Traumatizálom a gyerekemet azzal, hogy néha kiabálok?

„Elmentem az IKEA-ba a két és fél éves gyerekemmel, de totális katasztrófába torkollott.” Így kezdi történetét egy kétségbeesett anya, és hiszem, hogy a sorai sokak számára ismerősen csengenek. Az említett napon ugyanis a kisfia nem volt együttműködő kedvében, s ami egy laza bevásárlásnak indult, végül sírásba-kiabálásba torkollott. Miután a váratlan érzelmi viharnak majdnem áldozatul esett egy üvegedény, és a gyengéd nevelési taktikák sem segítettek, az anya egy ponton türelmét vesztve rárivallt gyermekére. Az ebből fakadó bűntudat miatt úgy döntött, az internet segítségét kéri. Nem ő az egyetlen, aki vádolja magát egy-egy hasonló reakcióért. 

Anyák egész sorát foglalkoztatja a kérdés, hogy az alkalmi kiabálás mekkora kárt okozhat a legkisebbek lelki világában? Vajon lehet így traumatizálni egy gyereket? 

A gyengéd nevelés egyszerre segít és okoz szükségtelen szorongást

Az aggodalom többnyire a gyengéd nevelést alkalmazó szülők körében jelenik meg, nem véletlenül. A gyengéd nevelés különösen nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a szülő érzelmileg stabil maradjon a kritikus szituációkban, ami annyit tesz, hogy kiabálás helyett narrálja a helyzetet, és megértéséről biztosítja a gyermeket. Ahogy egy korábbi cikkemben írtam, a gyengéd nevelés egyik célja, hogy az autoriter nevelés hibáit korrigálja, ezzel elkerülve például azt a sérülést, amit egy szülő dühkitörése okozhat. És ki ne támogatná a törekvést, hogy higgadtabban, s amennyire lehet, türelemmel forduljunk a legkisebbekhez? 

John Rosemond családterapeuta és bestselleríró szerint azonban többről van szó. Szerinte a szülők szorongását pontosan azok a szakértők táplálják, akikre a tudásuk miatt felnéznek. Rosemond szerint az anyák rettegnek attól, hogy ha nem engednek a gyerekek érzelmeinek, akkor automatikusan ártanak nekik. Fontos leszögezni: senki sem állítja, hogy a kiabálás jó dolog. De nem mindegy, milyen gyakran fordul elő. Ha a szülő rendszeresen a gyerekén éli ki a frusztrációját, az egyértelműen probléma, ilyenkor nem lehet arra hivatkozni, hogy „a szülő is ember”. Jelen esetben viszont olyan anyákról van szó, akik igyekeznek higgadtak és türelmesek maradni, ám olykor-olykor ez a legjobb szándékuk ellenére sem sikerül. Nagy különbség.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Nem az a baj, ha a gyerek néha hangos szót hall

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy amikor bizonyos érzelmeket cenzúrázunk, gyermekünknek is azt üzenjük, hogy dühösnek vagy türelmetlennek lenni veszélyes, ijesztő és tabu. 

Ennek következtében egy olyan buborékban nő fel, ami idővel óhatatlanul kipukkad, hiszen, ha otthon nem is találkozik frusztrációval, legkésőbb a játszótéren, az óvodában vagy az iskolában megtapasztalja azt. 

A gyengéd nevelés pont ilyenkor sülhet el visszafelé, mert nem megvédjük vele a gyereket, hanem gondoskodunk róla, hogy a konfliktushelyzetek felkészületlenül érjék. A kulcs tehát nem az érzelmek elfojtása, hanem annak modellezése, hogy igen, néha szabad dühösnek lenni egymásra, de ez nem a világ vége. Létezik bocsánatkérés és megbocsátás, és a kapcsolataink képesek helyreállni. Ugyanez igaz azokra a helyzetekre, amikor szülők vitatkoznak egymással. Nem az a baj, ha a gyermek ennek néha fültanúja, hanem az, ha nem tapasztalja meg, hogy a vitát megbékélés követi. Persze ne feledjük, hogy felléphetnek olyan helyzetek, ahol a gyermekünk védelme érdekében elengedhetetlen, hogy gyorsan cselekedjünk, és kellő nyomatékot adjunk a szavainknak. Ennek a legösztönösebb módja, hogy felemeljük a hangunkat. Amikor egy gyerek kitépi magát az anyja kezéből, hogy kiszaladjon az útra, nincs helye a kérlelésnek és a narrálásnak.

