A viktoriánus tisztaságmánia rejtett buktatói – A fejlődés áldozatokkal is jár
A 19. század közepén, a világ legfejlettebb országában, Angliában összetalálkozott két történelmi léptékű folyamat. A viktoriánus tisztaságeszmény és a robbanásszerűen fejlődő tudomány találkozása felkészületlenül érte a társadalmat, a következmények pedig gyakran életveszélyesek voltak.
Viktória királynő 1837-ben, tizennyolc évesen került trónra, és 1901-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Bár az uralkodónak – mint a brit alkotmányos monarchia fejének – nem sok beleszólása van a kormányzásba, ez a hatvannégy év róla kapta a nevét a világtörténelemben. Ekkor zajlott az a megdöbbentő ütemű ipari és technológiai forradalom is, amivel maguk az állampolgárok sem tudtak lépést tartani.
Viktória trónra kerülésével erkölcsi szempontból is új korszak kezdődött
A 18. századból eredő, felvilágosult eszmékben gyökerező szabadosság az új század első harmadában még áthatotta a társadalmi elit életét. Az új királynő nagybátyjai – IV. György és IV. Vilmos brit uralkodók – egyáltalán nem csináltak titkot szeretőik és tucatnyi törvénytelen gyermekük létezéséből. IV. György gyakorlatilag semmi mást nem csinált egész uralkodása alatt, mint evett, ivott és házasságon kívüli utódokat nemzett. Élvhajhász életet élt, olyannyira, hogy már fiatal korában egészen szélsőséges ingerekre volt szüksége az érzékei felkorbácsolására. Tagja lett egy hírhedt szexklubhálózatnak, és egy eldugott helyen, a Beggar’s Benison, azaz Koldusáldás nevű villában rendszeresen részt vett az orgiáikon. Mint hitvallásukban kifejezték, a klubtagok a férfiak felszabadult szexualitását ünnepelték. Mindazokról a jól dokumentált rituálékról és tömegjelenetekről, amik ott zajlottak, még ma sem lenne könnyű illendő társalgást folytatni.
Viktória uralkodásának kezdete – szinte jelképes módon – egybeesik a klub megszűnésével. A fiatal királynő szinte azonnal férjhez ment, és a várakozások ellenére tökéletes szerelmi házasságban élt. Enyhén szólva nem vetette meg a test örömeit, és sikerült a mindenki számára követendő, bőséges gyermekáldással kísért mintaházasságot nap mint nap látványosan demonstrálnia. Igaz ugyan, hogy időről időre ő is kipróbálta a kokaint, és nyolcadik-kilencedik szülése alatt bőségesen szippantott a fájdalomcsillapító-bódító kloroformból. Uralkodása a tisztességtudó visszafogottság és az erkölcsi tisztaság szimbólumává vált. Ez a hozzáállás nemsokára szinte áthághatatlan normává vált az egész társadalomban.
A tisztaság azonban nemcsak elvont értelemben, hanem a szó szoros fizikai értelmében is prioritássá vált a 19. század közepére. Különösen az emberi test működésével elkerülhetetlenül együttjáró váladékok és salakanyagok jelenléte irritálta ezt az újdonsült érzékenységet.
Azoknál, akik megengedhették maguknak, szokássá vált napi többszöri átöltözés és a tisztálkodás. Létrejött a lakás legújabb helyisége: a privát szférát és a tisztálkodást megtestesítő fürdőszoba. A század végére a jómódú családoknál már elérhető volt a vezetékes gáz, így hamar megszülettek azok a módszerek, amikkel a korábbinál nagyságrendekkel egyszerűbben lehetett vizet melegíteni.
Ártatlannak tűnő, de halálos veszélyeket hordozó találmányok
Az egyik első ilyen eszköz a vízmelegítős fürdőkád volt, ami mai szemmel nézve maga az életveszély. A kád aljába egy komplett gázbojler volt beépítve, így használói az esti fürdést gyakorlatilag egy hatalmas kondérban főve hajtották végre. Sokan szenvedtek borzalmas égési sérüléseket, és voltak olyanok is, akik valami miatt nem tudtak kimászni a kádból, és elevenen megfőttek.
