„Örökre együtt leszünk” – ígérte halála előtt a vőlegény, aki vonatbalesetben elhunyt

„Akkor kérte meg a kezem, amikor a legesendőbb voltam” 

„Ő volt az első komoly kapcsolat az életemben. A megismerkedésünk után hamar rájöttünk, hogy hasonló a gondolkodásunk. Amikor megkérte a kezem, épp allergiás reakció lépett fel nálam. Bedagadt az arcom, kiütések jöttek ki, és nagyon csúnya lettem. Ennek ellenére azt mondta, hogy soha nem látott még ilyen szépnek. Akkor kérte meg a kezem, amikor a legesendőbb voltam.” 
Viki vőlegénye, Andris ezután hullámvölgybe került, kissé kisiklott az élete, ezért a kapcsolatuk mélypontra jutott. Majdnem szakítottak, de Viki ragaszkodott kedveséhez, ezért elkezdett imádkozni érte. Egy nagyböjtben, negyven napig, minden este. A végén elment Andrishoz, akinek addigra rendeződött az élete, és megköszönte Vikinek az érte mondott imát. Megígérte, hogy most már ezen az úton fog járni. Ilyen előzmények után következett be a tragédia. 

Andris az autójával nagy ívben balra kanyarodott, és nem vette észre a vasúti lámpa fénysorompóját. 

Először járt ott, elég beláthatatlan útszakaszról van szó. A helyszínen korábban is történtek balesetek, de csak ezután készítették el az útlezáró sorompót. Viki vőlegénye rossz pillanatban ért a sínre, halálra gázolta a vonat. 

„Rideg gépi hangot hallottam” 

„Egy másodpercen múlt az egész. Amikor megtudtam, ösztönösen elindultam a templom felé, és az cikázott a fejemben, hogy hány évtizednek kell eltelnie nélküle. Amikor utoljára találkoztam vele, vizsgákra készült. Azt mondta, hogy most sokáig nem látjuk egymást, de utána örökre együtt leszünk. Látom magam előtt a kezét, ahogy integetett a vonat ablakából. Azt terveztük, hogy nyáron ő is a városba költözik, mert talált magának munkát. Annyira vártuk, és hihetetlen volt, hogy egyszer bekövetkezik. Számoltam vissza a napokat, de túl szépnek tűnt mindez, mintha meg sem történhetne. Néhány évvel később dédnagypapám szerelmesleveleit olvastam, amiket menyasszonyához írt. Rádöbbentem, hogy ugyanazok az érzések voltak benne száz évvel ezelőtt, mint bennem. Ő is csodaként élte meg a kapcsolatukat.”

A katasztrófát rossz álmok vitték hírül, ráadásul ugyanazon az éjjelen. Viki nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget, sőt, a saját álmát csak később idézte fel. „Kedden halt meg a vőlegényem, és előtte csütörtökön felébredtem egy rémálomra. 

Rideg gépi hangot hallottam, mint egy hangosbemondó, amelyik a nevével együtt recsegte, hogy meghalt. 

A halálhíre után közvetlenül nem is emlékeztem erre, csak később. A baleset napján reggel Andris felhívott, pedig mindig esténként szokott. Elmesélte, hogy szintén csütörtök este, álmában rossz útra tért, ezért nagyon fél. Nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj – de tévedtem.” 

„Nem a halál a tragédia, hanem a bűn”

„Először haragudtam Istenre, hogy tehette ezt velem. Visszamentem arra a helyre, ahol annak idején randevúztunk és sétálgattunk. Ott ígértem meg neki: bárhogy alakuljon az életem, nem fogok kétségbeesni, és nem adom fel. Nem sokkal később egy pap ajánlott egy bibliai részletet az igaz ember korai haláláról. Akkor értettem meg, hogy Isten szemszögéből nézve nem a halál a tragédia, hanem a bűn. Más azt mondaná, mekkora szerencsétlenség, hogy 23 évesen nem kapott több lehetőséget, pedig a Balatonnál sem járt soha, és szerény körülmények között élt. Ezzel szemben milyen teljes az élete annak, akinek van nyolc unokája, jómódú és egészséges. Én hiszem, hogy a vőlegényem is teljes életet élt. Valamiért kiragadta őt Isten, talán azért, mert megint belekeveredett volna valamibe. Az édesanyja azt állította, hogy akkor volt a legtisztább lelkű, amikor meghalt. Mi, akik mellette voltunk, láttuk a fejlődését, különösen az utolsó időkben. Ezt kell szem előtt tartanom. 

Nem az én tulajdonom, ezért csak hálás lehetek, hogy megismerhettem őt, és közelebb kerültünk egymáshoz. 

