ZÓRA a pillanat művésze, akinek a dalai időtlenek – Két világ közt utazik, a színpadon van otthon
Hogy mikor kezdődött a csoda, már nehéz megmondani. Amikor a kicsi lány csodával határos módon egészségesen jött a világra? Amikor egy zenetanár ránézett a kezére, és kijelentette: neki zongoráznia kell? Esetleg Los Angeles és Budapest közt félúton a felhők fölött, amikor egyik otthonából a másik felé repült? Vagy telt házas bemutatkozó koncertjén a Magyar Zene Házában, amikor úgy remegett a lába, hogy az első dalát megszakítva megjegyezte: „amúgy nem én izgulok, csak a testem”? Annyi biztos, hogy Urbányi Zórát a közönség úgy a szívébe zárta, hogy a fellépéseire azóta sem egyszerű jegyet szerezni. Most megkíséreljük megfejteni a titkot.
Alkotás közben is úgy képzellek el, ahogy a színpadon: egy nagy zongora mellett…
Sokat számít, ha van igazi zongora a közelben, összehasonlíthatatlan az ereje bármi máséval. Leütök egy billentyűt, és már annak a rezgése kivált belőlem érzéseket, nem csak a harmóniák. De most született gitáron is dalom, teljesen másképp énekelek gitározás közben. Nem vagyok még gitáros, ám érzem, kevesebb teret tölt ki, mint a zongora, több jut az éneknek. Van olyan, hogy acappella jön egy dallam, s rögzítem a telefonomra. Szeretek a hangommal improvizálni – ha ez zenészekkel együtt történik, néha egyből kiszalad egy szinte kész dal, amin már csak csiszolni kell.
A szöveg hogyan születik?
Legtöbbször az is a zenével jön. Szöveggel együtt improvizálok, amit hívhatunk halandzsának, bár sokszor kiderül, hogy van értelme. Már a dallam létrehozásában ott vannak a szavak, amikből később „kikeresem” a dalt. De ez csak angolul működik, magyarul sosem tudnék így halandzsázni, mert magyarul rögtön mindennek értelme van.
Mikor kerültél először hangszer közelébe?
Klasszikus zongoraórára először a bátyám járt, de volt, hogy a szüleimmel én is mentem érte. A zongoratanára ránézett az ujjaimra, és megállapította: ennek a kislánynak zongoráznia kell. Így én is sok évig jártam az újpesti zeneiskolába, majd hosszabb szünet után 18 évesen ültem újra zongorához, már Kansas Cityben. Ott énekeltem először rendszeresen egy-két órákat egy étteremben, magamat kísérve. Az éneklés mindig is a szenvedélyem, a részem volt.
Urbányi Zóra a kaliforniai Palo Altóban született 1997 nyarán, amikor édesapja, a korábbi magyar válogatott futballista, Urbányi István a San José csapatában játszott. Zóra egyéves korában a család hazaköltözött, de a lány és két bátyja tizenévesen visszatértek az USA-ba tanulni. Zóra hamarosan kétlaki lett: jelenleg Los Angelesben él, de az év egy jelentős részét Magyarországon tölti.
Jól tudom, hogy már az is az átlagosnál nagyobb csoda volt, ahogyan az életed indult?
Nagyon kevés, talán öt százalék esély volt arra, hogy egészségesen születek. Túl korán ki akartam jönni – szüleim szerint az akkor elérhető amerikai technológia is kellett ahhoz, hogy egy műtéttel bent tartsanak még néhány hónapot. Valószínűleg ott kellett születnem ahhoz, hogy ma itt legyek. Végül hét és fél hónapra születtem, de anya azt mondta, ő sosem kérdőjelezte meg, hogy minden rendben lesz.
Ez a hit – vagy inkább az elbizonytalanodás hiánya – nagyon kell az élethez. Emlékszem élethelyzetekre, amikor rájöttem, hogy ez a hit bennem is természetesen megvan, nem kell létrehoznom.
Mondasz példát a természetességre?
Amikor először Los Angelesbe költöztem – mert mindig újra odaköltözöm, hiszen olyan hosszú időkre jövök haza, hogy igazi kultúrsokk visszatérni –, eredetileg csak négy napra mentem. De abban a négy napban történt velem valami: nyitottan álltam a helyhez, és a hely is nyitottan állt hozzám. Nem gondolkodtam azon, hogy énekes legyek, természetes volt, hogy énekelek, de nem ezért utaztam oda. Van, hogy akkor találnak meg a fontos ismeretségek meg a zenei lehetőségek, amikor eszembe se jut, hogy nekem ebben valamit el kellene érnem. Csak vitt az áramlás. Azóta is figyelek az egyensúlyra, hogy ne a karrier legyen az első, hanem a kapcsolatom a zenéhez, a dalaimhoz.
A zenében sosem bizonytalanodtál el. Volt, amiben igen?
Abban a folyamatban, hogy hogyan kell egy dalt befejezni. A mai napig ez a legnagyobb kihívás. Kezdek rájönni, hogy nincs rá recept, úgyhogy normális a vívódás, de volt, hogy túl sokat mértem magam másokhoz, a régi önmagamhoz, a nem létező önmagamhoz. Élőben ilyen kétség nincs, a színpadon nem gondolkodom, csak jelen vagyok. Van 30–40 saját dalom, amiket bármikor eljátszok, ezekből eddig nyolcat–tízet mutattam meg.