Halálos veszélyt hordozott a modern vízöblítéses vécé is. Az első változatot még a 16. század végén I. Erzsébet angol királynő bizalmi embere, Sir John Harrington találta fel, és a királynő örömmel használta is a harminc literes tartállyal, ellensúlyokkal és bőr szeleppel ellátott szerkezetet. Az angolvécé mégsem tudott elterjedni a 19. századig, és akkor is csak azért, mert addigra kiépültek a nagyvárosok alatt a kiterjedt csatornarendszerek, és egyre több háztartásban vált elérhető a vízszolgáltatás. A vécé struktúráját erre az időre már továbbfejlesztették, de még így is maradt egy életveszélyes hiányossága. A korai S-alakú bűzelzárók nem működtek kifogástalanul. A kénhidrogén gyakran visszaáramlott a lakásokba, ami nem csak kellemetlen szagokkal járt. Elég volt egy szerencsétlen pillanatban olaj- vagy petróleumlámpával belépni a mellékhelyiségbe, és könnyedén történhetett akár halált is okozó gázrobbanás. Ez az egyszerű szerkezeti hiányosság és a gyakran elduguló csatornák néha olyan komoly gázbuborékokat is létrehoztak, hogy a gyanútlanul lemászó tisztítómunkás nyílt lánggal működő lámpása pusztító robbanást okozott. A megoldást a ma is alkalmazott U-alakú bűzelzáró hozta el, amelyet a beszédes nevű Thomas Crapper talált fel 1880-ban. Ez nem záródott el, nem folyt ki, és nem is száradt ki. Nem véletlen, hogy a BBC azon ötven találmány közé sorolta, amelyek megalapozták a modern gazdaságot.
A mikroszkópok fejlődésével egyszerre az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy addig ismeretlen világ húzódik meg a szabad szemmel nem látható mérettartományban.
Louis Pasteur pedig bebizonyította, hogy a betegségeket valójában mikroszkopikus élőlények terjesztik.
Kórokozók tengerében élünk
A jól szituált városi polgárság rádöbbent, hogy a kórokozók az egész világot áthatják, és akárhová megy, ezt nem tudja elkerülni. Hirtelen más szemmel kezdték nézni a saját életüket, és mindazt a szennyet, ami nap mint nap körülvette őket. A legfélelmetesebb bizonyítéka mindezeknek a londoni lótrágyahelyzet volt. A fővárosban legalább háromszázezer ló élt és dolgozott, a nap mint nap keletkező ürülék mennyisége pedig kezelhetetlen volt. A The Times 1894-ben arra a következtetésre jutott, hogy Londont ötven éven belül három méter vastagon beborítja majd az ürülék. Ezt a közelgő katasztrófát főleg annak tulajdonították, hogy a lótrágyát feltakarító munkások szintén lovak segítségével végezték a munkájukat, ezek pedig szintén termelték az ürüléket.
Beköszöntött a nagy lótrágyapánik, és a probléma megoldása érdekében még konferenciát is összehívtak, ami azonban záróhatározat nélkül feloszlott.
Az utcákon járkáló emberek nem tudták elkerülni, hogy a cipőjük beszennyeződjön, a hölgyek hosszú szoknyája pedig folyamatosan a fekáliát seperte. Ehhez kapcsolódott az egyre erősödő légyfóbia is. Az új tudományos eredmények tükrében az emberek lelki szemei előtt megjelent a rengeteg kis rovar, amint a lótrágyáról egyenesen a lakásokba repülnek, és mindenre rákenik a fertőzést. Minden élelmiszerrel érintkező edényre csipkefedőt tettek, megjelent az ablakokon a csipkefüggöny, és valóságos forradalom történt a mosás területén.
Méregdömping a kosz elleni harcban
A mosás már addig is a háztartások legkomolyabb kihívását jelentette. Legalább három napba telt egy komolyabb hadművelet, hiszen egy napig mostak, a második napon szárítottak, a harmadikon pedig vasaltak, mángoroltak. Különösen a női ruházat sok vaskos rétege igényelt alapos fertőtlenítést és fehérítést: a szoknya alatt hordott habfehér pantallók, a csipkés ingek, fűzők és mellények tisztogatása soha véget nem érő rabság volt. Az új higiéniai követelmények tovább bonyolították ezt a folyamatot, és minden korábbinál veszélyesebbé tették. A tudomány és az ipar hamar alkalmazkodott az új körülményekhez: hatékony és néha mérgező tisztítószerek lepték el a piacot. Az egyszerű tisztításhoz hamulúgot, a foltok ellen gyakran terpentint és a kerozint alkalmaztak, amelyek könnyen okozhattak mérgezést. Főleg azért, mert a csomagolásuk nem jelezte egyértelműen, mit tartalmaz.
