Úz-völgye: hagyjuk-e, hogy ez történjen velünk 2019-ben, az Európai Unióban?
Keleti szomszédunk, Románia velünk együtt tagja mind az Európai Uniónak, mind a NATO-nak, így a szövetségeseink. Kisebbségpolitikáját azonban 99 éve fájó mulasztások, be nem váltott ígéretek, tudatos sorvasztás jellemzi. A magyar történelmi múlt eltörlésére irányuló intézkedéseknek egyik aktuális fejezete temetőink elfoglalása és románosítása, vagyis jelenlétünk jelképes nyomainak eltüntetése. Az Úz-völgyi katonai temetőben minap történt törvénytelen, román területfoglalás – ami egy tiszteletlen, soviniszta tömegmegmozdulásba csapott át – ennek kirívó példája. Ez az eset ismét megmutatja majd, mennyire képes létfenntartó ösztöneivel és érdekérvényesítő képességével élni a határon innen és túl élő magyar közösség: annyira leszünk képesek a még élőkért küzdeni, amennyire halottainkért is képesek vagyunk.
A temető olyan különleges helyszín az életünkben, ahol nem csupán az elődök iránti tiszteletet és hálát tudjuk kifejezni, hanem a kegyeletadás méltóságteljes körülményei is mindenkor biztosítottak. Halottaink emlékhelyei nem csupán a szűk családunk történetéről tanúskodnak, hanem népünkről, kultúránkról, nemzetünkről, hagyományainkról és civilizációnkról is.
Egy temető szándékos rongálása – legyen szó akár sírok gyalázásáról, akár a saját sírok elhelyezése érdekében sírkövek kiforgatásáról, vagy egyéb tudatos, stratégiai célú kegyeletsértésekről – nem csupán a halott és annak családtagjai ellen elkövetett támadás, hanem egy nemzet megalázása is.
Nézem a Facebookon közvetített élő felvételt, ahogy a román résztvevők tömege áttöri a temető körüli, magyarok alkotta élőláncot. Ahogy piros-sárga-kék lobogókat lengetve betörik a kegyhely kerítését; ahogy letörik a – korábban törvénytelenül felállított – betonkeresztek mellé szimbolikusan elhelyezett, mogyorófa-vesszőkből készült kereszteket; ahogy a felbőszült tömeg skandálja, hogy „ki a magyarokkal az országból”. És sírok tehetetlenül, amiért ez is megtörténhet velünk 2019-ben. Az Európai Unióban. Az uniós elnökséget éppen betöltő tagállam engedélyével.
Sírok, hogy még mindig csak megtűrt nép vagyunk a szomszéd országban, szülőföldünkön. És sírok, mert azt látom, hogy a civilizációnk túl fejlett és túl elfoglalt ahhoz, hogy a kisebbségek kiáltó szavát meghallja, morálisan pedig túl kicsi, hogy tenni tudjon vagy akarjon ellene.
Mindezt pedig alig egy héttel Ferenc pápa romániai, benne erdélyi látogatása után, ami alatt Iohannis Klaus román államfő arról dicsekedett a katolikus egyházfőnek, hogy a román állam milyen példásan bánik a nemzeti kisebbségeivel. A pápának, akinek eltávolították miseruhájáról a magyar feliratot román kérésre, minden bizonnyal ennek a példás, kisebbségekkel szembeni toleranciának a jegyében.
Mi vezetett az indulatok elszabadulásához?
A székelyföldi Csíkszentmártonhoz tartozó Úz-völgyében található Hargita megye legnagyobb és legjelentősebb első világháborús emlékhelye, egy osztrák–magyar katonai temető. Feltételezhető, hogy a magyar hadsereg itt hantolta el a harcokban elesett egyéb nemzetiségű katonákat is. A dokumentáció szerint több mint 1300 katona nyugszik itt, többségükben magyarok, de (elvétve) akad közöttük orosz, román, szerb, olasz és osztrák is. Ezzel szemben a román védelmi minisztérium alárendeltségében működő Hősök Emlékének Országos Hivatala szerint a temetőben 149 ismert és 8 ismeretlen személyazonosságú román katona nyugszik.