A YouTube-on az Iszom a bort című Kollár-Klemencz László-szerzemény a te előadásodban már 3,6 milliós nézettségnél jár…
Egy kis koncerten vettük fel nagy zenészekkel, Barabás Lőrinccel, akit szintén Amerikában ismertem meg, és Miles Jay-jel. Ezzel a dallal jutottam el az emberekhez, és rengeteg önbizalmat is adott.
Ez egy nyers, élő felvétel három hangszerrel, de tényleg benne van „a” pillanat.
A Mámor című dalom befejezésének is azért fogtam neki, mert ott már el tudtam engedni, hogy valami extrát kellene felmutatnom ahhoz, hogy rátaláljak a közönségemre.
Olyannyira rátaláltál, hogy két éve az első magyarországi koncerteden színültig megtelt a Magyar Zene Háza.
Már ott éreztem, hogy talán ez életem legjobb időszaka, és nagyon jó ilyet érezni. Az én ötletem volt, hogy mielőtt visszarepülök Amerikába, szeretnék egy fellépést. Ötven emberre gondoltam, így a Zene Háza kistermét céloztuk meg, de oda egy este alatt elfogytak a jegyek, majd a nagyterembe is két nap alatt. Különös sorrend, hogy úgy kíváncsiak rád ennyien, hogy még nem is igazán tudják, ki vagy, ám egy-egy dalodat csatolják az életük bizonyos pillanataihoz. Egyszer csak ott ültem egy zongora mögött, háromszáz ember előtt, akik szeretettel fordultak felém, ez mindig nagyon sokat fog jelenteni. Az az este alakította ki az élő koncerteken jelenlévő énemet.
Nagyon más volt magyar közönségnek énekelni, mint amerikainak?
Los Angelesben a fő rezidenciám egy Beverly Hills-i francia étterem, piano bár volt szombat esténként, ahol négy órákat játszottam más zenészekkel, de az nem koncert volt, inkább munka meg persze gyakorlás. Nagyon más volt, mint a Zene Házában fellépni, amelynek van egy komolysága, egy tekintélye, csöndje, fénye, hangja. S ahol először figyeltek rám olyanok, akik csak miattam jöttek el.
Könnyen kapcsolódsz a közönségedhez?
Úgy tűnik, ez az egyik erősségem. Kicsit megfoghatatlan, mi történik a színpad és a nézőtér között, de úgy érzem, sok minden. Nem akárhol, akármikor adott, hogy olyan hangulatban teljen egy este, hogy mind érezzük, ez csak egymásnak és az alkalomnak szól.
A dalokban ki mered adni a mélyebb érzéseidet?
Érzés nélkül nem tudok zenét írni, ahogy őszinte kapcsolódás nélkül emberekkel együtt lenni sem, de az érzés nem mindig konkrét egy dalban.
Sokszor az is más, ami alkotáskor, és ami élőben belekerül. Nem mindig jó, ha élőben is abból akarok meríteni, amiből a dal született, nem jó harcolni, hogy mást érezzek, mint amiben épp vagyok. A zenében egyetlen érzés sem felszínes, a harag, elégedetlenség, frusztráció is a mögötte rejlő emberséggel együtt fejeződik ki, de a befogadó bármire lefordíthatja.
ZÓRA legutóbbi klipje az Elmentél című dalra készült. Bátyja, Kristóf rendezte és vágta olyan archív képsorok felhasználásával, amelyek a hatvanas években egy chicagói magyar zenész temetésén készültek.
Hol vagy inkább otthon: a tengerentúlon vagy Magyarországon?
Nem tudom, ki lennék, ha végleg valamelyikhez úgy elköteleződnék, hogy nem lenne lehetőségem eljönni. Szerencsés vagyok, hogy válthatok és életben tarthatom azt is, ahogy kintről látom a világot, az embereket s magamat, meg amit itthon tudok érezni. Picit mindig fájdalmas a váltás, de mindkettő a részem, és örülnék, ha így is maradna. Remélem, nem vesz el belőlem, hogy mindig újra meg kell érkeznem. Magyarországon általában legalább két hónapot töltök, de amikor csak két hetet voltam, közelebb éreztem egymáshoz a két életemet, könnyebben összekötöttem a két világot.
A családod hogyan éli meg azt, ami veled történik?
Azon túl, hogy nagyon szeretjük egymást, ők is részei az elmúlt két-három évem zenei történéseinek. A bátyámnak, Kristófnak hihetetlenül értékes szemszöge és meglátásai vannak, ő a kreatív társam és ennek az egésznek az egyik fő mozgatója, lelke. Talán apa hasonlít rám a legjobban. Ő sportoló létére is művész, akkora szenvedéllyel fordul a zenéhez, hogy abban is a jó barátom. Azt hiszem, jó az arány, ahogyan és amennyit eddig itthon mutattam magamból, és ebben nagy szerepe van a közös döntéseinknek.
Áprilisban és májusban – Győrben, Miskolcon és Budapesten – ismét láthatunk, illetve te is újra átélhetsz csodás találkozásokat.
Nekem ezek jelentik a világot: amikor huszonévesként nálam idősebb generációkat is sikerül megszólítanom, vagy amikor egy tizenkét éves kislány jön oda megölelni.
Mivel nincs meghatározott műfajom, talán a zenei hatásom sem behatárolható. Nem én mondtam, hogy egy kicsit időtlen hangulatú. Nagy öröm, mert csak önmagamért nehéz volna mindent megtennem, nem is jó érzés, ha én vagyok a fókuszban. De bármeddig elmennék, hogy olyan ember szemébe nézhessek, akinek adni tudtam valamit. És ez sem rólam szól, hanem arról, amit együtt létrehozunk. Megtisztelő, hogy a részese lehetek.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>