„A világban tízezerszer több a jó, mint a rossz, ezért érdemes bízni” – interjú egy világjáró önkéntessel

– Az életedben olyan fontos szerepet játszik az önkéntesség, hogy esetedben ez már életforma. Mikor vállaltál először önkéntes munkát?
– Nyolc évvel ezelőtt, amikor Erdélybe mentem egy gyermekotthonba. Maradandó élmény volt, csakúgy, mint a Bátor Táborhoz köthető önkénteskedéseim, amiket szintén akkoriban kezdtem el, és azóta is az életem része.

Mára az önkéntesség nemcsak egy életforma nálam, hanem utazási „stílus” is – utazom, és közben vállalok önkéntes munkát.

Először három éve, Chilében kombináltam az utazást az önkéntes munkával, ahol hét hónapot töltöttem el. Itt is, mint azóta sok más helyen, szállásért és ellátásért cserébe dolgoztam. Amikor megérkezem valahová, akkor kezdek el családot keresni, akiknél megszállhatok, és akiknél van lehetőségem önkéntes munkát végezni.

– Mi vitt el Chilébe? Milyen élethelyzetben voltál, amikor elindultál?
– Előtte másfél évig dolgoztam itthon, de azt éreztem, hogy a „klasszikus” életmód – vagyis egy helyen lakni és egy helyre bejárni dolgozni – számomra nem megfelelő. Nem elégítette ki a kíváncsiságomat és a világ iránti érdeklődésemet sem, ezért arra gondoltam, hogy elutazom valahova. Annyira erős volt bennem ez a vágy, hogy egészen a világ másik végére sikerült mennem. Ahhoz pedig, hogy ez ilyen formában történt, elsősorban a költséghatékonyság vezetett. Lényegében így csak az A-ból B-be jutás költsége terhel: a célállomásra érkezve megvan mindenem, hisz mindig helyi családoknál lakom, ahol ellátást is kapok. Idővel az átélt élmények hatására megváltozott a szemléletem: most már a költséghatékonyság a legutolsó szempont.

Mindenhol részese lettem az érintett családok életének: egy fedél alatt laktunk, együtt étkeztünk, együtt mentünk családi szülinapokra, együtt éltük meg a jót és a rosszat is.

Ez nagyon felemelő és egyben intenzív érzés, amely egészen másfajta utazásélményt nyújt, mint bármi más.

– Chilében komposztálót építettél, Spanyolországban tűzrakóhelyet, Észtországban pedig szánhúzó kutyákkal dolgoztál. A tevékenység vagy a helyi kultúra vonz jobban, amikor úticélt választasz?
– Mindig az ország vagy a régió a meghatározó először. Észtország nagyon izgatta a fantáziámat, mert ritkán hallani róla, nem egy turistacélpont. Országon belül viszont már változó, hogy mi alapján keresek konkrét helyet vagy családot. Észtországon belül mindegy volt, hogy hová megyek, mert volt egy „projekt”, ami mindent lesöpört az asztalról: a huskyk. Chile területén legalább egy tucat helyen önkénteskedtem, a perui határtól a kontinentális rész legdélibb csücskéig. Az Atacama sivatagba mindenképpen el akartam jutni, és másodlagos volt, hogy a munkalehetőségek milyenek arrafelé. Érdekes, hogy aztán a legjobb famíliához kerültem végül, akikkel hatalmas élmény volt együtt lenni – nagyobb, mint a sivatag.

– Mit adott neked az észtországi kutyakaland?
– Akkor és ott úgy tudtam kapcsolódni e hetven kutyához, ahogy még a saját kutyámhoz, macskámhoz sem. Úgy éreztem, hogy egy egészen újfajta dimenzió nyílt meg számomra. Sokszor eszembe jutott az „Avatar” című film – abban van egy erő, amely keresztülfolyik mindenen. Amikor a kutyákkal voltam, az kicsit ilyen volt: a természet része lehettem.

Egy kis idő elteltével már a huskyk mozdulataiból értettem, hogy mit akarnak. Szavakkal nehéz leírni, hogy mennyire mély kötődést jelentett ez köztünk.

Azóta is próbálok ilyenformán kapcsolódni az állatokhoz, de nem mindig sikerül.

– Mennyire alkalmazkodsz könnyen, amikor idegen családoknál laksz külföldön?
– Az évek során nagyon magas lett az ingerküszöböm, és szeretem is megtapasztalni a kultúránkénti különbözőségeket. Például egész más a szeretetnyelve egy mediterrán embernek, mint egy északinak. A mediterránok kimondják, hogy mennyire szeretnek, odajönnek, megölelnek, míg egy északi sokkal inkább tartja a távolságot. Észtországban a családnak, akiknél laktam, megemlítettem, hogy szeretem a grépfrútot. Másnap az anyuka hozott nekem egyet. Vagyis minden kultúrában más módon fejezik ki ugyanazt, és nekem ezek a különbözőségek nagyon tetszenek – szeretem felfedezni őket és tanulni belőlük.