A konfliktus idén májusban élesedett ki igazán, amikor a Kárpátokon túli, szinte színromán lakosságú Dormánfalva (Darmanesti) önkormányzata arról döntött, hogy létrehoz egy emlékhelyet az első és második világháborúban elhunyt román katonáknak az Úz-völgyi temetőben.
A bekerített sírkertben egyik napról a másikra állítottak fel 52 betonkeresztet és egy emlékművet, rátelepedve részben a temető sétányára, részben a meg nem jelölt magyar katonasírokra.
A polgármester szerint ez majd újra visszaállítja a temető „nemzetközi jellegét”, amit – véleménye szerint – mélységesen elhanyagoltak az elmúlt évtizedek folyamán. A dormánfalvi önkormányzat döntése többszörösen törvénytelen és közigazgatási szempontból is kifogásolható (a temető nem a moldvai Dormánfalva közigazgatási illetékességi körzetébe tartozik). Ezt a nyilvánvaló hiányosságot úgy lehetett megkerülni, hogy egy döntéssel magánvagyonból közvagyonba tartozónak minősítették át a temetőt. Azt a temetőt, amelyet az elmúlt időszakban kizárólag magyar forrásokból – civil és állami adományokból – újítottak fel. Több román hatóság, sőt, még a védelmi tárca is rávilágított Dormánfalva törvénytelen eljárására, de ezen állásfoglalások minden következmény nélkül maradtak.
Látva, hogy helyben másra nem számíthatnak, a magyar civil aktivisták a tettek mezejére léptek. A törvénytelenül felállított román betonkereszteket és síremléket fekete fóliákkal letakarták – ez az akció sajnos mindössze arra volt jó, hogy a becsomagolt keresztek fényképe bejárja a román sajtót, ahol a „román hősök meggyalázása” címszó alatt futótűzként terjedt. Hiába távolították el a fóliákat később a magyarok, az indulatokat már a sajtó felkorbácsolta.
Az Úz-völgyi katonai temető pillanatok alatt nem csupán román zarándokhellyé változott, hanem soviniszta kampányok helyszínévé is.
A rendőrség több házkutatást indított Csíkszentmártonban, hajnalban a magyar alpolgármesterhez is betörtek, hogy – a legsötétebb történelmi korokat idézve – családostól hurcolják el. A helyzet a június 6-ára meghirdetett felavatási ünnepségen hágott tetőfokára.
Június 6-ra hirdette meg a román ortodox egyház az Úz-völgyi temető román parcellájának felszentelését. Ezt nem lehet másként értelmezni, mint a vallási köntösbe burkolt legitimálását egy még mindig tisztázatlan (sőt, törvénytelen!) jogi helyzetnek. Román soviniszta közösségi oldalakon már hosszú hetek óta folyt a hangulatkeltés, a magyarok elleni hergelés. A helyszínen a tömeg áttört a csendőrségen, majd a magyarok alkotta élőláncon is. A székelyhon.ro tudósított az erőszakossá váló eseményekről, ahol kevésen múlt, hogy nem torkollott nagyobb tragédiába a pattanásig feszült helyzet. A magyarok a biztonságuk érdekében végül elhagyták a helyszínt. „Megaláztak. Leköptek. Lökdöstek. Szidtak. A csendőrség mindeközben épp csak annyira védett, hogy áttörjék a vonalat, az élőláncot, s bemenjenek a temetőbe” – írta egy szemtanú az egyik közösségi portálon.
