Van-e folytatás a megcsalás után?

A közvélekedés megoszlik az őszinteség és a hallgatás között: sokak szerint „amit nem tud a másik, az nem fáj neki”, vagyis a béke, a nyugalom, a jó hangulat érdekében jobb elhallgatni a hűtlenséget. Ennek a véleménynek a hívei nem akarják feleslegesen megbántani, elszomorítani a megcsalt felet. Mások szerint egy jól működő párkapcsolatot csak a kölcsönös bizalomra érdemes építeni. Mi is nélkülözhetetlen alapkőnek tartjuk a kétirányú bizalmat. Hűtlenségi helyzetben a legfontosabb kérdés éppen az, hogy helyreállítható-e a bizalom a felek között. Ez a mérvadó szempont, amikor a folytatás vagy a kapcsolat lezárása között kell döntést hozni.

Ehhez a döntéshez viszont elegendő időre van szükség. A hűtlenséget elszenvedő félnek végig kell élnie ezt a nehéz időt, hagynia kell dolgozni az érzelmeit, hogy a maga részéről mérlegelni tudja, képes-e újabb esélyt adni társának. Ez a pszichés munka sok szempontból hasonló a gyászhoz.

Nem egy élő személyt, hanem a róla alkotott belső képünket, a hozzá kapcsolódó bizalmunkat, a kötődésünket, sőt, egy kicsit az őrá bízott önmagunkat is el kell gyászolnunk.

Ha siettetjük, nem veszünk tudomást az érzelmeinkről, örökre ott lebeghet a kapcsolat feje felett ez a helyre nem tett, végig nem élt krízis.

Az élet nem áll meg

Nem egyszerű feladatsor ez, főleg úgy, hogy az élet eközben nem áll meg, helyt kell állni más életszerepeinkben is. Különösen nehéz a helyzet közvetítése a család, a gyermekek, saját szülők és testvérek vagy a közösség felé. Nem érdemes egyikből sem kiszakadni, de úgy sem tehetünk a hozzánk közelállók előtt, mintha minden rendben volna. Nem szükséges minden részletet azonnal kiteregetnünk, elég, ha csak annyit tud a rokoni és baráti kör, hogy a házasság, a kapcsolat nehéz helyzetben van, legyenek megértők és türelmesek, de beavatkozásukra nincsen szükség. Előfordul gyakran, hogy a jó szándékú, de nem felkért külső beavatkozás csak ront az amúgy is nehéz helyzeten. Az érintetteknek kell eldönteniük, kivel, kikkel osztják meg a helyzet terhét. Akár tanácsot kérve, akár csak figyelmes meghallgatásukat kérve.

Újra két igenre van szükség

Hogy hogyan kell meghozni egy ilyen döntést, arra mindenki számára megfelelő, tuti recept nincs. Igyekezni kell a lehetőségek szerint megfelelő körülményeket biztosítani. Van, akinek az elvonulás segít, utazás, egyéni zarándokút, más igyekszik minél több megbízhatónak gondolt ember tanácsát kikérni, szempontokat gyűjteni, megint más transzcendens erőforrásokat és iránymutatást keres, lelkigyakorlatra megy, böjtöl, imádkozik. Nem szabad megfeledkezni a rendkívül fájdalmas beszélgetésekről sem a másikkal, amikor és ahogyan készen állunk rá – feltételezve, hogy fontos nekem a másik személy, még annak ellenére is, hogy ekkora szenvedést okozott számomra. Meg kell tudnom, hogy van a másik, hogy éli meg ezt a helyzetet, amit teremtett, hogy látja a kapcsolatot most.

Így vagy úgy, de előbb-utóbb valamilyen döntést muszáj hozni mindkét félnek, egymástól függetlenül. Ahogyan egy párkapcsolat kezdete is két igent igényel, az újrakezdés is.

A megcsalt fél arról dönt, szeretne-e és képes-e újra bizalmat szavazni a másiknak, míg a másik arról, hogy szeretné-e folytatni a kapcsolatot, ehhez kéri-e a megbocsájtást és elfogadja-e az új esélyt, ha megkapja.

Vihar sújtotta kapcsolat

Az ilyen témával foglalkozó amerikai filmek általában ott szoktak végződni, amikor a sok vívódás, gyötrelem és gyász után megszületik a két igenes döntés. Fontos tudni, hogy ilyenkor még rengeteg lépés van a felek előtt, amihez ajánlott igénybe venni szakemberi segítséget, hiszen – ahogyan egy viharsújtotta, tetejét vesztett házat, a párkapcsolatot is újra fel kell építeni, ha nem is teljesen az alapoktól kezdve.

Fontos az újrakezdett kapcsolat szempontjából a kialakult helyzet okainak pontos feltárása (ebben is jól jön egy külső, objektív szemlélő pszichológus), hogy melyik fél miben hibázott, a későbbi megelőzés érdekében. Ha úgy döntünk, hogy mindketten képesek vagyunk és szeretnénk is magunk mögött hagyni a történteket és közösen tovább lépni, akkor – bár meg nem történtté természetesen soha nem tudjuk tenni, de tilos előrángatni a témát a másik ellen használva. Nincs célozgatás, utalgatás, nem tépkedjük újra és újra fel a sebeket! Ez a valódi megbocsájtás egyik feltétele. Sose hagyjuk figyelmen kívül, hogy a megbocsájtás igen nehéz, időigényes feladat! Nem érdemes sürgetni egyik résztvevőt sem. Ez az egyik legösszetettebb pszichés feladat, amivel az ember az élete során találkozhat.

Nem örömteli helyzet, amikor tudomást szerzünk arról, hogy közeli rokonunknak, barátunknak félrelép a párja. Akarva-akaratlanul mi is bevonódunk így súlyos helyzetükbe, hiszen felelősek vagyunk értük mint az őket körülvevő közösség tagjai. Ha valóban közeli és élő ez a kapcsolat közöttünk és a pár tagjai közt, nem tehetjük meg, hogy passzívak maradunk. Tapasztalataink alapján elenyésző azok száma, akik utólag azt vetik az őszinteséget vállaló hozzátartozó szemére, hogy „bár ne szóltál volna”, ellentétben azokkal, akik nem szóltak és megbánták, amikor később, már jóval nehezebb helyzetben kiderült a megcsalás. „Te tudtál róla, mégsem szóltál?!” Ilyenkor már nincsenek jó érvek, mint hogy „nem mertem” vagy „nem akartam beleavatkozni a ti ügyetekbe”. Fontos azonban, hogy nagy körültekintéssel, odafigyeléssel és szeretettel cselekedjünk ebben a helyzetben, nem túllépve a felelősségünk határát. Célszerű először a félrelépő féllel négyszemközt beszélni, elmondani neki, hogy tudunk erről a helyzetről, rákérdezni, mi a szándéka, akár segítséget ajánlani számára. Elő kell segíteni és meg kell adni az esélyt, hogy a hűtlen fél maga álljon a társa elé, és vázolja a helyzetet. Ha ezt nyomatékos kérésre sem teszi meg, jelezhetjük, hogy ha ő nem teszi meg, nekünk muszáj lesz elmondani a tényeket a megcsalt félnek, mert nem tehetjük meg, hogy cinkosként elhallgatjuk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>