Ha egy szülő tudná, hogy a gyermekét néhány év múlva el fogja veszíteni, akkor is biztosan azt választaná, hogy inkább szülessen meg, bármennyire fáj is a tudat. Én is így vagyok ezzel, utólag is ugyanezt választottam volna, nem azt, hogy a férjemet ismerjem meg hamarabb. Talán jobb is, hogy Andrissal nem jutottunk el a házasságig és a gyermekvállalásig, mert azután végképp nem tudtam volna más férfit szeretni. Biztos vagyok abban, hogy a Jóisten még egy ilyen terhet nem ró rám a jövőben, főleg családosként.”

Az elhunyt szüleinek sem lehetett könnyű a gyászfeldolgozás. Talán valamit enyhített a fájdalmon, hogy amikor Andris és testvére 18–20 évesek lettek, kistestvérük született. Mintha az elveszített gyermekük helyett kapták volna őt ajándékba.  

„Nem akartam még egy eljegyzést” 

„Teltek a hónapok, és rájöttem, hogy nem sirathatom őt egész életemben, mindenképp férjet és családot szeretnék. Elkezdtem ismerkedni, de nem igazán találtam magamhoz valót. Akkoriban találkoztam a férjemmel, Zolival. Lassan szövődött a kapcsolatunk, mert nem tolakodott. Sokat beszélgettünk, és eleinte nem éreztem iránta szerelmet. Később is elég hullámzóak voltak az érzelmeim. Amikor kiegyensúlyozott voltam, jól éreztem vele magam, amikor békétlenség dúlt bennem, akkor nem. Vívódtam belül, de Zoli nem tudott a kétségeimről. Egyszer elküldtem, hogy menjen haza, nem vagyok belé szerelmes. Szomorú lett, mert nem sejtette a dilemmáimat, de kitartó maradt, és szeretett volna meghódítani. Ez a helyzet ösztönzést adott neki, mondván: nem baj, azért sem adja fel. Amikor megvettük a gyűrűt, féltem, mert nem akartam még egy eljegyzést. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Jelet kértem odafentről. Eljött a karácsony, amit külön töltöttük. 

A templomban én olvastam fel az olvasmány sorait: »Nem mondalak többé elhagyottnak, sem magányosnak, hanem úgy nevezlek téged, hogy én gyönyörűségem, én menyasszonyom.« 

Ez megerősített abban, hogy ő lesz a férjem.”

„Este ölelésterápiát tartunk”

Viki boldog házasságban él, de az ő mindennapjaikból sem hiányoznak a nehézségek és a konfliktusok. 
„Sokáig vártuk az első gyermekünket, jöttek problémák, és aggodalmaskodtunk. De ezt is csodaként éltük meg. Elmentünk egy Mária-kegyhelyre imádkozni gyermekáldásért. Pár nap múlva derült ki, hogy gyermeket várok. Azóta született egy másik gyermekünk is. Ennek ellenére, amikor összekapunk valamin, mindig kétségbeesek, és sírok a vőlegényem után. Olyankor úgy érzem, talán vele jobb házasságom lett volna. Ha együtt imádkozunk Zolival, és közelebb kerülök hozzá, akkor megszűnik az aggodalmam, és minden rendeződik. A gyerekekre nézve is fontos, hogy békesség legyen köztünk, mert a veszekedéstől ők is szenvednek. A házassági előkészítőn azt mondta az atya, hogy a gyermek nem az ajándékoktól boldog, hanem amikor látja, hogy a szülei szeretik egymást. Ha probléma adódik a gyerekekkel, este ölelésterápiát tartunk, és az ő lelkük is megnyugszik.”

„Hívő vagyok, mégis elővesznek sötét gondolatok”

Vikit gyakran környékezik a véletlenek, amikor hajszálon múlik egy-egy csapás. Ilyenkor keresztet vet és hálát ad, hogy nem történt baj. Egy alkalommal csodás módon épült fel.
„Középiskolás koromban volt egy komoly balesetem. Az orvos azt mondta, milyen szerencsésen megúsztam, szövődmény nélkül. Gyógyszert kellett szednem, és benne volt a pakliban, hogy bármikor epilepsziás lehetek. Erről nem is szoktam beszélni. 

Tizenöt évesen úgy éreztem, nem tudnék ezzel élni, még az öngyilkosság gondolata is eszembe jutott. 

A balesetem óta hajlamos vagyok a depresszióra, azóta sokszor fájt a fejem. Szörnyű érzés, hogy hívő vagyok, mégis elővesznek sötét gondolatok.
A járvány idején mindenki beteg lett körülöttem a családban, én pedig belázasodtam. Megijedtem, hogy meddig fog tartani ez az állapot. A vőlegényem közbenjárását kértem, hogy segítsen, és akkor eszembe jutott egy idézet. Megismerkedésünk elején egy képeslapot adtam neki, amin ez állt: »Mert csak én tudom, mi a tervem veletek, mondja az Úr, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt hagyok nektek.« Ez tizenöt éve nem jutott eszembe, de biztosan ő üzent, hogy ne féljek, minden rendben lesz.”