Egy másik szemtanú elmondta a képmás.hu-nak: „Ultrák és focidrukkerek alkották a román csoport nagyobb részét, végig üvöltöttek. Nagy volt a kontraszt. Mi, magyarok, imádkoztunk, csöndben voltunk, a szervezők is megkértek, hogy ne reagáljunk a provokálásra. Csak egy-két alkalommal kellett valakire rászólni mindössze, hogy ne kiabáljon vissza.” Tapasztalata szerint a rendőrök kevesen voltak és minden felszerelés nélkül. „Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy kisfiú bejutott oldalról vagy hátulról, nagy román zászlóval felállt egy szikára vagy az emlékműre, és lobogtatni kezdte a zászlót. Erre mintha megőrült volna a tömeg. Még egy ember bejutott, és ekkor már tényleg elszabadult minden. A magyarokat bekerítők közben fenyegettek minket, és azt skandálták, hogy „menjetek haza, ti hazátlanok”. Végül belülről széttörték a lezárt székelykaput, és betódult a nagy tömeg. A kevés rendőr tehetetlen volt, minket próbáltak kimenteni a kétoldali támadás elől. Viszont amikor tehették volna, nem mentek be sem a kisfiúért, sőt, akkor sem, amikor még csak pár ember volt bent. A temetőt elfoglalók kidobálták a magyar mogyorófa-kereszteket, közben már nagy hangfalakból szólt a román himnusz. Volt még egy kis dulakodás, de már nem volt értelme további ellenállásnak. Elkezdték a szertartásukat. Mi pedig elindultunk az autók felé, távolról néztük a történéseket, és összegyűjtöttük a kidobált kereszteket és transzparenseket a sárból. Hogy mit éreztem? Olyan volt, mint egy durvább focimeccsen, csak itt az egyik fél közben imádkozott hangosan – és volt veszítenivalója. Amit el is veszített. Olyan volt ez, mint Trianon kicsiben.”
Mit kellene tennie az Uniónak?
Jogos a kérdés: miért van az Európai Unió, ha – egyebek mellett – nem azért, hogy a nemzeti kisebbségek jogait szavatolja? Ha nem azért, hogy jobb belátásra bírja mindazon tagállamait, akik erre fittyet hánynak?
Hogyan lehet fontosabb egy uborka görbülésének jogszabályi meghatározása, mint egy emberi közösség léte?
A válasz sajnos a könnyű „lesöprés”: a kisebbségi kérdés nemzeti (bel)ügy, ezért nem az EU hatáskörébe tartozik. Ez azonban szemellenzős és felelőtlen magatartás. Kétségtelen, hogy hálátlanabb ezzel foglalkozni (mert megosztóbb), s kevésbé gyorsan látható az eredménye, mint az „uborka görbületével” kapcsolatos iránymutatásnak, de ez is feladat. A magyarokat ért Úz-völgyi sérelem egyértelműen az Európai Unió egyezményes kereteibe – például az Alapjogi Kartába – ütköző magatartás, amely érdemi lépéseket kívánna. De Brüsszelben csend van.
Mit tehetünk mi a közös ügy érdekében?
A közös ügy jelen esetben: az európai és a nemzetközi tekintetek ráirányítása az eseményekre, minél több nyelven, higgadt, tényszerű és dokumentált tájékoztatáson keresztül. Éljünk az adott európai és nemzetközi jogi lehetőségekkel! Nem öklöt rázogatva, hőzöngve, szitkozódva, hanem tárgyilagosan – s mindezt úgy, hogy közben tapodtat sem engedünk igazunkból. Minél több csatornán keresztül, minden létező fórumon és közösségi oldalon. Anyaországiként minél gyakrabban el kell látogatni az elszakított területekre. Támogatni kell legalább egy olyan szervezetet, családot, gyermekotthont, szórványgondozó intézményt – bármit, ami az összetartozásunkat erősíti, és ami a közénk húzott földrajzi határok elhomályosításában segíthet.
Összefogni, összezárni, félretenni minden esetleges (politikai vagy egyéb) nézeteltérést a közös ügy érdekében.
A porszem igazsága
Mellettem az alig kétéves kisfiam szuszog békésen, szívem alatt a pár hét múlva megérkező testvére rugdos. Hogyan is fogom elmondani nekik egy szép napon szülőföldem történetét és jelen helyzetét? Hogyan tudom megmagyarázni nekik – a számtalan mese és példázat után, amelyek igazságosságról, emberségről és felebaráti szeretetről szólnak –, hogy mi is zajlik szemünk láttára az elszakított területeken élő magyar közösségekkel? Hogy ami 99 éve Trianonban történt, nem más, mint egy lassú és kínzó népirtás? Azt kell majd mondanom, hogy nekik is feladatuk van: megmaradni magyarnak, nemzetben, közösségben gondolkodó, erős hitű embereknek. Akik erőt merítenek majd abból a tudatból – Sütő András szavaival élve –, hogy bár porszemnyi az életünk, ennek a porszemnek az igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>