A reziliencia divatos szó, ám a jelek szerint nehezen sikerül átültetni a gyakorlatba. Rohamosan növekszik azoknak a gyerekeknek és fiataloknak a száma, akik szorongással, depresszióval és különböző pszichológiai problémákkal küzdenek, ami azért érdekes, mert az uralkodó nevelési nézetek éppen a negatív helyzetektől igyekeznek megóvni ezt a korosztályt. Honnan ered mégis a szorongásuk? Jonathan Haidt szociálpszichológus szerint többek közt innen.

Amikor ugyanis túlféltjük és igyekszünk megvédeni a gyereket minden negatív helyzettől és érzelemtől, megfosztjuk őt azoktól a kihívásoktól és készségfejlesztő lehetőségektől, amelyekre szüksége lenne ahhoz, hogy lelkileg megerősödjön. 

Nem csoda, hogy később sokkal jobban megviselik az olyan kellemetlen, ám nagyon is hétköznapi helyzetek, mint például az iskolai cikizés (amin valamennyien átestünk). Ezzel természetesen nem bagatellizálni szeretnék olyan nagyon is valós problémákat, mint a bullying vagy a kiközösítés. Inkább arra mutatok rá, hogy ezek a szituációk jóval mélyebben érinthetnek valakit, aki azelőtt túlnyomó többségében pozitív forgatókönyvekkel találkozott.

A túlféltés hosszú távú következményekkel jár a gyermek életében

Szociális helyzetekre is reagálhatunk amolyan érzelmi allergiás reakcióval. Jonathan Haidt és Greg Lukianoff a nyugati egyetemeken eluralkodó „safety culture”-t, avagy biztonságkultúrát is a szülők túlféltő nevelésére vezeti vissza. Az elmúlt tíz évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy diákok egy csoportja a nézetei alapján „veszélyesnek” bélyegzett egy-egy meghívott előadót, és bojkottálta vagy épp ellehetetlenítette a programját. Ehhez társulnak olyan gyakran hangoztatott fogalmak, mint a „safe space” és a „trigger warning”, amelyek tulajdonképp a diákok vulnerabilitását és a rájuk leselkedő veszélyeket hangsúlyozzák. 

Utóbbi alatt gyakran olyan nézeteket vagy tartalmakat értünk, amelyekkel nem értenek egyet, vagy fiatalok egy csoportjára nézve sértőnek, esetleg károsnak találják. Természetesen nem kell, hogy minden előadót örömmel fogadjon a közönsége. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy amikor gyerekek ritkán találkoznak konfliktussal – akár maguk körül, akár a saját lelkükben –, nehéz érzésekkel, nemet mondással és egyet nem értéssel, megvan az esélye, hogy felnővén nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, és túlzott felháborodást produkálnak. 

Trauma helyett tanulás: merjük hagyni, hogy sokféle érzést, helyzetet megtapasztaljanak!

Nagy ívet jártunk be az IKEA-ban kiabáló anya történetétől idáig, de hiszem, hogy így láthatjuk igazán, mennyire máshogy hat egy szülői viselkedés, mint néha gondolnánk. Merjünk emberek lenni a legkisebbekkel! Nem szuperapák és szuperanyák, hanem egyszerűen csak emberek, akik néha türelmetlenek, kiabálnak, de ennek ellenére biztosítják őket a szeretetükről. 

Nem traumatizálja a gyerekeket, ha kellemetlen helyzeteket élnek át. Tanítja. 

És ezek olyan leckék, amelyekre szükségük van.