Tényleg hőstett nyilvánosan szülni? – Hová lett a magánélet szentsége?

Jómagam különösen érzékeny vagyok arra, ha valaki olyasmit tesz közszemlére, amit magánügyként illene kezelni. Már attól is sikítófrászt kapok, ha valaki nyilvánossá teszi a közösségi oldalakon a magzata ultrahangképét, vagy ha gyászjelentést posztol, de tudom, mindenki azt csinál lassan, amit akar.

Biztos vagyok abban, hogy az említett celebfeleség intim testrészeit nem premierplánban veszi majd a kamera, s azzal is tisztában vagyok, hogy volt már olyan időszak a történelemben, amikor a szülés korántsem számított olyan intim, privát dolognak, mint manapság. Csakhogy ez a középkorban és az újkorban volt, amikor az arisztokrácia nőtagjai nagy nézőközönség előtt hozták világra az újszülöttet, nehogy kétség férhessen az utód törvényességéhez. De miért is kellene visszafejlődnünk, és ezt a visszafejlődést megfejelni a közösségi média adta lehetőségekkel?

A celebházaspár azt is nyilatkozta, hogy fontosnak tartják megmutatni a világnak, mit él át pontosan a vajúdás során egy leendő apa és anya, s hogyan örülnek gyermekük születésének. Vagyis már-már azt kívánják sugallni, hogy amit ők tesznek, az nem botrányos, sokkal inkább hősies tett, egyben kiállás az őszinteség mellett. Ez a törekvés talán csak akkor nem lenne gyanús, ha ők ketten dokumentumfilmet forgatnának a szülésről. Csakhogy nem arra készülnek.

Mindezt úgy hívják: a magánélet szentségének ellehetetlenítése, két ember közti intim kapcsolat megbolygatása, a születendő gyermek érdekeinek ignorálása.

A házaspárhoz hasonló celebek a technikai fejlődésre hivatkozva „árulják” a magánéletüket. Fényevők, akik beszippantják a reflektorfényt, mely hosszabb-rövidebb ideig rájuk vetül. Módszeresen rombolják le valódi, az online téren kívüli személyiségüket és hitelességüket. Nyilvánosan vállalnak fel egy olyan szerepet, amely megbotránkoztatóan giccses és velejéig hazug. Önigazoló ideológiákat gyártanak arra, hogy a magamutogatás helyénvaló, s közben azt hirdetik, jómódban élnek, semmi gondjuk nincs, végtelenül szeretik egymást (és sosem zörrennek össze). Ráadásul elvárják, hogy a kommentelők mindehhez gratuláljanak, vagy legalábbis tartózkodjanak a rosszalló hozzászólásoktól.

Negatív hősnek lenni talán még soha nem volt ilyen könnyű.

Egyszerűen nem értem, miért nincs meg egyes emberekben a felelősségérzet önmaguk és a saját magánéletük iránt, amikor közösségi felületekre posztolnak.

„Sajnos azok, akik a gyerekeiket fotózzák, videózzák, majd közzéteszik a közösségi oldalakon, nem gondolnak bele abba, hogy a gyermeknek már a születés pillanatától lesz digitális lenyomata. Ez a nyom bármikor visszakereshető. Amikor a gyermek idősebb lesz, lehetséges, hogy a társai csúfolni fogják a szülők által feltett képek miatt, ami egyenes út az önbizalom csökkenéséhez, a szorongáshoz és a depresszióhoz” – mondta nemrég Klausz Melinda közösségi média-szakértő egy rádióműsorban, ahol azt is elárulta, hogy ma már létezik a fogalom: közösségi média stressz-szindróma.

„Közösségi média stressz-szindróma alatt a technológiai eszközök és közösségi online felületek (Facebook, YouTube, Twitter, Pinterest, Instagram) okozta mindennapi stresszt értjük. A feszültség jellemzően abból fakad, hogy a közösségi média mindennapi szereplői úgy élik az életüket, mintha figyelné őket a »nagy testvér«, és mintegy kötelező elemként be kellene számolniuk a mindennapjaikról. Úgy érzik, muszáj szórakoztatónak és érdekesnek lenniük, és minél több információt közölniük.

Egy vizsgálat kimutatta, hogy ha 24 órán keresztül nem juthat valaki internethez vagy okostelefonhoz, pont olyan megvonási tüneteket produkál a szervezete, mint például az alkoholtól, dohánytól vagy éppen a kábítószertől elvonás.

Ekkor az illetők nyugtalanságot, elszigeteltséget, félelmet élnek át” – állítja a szakember. 

Igaz, hogy sokat köszönhetünk a közösségi médiának, de nem volna okosabb dolog arra használni, amire való? Nem volna észszerűbb nem megosztani olyan tartalmakat, amik később kellemetlenül érinthetik a gyermekeket? A szakértő mindenesetre azt javasolja, távolodjunk el időnként a technológiától, tegyük el egy félórára a telefont, és próbáljunk más alternatívákat találni. Így esélyünk nyílik elgondolkozni azon, miért is akarunk nyilvánosan megmutatkozni, vagy megmutatni olyasmit, ami a magánélethez tartozik.

A gyerekszülés szerintem pont olyasmi, amit kincsként kell(ene) őriznünk a saját kis boldogságbuborékunkban, szeretteinkkel együtt, kameramentes övezetben.