Vallomások, avagy coming out-ok kora – Ami nyílt, az tisztességes is?
Különös világban élünk. Nagyra becsüljük az őszinteséget, de csak akkor, ha csalást, hazugságot, becstelenséget leplez le. Ha egy jóindulatú élet őszinte, azt meglehetősen unalmasnak találjuk. A botránymentes egyenesség már nem is az igazi.
Kép: Unsplash
Rajongunk a vallomásokért, amikor valakiről valami kétes és furcsa derül ki. Ha például bevallja, hogy vette az érettségijét és lopta a diplomáját. Hogy, miközben az ártatlan tinisztárt játszotta, már tapasztaltabb volt, mint… – itt most inkább kihagyom a hasonlatot. Hogy nem apja a gyermekének, és nem gyermeke az anyjának. Hogy csalja a házastársát. Nem eggyel és nem egyet. Hogy gazdagnak látszik, de szegény (fordítva nemigen fordul elő).
A vallomások, jobban mondva a felvállalások és bevallások idejét éljük. Hírorkán kerekedik akörül, aki őszintén elmondja, hogy hazudott, hogy ártott, lopott és bántott: hogy mindvégig, mindenben, ami fontos, őszintétlen volt.
A média legtetszetősebb portékája a „bevallós” celeb. Aki „robbant”, és azt is megígéri, hogy tovább is robbantani fog. Befutott színészként vagy sportolóként arról beszél, milyen szabad, milyen öntörvényű, és elmondja, hogy hányszor csalt – agyban vagy ágyban – azért, hogy abba a helyzetbe kerüljön, hogy ez a be-vallás még be-vételt is hozzon neki.
Többen bálványozzák, mert nyíltszájúságát nyíltszívűséggel azonosítják, és azt hiszik, ami nyílt, az egyenes, tisztességes, tehát eleve jó is.
Pedig kevés rosszabb dolgot tudok, mint például a nyílt törés. Miközben tele vagyunk közéleti nyílt törésekkel, Őszödtől egészen a napi sztár-témákig.
Nincs is már szükség pletykára, halkan suttogott, félig csak odagondolt, gyorsan terjedő információkra. A vallomások avagy coming out-ok kora fejbe kólintóan egyértelmű. És úgy válik belőle művészet, ahogy Baudelaire versében a dögből, a szerelmes sétán meglátott szagló, oszló, rothadó tetemből. No, azért talán kevésbé poétikusan és több haszonnal. Mert sok számjeggyel kimutatható haszon származik egy sztár bűneinek bevallásából (megcsalta, megverte, megvette), ezért maradhat bennünk erős a gyanú, hogy talán akkor sem mond igazat, amikor azt mondja, hogy hazudott…
A nagy bevallásoknak szeretjük motivációit, emberi mozgatórugóit keresni. Miért is tette? Vajon, mit érzett akkor, amikor azt mondta? Így feledjük el azt, amiről valójában szó van. Nemegyszer a bűnt. Pilinszky írja:
„A bűn igaz megítélését lehetetlenné teszi egyfelől a túlzottan pszichologizáló, másfelől a ridegen jogászi megközelítés. A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek (…). A másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget (…), és a bűnt egykönnyen – leválasztva azt az emberi szituációról – mint embertelen botrányt kezeli.”
A bevallós, „őszinte” sztárokat eszményítő kor e két véglet között mintha nem ismerne más megoldást. Azt hiszem, ezért várat magára a megbocsátás.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