Különösen veszélyes volt ez a jelenség azért, mert a baktériumok, legyek, patkányok és más kártevők elleni harcban komoly mérgeket is bevetettek. Könnyedén és olcsón lehetett például arzént és sztrichnint vásárolni a patikákban. Még indokolni sem kellett, mivel mindenki tudta, hogy a veszélyforrásokat kíméletlenül pusztítani kell.
Csakhogy életveszélyesen könnyű volt összekeverni hasonló állagú és csomagolású termékeket.
A szódabikarbóna például éppen úgy barna papírzacskóban állt a polcokon, mint a marónátron, az elsőn baking soda, a másodikon caustic soda felirattal. A konyhaszekrényből kivéve pedig akár a liszttel, akár a cukorral össze lehetett téveszteni.
Cukor helyett gipszpor és arzén?
A leghíresebb ilyen eset 1858-ban történt Bradfordban. Egy William Hardaker nevű édességárus népszerű borsmentacukorkáját készítette, de elfogyott egy fontos alapanyaga, a gipszpor. Ezzel helyettesítette ugyanis a kifejezetten drága cukrot, hogy nagyobb haszonnal dolgozhasson. Elküldte egy emberét a közeli drogériába, de a patikus betegség miatt nem volt ott. A segédje felment a padlásra gipszért, de mellényúlt, és véletlenül a nagyon hasonló csomagolású arzént markolta meg. Az édességárus embere öt és fél kilónyit vásárolt, amit aztán Hardaker bele is kevert a cukorkáiba. Tizennyolc kiló édességet készíttetett egy dolgozójával, aki már a munka közben megbetegedett, de nem gondolta, hogy az összekevert anyagok miatt van rosszul. Hardaker majdnem két és fél kiló cukorkát adott el már az első este. A vevői közül huszonegyen meghaltak, több mint kétszázan pedig súlyos arzénmérgezést kaptak, köztük maga az árus is.
A bírósági vizsgálat során megállapították, hogy minden egyes cukorka halálos adagot tartalmazott, és hogy az egész szállítmánnyal akár kétezer embert is meg lehetett volna ölni.
Bűncselekmény híján a vádlottakat végül felmentették, de később törvényben szabályozták ilyen esetekre a patikus felelősségét. Arra pedig 1902-ig kellett várni, hogy a csomagolás módját is részletesen szabályozzák.
Fekete özvegyek
De a viktoriánus méregdömping nem csak ehhez hasonló, véletlen esetekben nyilvánult meg. 1883-ban Liverpoolban holtan találtak egy Thomas Higgins nevű építőmunkást. Mivel egészséges, erős férfi létére néhány nap alatt elvitte valamilyen titokzatos betegség, felboncolták. A vizsgálat arzénmérgezést állapított meg. A gyanú Higgins szobaadóira, Catherine és Margaret Flannaganra terelődött. Mindkettőjüket letartóztatták, és tovább kutakodtak. Kiderült, hogy korábban hasonló körülmények között halt meg egy másik bérlő, Thomas Higgins nyolcéves kislánya, sőt, a szobaadók egyikének, Catherine-nek a saját huszonkét éves fia is. A holttesteket exhumálták, és minden áldozatnál arzénmérgezést állapítottak meg. Arra is fény derült, hogy a Flannagan nővérek minden áldozat nevére nagy értékű életbiztosítást kötöttek – Higginsére öt cégnél is –, majd a haláluk után felvették a biztosítási összegeket. A testvérpárt letartóztatták, halálra ítélték, majd felakasztották.
A nyomozás közben kiderült, hogy ezzel a módszerrel nem csak ők dolgoztak.
Legalább hét másik nővel álltak kapcsolatban, akik között volt az egyik biztosítótársaság két alkalmazottja is.
A Fekete Özvegyek esete ráirányította a társadalom figyelmét két fontos jelenségre is. Egyrészt arra, hogy az alsó munkásosztálybeli, írástudatlan nők – bár szinte láthatatlanok a világ számára – képesek önállóan gondolkodni és cselekedni. Másrészt arra is, hogy a nagy lelkesedéssel üdvözölt, izgalmas, nagy horderejű változásoknak mindig megvan a maguk árnyoldala.
Akik sakkban tartották a Habsburgokat és a Vatikánt is – Egy háttérhatalom működése a 15. és 16. században
Akik sakkban tartották a Habsburgokat és a Vatikánt is – Egy háttérhatalom működése a 15. és 16. században
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
