ápoljátok őket. Ne hagyjátok őket kihunyni, ne utasítsátok el őket. Még akkor is, ha megvalósíthatatlannak, túl nehéznek tűnnek. Ápolni kell az álmaitokat!”

Mindenáron leprások közé készült

Amikor 1939 szeptemberében Hitler megtámadta Lengyelországot, kinevezték a gdyniai Tengeri Kórház vezetőjévé, majd a Higiéniai Intézet laboratóriumában dolgozott. 1942 októberére aktív tagja lett a földalatti Lengyel Honi Hadseregnek, valamint a Gryf Pomorski titkos alakulatnak. A Toruńban raboskodó lengyel katonáknak fehérneműt, élelmiszert és leveleket juttatott be.

1944 júniusában a Gestapo letartóztatta, bebörtönözték, halálos ítélettel fenyegették, és többször megverték. Ám egy alkalommal a börtönigazgató is a kezelésére szorult.

Erre később így emlékezett vissza: „A cellánkban nagybetűkkel felírtam a falra: »Isten óvja Lengyelországot«. Szerencsénkre nagyon meleg nap volt. A börtönigazgató kiment a Visztula folyóhoz. Olyan csúnyán leégett, hogy a gondozásom alá került. A többi fogoly azt mondta, hogy eljött az idő, hogy mindent visszafizessek neki. De az orvosi lelkiismeretem azt mondta: »Ne árts«. Segítettem rajta.”

A háború után rövid ideig a toruńi városi kórházban dolgozott, majd Gdańskba költözött, ahol az Állami Higiéniai Intézet bakteriológiai és szerológiai osztályának vezetője lett. 1946-ban egy szénkonténerben elrejtőzve Németországba szökött, ahol hadifogságba esett bátyja évek óta betegeskedett. Fivére halála után az 1939 óta nyugaton harcoló Maczek lengyel tábornok páncélos hadosztályának női alakulatához csatlakozott, kórházakban dolgozott, lengyel hadifoglyokat és sebesülteket ápolt. A kommunista hatalomátvétel miatt nem térhetett vissza Lengyelországba, ezért Hamburgban trópusi betegségekből szerzett szakképesítést. Ezt követően Angliába utazott, ahol a lengyel alakulatok kórházában dolgozott, majd laboratóriumvezető lett. A Liverpooli Egyetemen 1948-ban trópusi orvoslásból és higiéniából szerzett diplomát.

1950-ben munkát ajánlottak neki Ugandában, ezért Fort Portalba érkezett, hogy előkészületeket tegyen egy leprakórház felépítésére. 39 éves volt ekkor. Elutazása napján ezt írta a naplójába: „Ma délután 4 órakor elhagytam Londont. Állandóan esik az eső. A hajó tele van emberekkel. Próbálok nem gondolni arra, hogy elhagyom Angliát. A fizikai kimerültségtől eltekintve békét érzek a szívemben és valami csendes, békés örömöt – tulajdonképpen teljesen boldog vagyok –, mint akinek semmije sincs, és akinek mindene megvan....” A leprakórház terve meghiúsult, ezért 1951 januárjában ellátogatott a Viktória-tónál található Nyengába és Bulubába. Elhivatásáról egy naplóbejegyzése tanúskodik: „1951. március 4., vasárnap – beszélgettem a püspökkel. Elmondtam neki, hogy egy sátorban is ellaknék, de a lepratelepen szeretnék dolgozni.”

Kép

Fotó: Wanda Błeńska Archivum

A hangos ima ereje

Błeńska 1951-től 1993-ig, 82 éves koráig dolgozott a Buluba Lepra Központban, az irányítást 1982-ben egy volt tanítványának, dr. Joseph Kawumának adta át. A lengyel orvosnő világviszonylatban is az egyik legismertebb szakértője lett a lepra kezelésének.

Pénzügyi támogatást szerzett számos nemzetközi intézménytől és Uganda kormányától. A Központ napjainkban is együttműködik a WHO-val, európai és afrikai orvosi egyetemekkel. A lepra szakértőjeként dr. Błeńska különböző orvosi társaságok tagja volt, többek között a Nemzetközi Lepra Szövetségé (Egyesült Államok), a Királyi Trópusi Orvosi Társaságé (Anglia) és a Kelet-Afrikai Sebészek Ugandai Orvosi Társaságáé. A „leprások anyjaként” emlegetett doktornő nemcsak a leprát kezelte, hanem minden más kórt is, amelyektől a betegei szenvedtek. Így gyakran a sebész, az ortopéd szakorvos, a szemész és a nőgyógyász feladatát is el kellett látnia. Dr. Błeńska innovatív módszereket vezetett be a diagnosztikában, a kezelésben, és megkezdte a leprás betegek társadalmi integrációját.

Wanda doktornő hite meghatározta az egész intézmény légkörét. Erről később így nyilatkozott: „Imádkoztam velük a kórházban. Ha tudtam, hogy valamelyik betegem súlyos állapotban van, fennhangon beszéltem róla. Aztán mindenki imádkozott. Ebben a tekintetben az afrikaiak egyszerűbbek. Itt, Lengyelországban a hangos ima bizonyos korlátok áttörését igényli, otthon és máshol is. Ugandában nem. Ez érthető volt számukra. A missziókba vetett hit erősödött. Soha nem tartottam katekézist. Ezt másokra bíztam. Mindig volt katekéta vagy pap, aki az úgynevezett térítéssel foglalkozott. Én pedig ragaszkodtam a gyógyászathoz. Rájöttem, hogy ezek az emberek a misszionáriusokat nézik. És az, hogy megszeretik-e a kereszténységet vagy elutasítják, attól függhet, hogy milyen lenyomatot hagy bennük a magatartásunk.”

