Véssey Miklós: Metrónap – Apa, kezdődik!
Pedagógus vagyok, hiszek a nevelésben. Abban, hogy példával, iránymutatással, szabályok felállításával és azok értelmezésével tudok hatni egy személyiség fejlődésére pozitív és negatív irányba is. Szeretek folyamatokat irányítani, problémákat megoldani. Áttenni egy téglát az egyik helyről a másikra, és megelégedéssel nézni egy darabig, hogy ott mennyivel jobb helyen van.
Építeni, alakítani, kontrollálni. És ez az, amit apaként nagyon nehéz elengednem.
Pedig muszáj lesz, ez fogalmazódott meg bennem az utóbbi pár hétben. Ugyanis egyre többször szólalkoztam össze a fiammal. Ha kértem valamit, például hogy ne lépjen a vizes konyhakőre zoknival, direkt belelépett. Ha rászóltam, hogy ne rugdossa a teraszajtót, még erősebben kezdte rugdosni, és ha lefogtam a lábát, zokogva rohant az anyjához. Idővel persze visszafogtam magam, és tényleg már csak olyasmiért szóltam, amivel anyagi kárt okozott a lakásban, de nem javult a helyzet. És rögtön sorjáztak a fejemben a kérdések: „Mi lesz így vele az iskolában, vagy egy munkahelyen, ahol állandóan szabályok között kell teljesíteni?”
A noszogató, ösztönző, az anyai ölelés érzelmi biztonságából a világba „lökő” apai szeretetet egyáltalán nem tudtam érvényesíteni.
Kéne nektek valami közös élmény, mondta aztán egyik nap a feleségem. Persze rögtön vitatkozni akartam, hát nem emlékszel, amikor… és ott volt az a… az a… dodzsemezés, böktem ki nagy nehezen. Igen, emlékszem, az éppen fél éve volt, hangzott a válasz. Ezen a ponton nem volt más választásom, magamba kellett néznem. Konkrétan fél évig nem szerveztem apa-fia programot.
Az öt szeretetnyelvhez a mi családunkban hozzá lehetne tenni egy hatodikat: együtt ülni különböző járműveken. „Mit szólnál egy metrónaphoz?” – kérdeztem a fiamtól. Felcsillant a szeme, mosolyogva a távolba nézett, látszott, hogy máris megjelentek a lelki szemei előtt az alagútban száguldó szerelvények. Az agglomerációban élünk, számára Budapest felér egy végeláthatatlan kalandparkkal. Onnantól nem lehetett levakarni rólam, meséljek a metrónapról, mikor megyünk, milyen sorrendben szállunk majd át, hány metró is van és milyen színűek.
Egy darabig gondolkoztam, hogy miképp tudom majd mindezt összeegyeztetni a munkámmal. Aztán egy gyors fejszámolás után rájöttem, hogy amit én nagyképűen metrónapnak hívok, az igazából egy kétórás program, úgyhogy még aznap délután el is indultunk. Felszálltunk szép sorban az összes budapesti metróra, megspékelve egy kis trolizással.
A fiam végig feszülten figyelt, és közben úgy szorította a kezemet, mint még soha.
Amikor hazaértünk, persze megint nekiállt a teraszajtót rugdosni, de elhatároztam, hogy nem szólok rá. Egyszerűen nála ez visszafelé sül el, ő ilyen gyerek, mantráztam magamban. Aztán egyszer csak hátrafordult. Nem értette, hogy miért nem szólok rá, pedig azzal elkezdődhetne a jól megszokott, otthonos kis veszekedésünk. Amikor látta, hogy épp hideg nyugalommal kötöm ki a cipőmet, odajött hozzám, az ölembe mászott, és átszellemült arccal tette fel a kérdést: „Apa, mit szólnál, ha metrósat játszanánk? Te vagy a metró, és én vezetlek. Indulás!”
Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