– Ha visszagondolsz bármelyik kalandodra, akkor mely emlékek térnek vissza leginkább?
– Mindig a kapcsolatok emlékezetesek: amikor emberekhez vagy épp állatokhoz kapcsolódom. A lelkek találkozásai hagynak leginkább maradandó nyomot bennem. Amikor Bolíviában önkénteskedtem, egy szabadnapomon bementem a városba. Este az utolsó busszal mentem haza a táborhelyünkre, ahol sárból készült házakat építettem egy perui bácsival és egy francia lánnyal együtt. A buszon nagyon figyeltem, hogy hol kell leszállni, és a megállómhoz közeledve egyszer csak a sötétben azt láttam, hogy zseblámpával valaki jelez a busznak. Ezt akkor csinálják, amikor fel akarnak szállni – nem is értettem, hogy az éjszaka kellős közepén ki akar eljutni még ennél is messzebb a várostól… Majd észrevettem, hogy az ismerős bácsi és a lány az. Leszálltam és megkérdeztem tőlük, hogy mi járatban vannak ilyen kései órán, mire azt mondták, hogy csak meg akartak várni és megbizonyosodni arról, hogy épségben visszaérkezem-e. Ez apróságnak tűnik, de az ilyen kedves gesztusok maradnak meg leginkább.

Kép

Kép: Tóth Zsuzsa

– Két éve stoppal mentél ki Észtországba, huszonnyolc sofőr segítségével érted el az úticélodat. Miért választottad az utazásnak ezt a módját?
­– Egyrészt nagyon vonzott az az elképzelés, hogy ilyen nagy távolságot stoppal tegyek meg. Másrészt „tetőzött” nálam az, ami mindenhonnan folyik ránk a médiából, hogy a világ veszélyes hely. Hiába tudom, hogy ez nem így van, és tízezerszer több a jó, valahogy ez a gondolat maga alá temetett.

Elhatároztam, hogy kimegyek stoppal Észtországba, és megmutatom magamnak és a környezetemnek, hogy igenis rengeteg jó ember van.

És így is lett… Minden sofőr, aki felvett, tiszta lelkű volt. Nagyon sok sztorit meséltek – megosztották velem életük örömeit, bánatait, és próbáltak tanulságokat is átadni mindabból, amit megtapasztaltak. Végül bebizonyosodott az, amit gondoltam: sokkal több jó létezik a világban, mint rossz. Egyetlen negatív élményem sem volt. Nem vagyok naiv: tudom, hogy történnek rossz dolgok, de arányaiban szerintem sokkal több a pozitívum. Ezért érdemes hinni és bízni.

– Miért térsz haza mindig az utazásaidról? Mi és ki vár itthon?
– Elsősorban a kultúra és a nyelv csábít haza, ahol fél szavakból is megértjük egymást. Sokszor próbáltam elmondani az útjaimon megismert, magukat világpolgároknak tartó embereknek, hogy mit jelent számomra egy magyar vers, vagy az, hogy magyar szót hallok az utcán. Nekem úgy kell ez, mint a levegő; ez az, ami mindig hazahúz.

– Mennyire támogat a családod ebben az életformában?
– El tudom képzelni, hogy amikor egy huszonéves lány egyedül elstoppol Észtországba, az egy szülő számára mennyire ijesztő lehet – a szüleim ennek ellenére próbálnak támogatóan jelen lenni. Valamennyire meg is értik, hogy miért csinálom ezt, és látják, hogy lételemem az utazás.

Amikor úton vagyok, akkor élek igazán – akkor tudom átélni és megélni a mindennapokat.

Hazajövetelkor mindig a szülői házba térek meg.

– Nagyon „kereken” éled az életet: ejtőernyőzöl, gokartozol, zenélsz, járod a világot. Hogy tervezed az elkövetkező hónapokat?
– Az év második felében az ESC, vagyis a European Solidarity Corps nevű szervezeten belül keresek önkéntes lehetőséget. Ide 18–30 év közöttiek jelentkezhetnek, akiket civil szervezetekhez közvetítenek. Nekem ez az utolsó évem erre, mert idén leszek harminc, úgyhogy ezt mindenképp szeretném kipróbálni. Előtte itthon dolgozom: jelenleg egy kecskeméti interaktív hangszergyűjtemény munkatársa vagyok. A Bátor Táborhoz hasonlóan itt is élményeket próbálunk adni azoknak, akik hozzánk betérnek – több mint kétezer hangszerünk van, amelyeket bárki kipróbálhat.

– Ha elképzeld magad öt év múlva, akkor mit látsz?
– Szeretnék nagy családot, még ha nem is feltétlen öt éven belül. El tudom magam képzelni egy városközeli tanyán, ahol állatok vesznek körül, de közben a kultúra is elérhető számomra. Ezek az elképzeléseim, ugyanakkor van még egy-két őrült tervem előtte: például szeretném gyalog megtenni az észtországi Narva és Gibraltár közti távolságot, vagyis átszelni Európát. Nem tudom, hogy a terveim beleférnek-e öt évbe.

Próbálok fokozottan figyelni a lelkem szavára és nem azért váltani életmódot, mert a társadalmi elvárások szerint eljött az ideje, hanem azért, mert ez az én belső igényem.

Ha öt év múlva még nem alakul ki ez az érzés, akkor még nem fogok megállapodni. Viszont, ha három esztendő múlva jön el ez az idő, akkor le fogok állni az utazásokkal, és családot alapítok itthon. Igyekszem önazonosan magamnak megfelelni, és olyan életet élni, ami számomra kedves.