Kesztyű nélkül az emberi méltóságért

Az orvosnő megtanulta a legelterjedtebb ugandai nyelvjárást, motorbiciklin járt, és gyakran viselte a lengyel nemzeti színekben pompázó fehér-piros sapkáját.

A sportolás fontos volt számára, ha tehette, evezett a Viktória-tavon és hegyet mászott. Ő volt az első nő, aki meghódította az ötezer méteres Vittorio Emanuele-csúcsot a közép-afrikai Ruwenzoriban.

Plasztikai műtéteket is végzett, amelyekkel javította betegei testi torzulásait és mozgásképességét. Elsajátította, hogyan lehet a szemhéjakat sebészi úton korrigálni a trachoma esetében, amely a leprásoknál igen gyakori és kínzó társbetegség. Korszerűsítette a kórházat, felállított egy szövettani laboratóriumot, hogy citológiai és szövettani vizsgálatokat is végezhessen. Az idegsebészetet Maliban tanulta.

Ahhoz, hogy az orvosi ellátást Uganda minden részére ki lehessen terjeszteni, dr. Błeńskának képzett személyzetre volt szüksége. 1956-ban heti leprológiai tanfolyamokat kezdett tartani orvostanhallgatók, ápolók és rehabilitációs szakemberek számára, akik Ugandából, Kenyából, Szudánból és Tanzániából érkeztek. A kampalai Makarere Egyetem Orvosi Karán is tartott továbbképzéseket. 1986 és 1987 között az indiai Puri lepraközpontjában is dolgozott, amelyet egy lengyel misszionárius, Marian Żelazek, az Isteni Ige misszionáriusainak tagja hozott létre. Błeńska napi áldozó volt, gyakran hajnali 4-kor kelt, hogy munkája előtt részt vehessen a szentmisén. Amint arról levelezése tanúskodik, legnagyobb hibájának a lobbanékonyságát, a hirtelen haragját tartotta, amellyel sokat küzdött.

Köztudott volt, hogy amikor csak lehetett, kesztyű nélkül vizsgált, hogy betegei emberi méltóságát ezzel is erősítse. Leggyakrabban azt a kérdést hallhatta, hogy vajon nem félt-e attól, hogy megfertőződik. Erre egy interjúban így válaszolt: „Orvos vagyok, és minden orvosnak vannak betegei, akik veszélyesek lehetnek rá. De ez soha, talán szinte soha nem készteti arra, hogy tartózkodjon az ellátástól.

Vannak különböző óvintézkedések. Azonban fontosabb, hogy ezeket úgy válasszuk meg, hogy a beteg ne lássa. A beteg nem láthatja, hogy félünk tőle. Az túlságosan fájdalmas.

Én felvettem a kesztyűt, amikor valamilyen beavatkozásra került sor, vagy nyílt sebet kezeltem, de nem az én biztonságomról volt szó, hanem a beteg biztonságáról.”

„Szeretned kell a betegeidet”

Egy másik interjúban így magyarázta meggyőződését: „A betegek látják, érzik, hogy van valaki, aki megérti őket, aki együttérez velük. Ez nagyon fontos számukra. Ezeket az embereket átjárja a fájdalom. Arra várnak, hogy valaki enyhítse ezt. Ha jó orvos akarsz lenni, szeretned kell a betegeidet, adj nekik időt és törődést... Igen, ez a legfontosabb dolog – a beteghez való hozzáállás. Ez mindenütt így működik. Mert mindenhol az ember szenved, és sokkal gyorsabban gyógyul, ha bízik az orvosában.”

A leprás gyermekekről is gondoskodott, megtanította őket arra, hogy ápolják a külsejüket. Sportversenyeket szervezett, és ha a falusi fiú nyert, az növelte a büszkeségüket és az önbecsülésüket. „Ha tudod, hogy mit kaphatsz el, könnyebb betartani a fertőzés elleni védekezés szabályait. Ha mindent elmagyaráznak, az ember már nem fél.”

Błeńska 1993-ban, 82 évesen tért vissza Poznańba. Életművéért több mint 40 kitüntetésben részesült. Élete utolsó két évtizedében számos ismeretterjesztő és tudományos előadást tartott, naponta járt a déli szentmisére a poznańi domonkosok templomába.

Kép

Forrás: Wikipedia

Wanda Błeńska a szentek számára meglehetősen ritka életformát valósított meg. A katolikus egyház által oltárra emelt nők között sok apáca és mártír van, egyre gyakrabban feleségek és anyák is, betegségben is hitvalló emberek. Błeńska nem illik egyik kategóriába sem: nem volt szerzetesi elhívása, nem alapított családot sem, de életét teljesen Istennek és az embereknek szentelte. 2014. november 27-én halt meg 103 éves korában.

Amikor 1984-ben II. János Páltól megkapta a Benemerenti pápai érdemérmet, azt mondta, hogy nem tudja, hány beteget gyógyított meg gyógyszerekkel, hányat törődéssel és hányat imával.

Wanda Błeńska boldoggá avatási pere 2020-ban kezdődött meg. Egy feljegyzésén a következő fogadalom olvasható:

„Én, Wanda, Téged választalak, Jézus, egyedüli Uramnak, és fogadom Neked a Szeretetet, a Hűséget és az Engedelmességet mindhalálig. Így segíts meg engem, Mindenható és Háromságos Úristen, Lengyelország Királynője és minden Szentek Királynője! Jézus Szentséges Szívének ünnepén, 1958. W. Błeńska”.