Tartuffe, az ellenállhatatlan? – David Doiasvili rendezése a Nemzetiben
Doiasvili interpretációit eddig örömmel fogadta a Nemzeti Színház közönsége: mind a Szentivánéji álom, mind a Cyrano de Bergerac sikerdarabok. De beleszeretünk-e majd a Tartuffe-be is?
A grúz rendező a németes hagyományú magyar színjátszás útjától meglehetősen messzire kalandozik. A színészek nem annyira a hangjukkal, szövegükkel játszanak, sokkal inkább a testükkel.
A biztonságos szövegközpontúság helyett a néző erős, elementáris érzelmeknek lesz nemcsak tanúja, hanem részese is.
A látvány, a különleges, szinte önálló életet élő jelmezek (Bánki Róza), az erős hanghatások, a zene elragadja a befogadót oda, ahol a saját érzelmeit is megérintheti.
Doiasvili színháza nem akar okos lenni, nem távolságtartó. Nincs benne nagyképűség, és legfőképpen nincs benne képmutatás: soha nem arról szól, hogy a világ felosztható jókra és rosszakra, ahol természetesen a színházcsináló mindig a jók csoportjába tartozik. Ő arra kíváncsi, hogy milyen is az ember, hogy kik vagyunk valójában.
Különösen izgalmas ez a hozzáállás a Tartuffe esetében. Moliére remekművét szinte mindig úgy állítják színpadra, hogy azzal valamit, valakit ki akarnak figurázni. A darab alcíme, „A képmutató” jó lehetőség az emberiség több évezredes társasjátékára: mindig a másikat nevezzük rossznak, képmutatónak – magunkat soha.
Doiasvili egy másik játékra hív, s a darab értelmezési lehetőségeit messze kitágítja ezzel: nem „a képmutatókról” rántja le a leplet, akik mindig „mások”, hanem a képmutatásról, ami valamilyen módon, formában mindannyiunk személyiségének, életének része, világunknak szinte alkotóeleme.
Meglehetősen bizarr hallani a szöveg aktualitását, Tartuffe vallomását: „Egyébként is csak az számít bűnnek, ami napvilágra kerül, aminek híre megy.” Ismerős az üresség, ami Orgon családját jellemzi, és az is, hogy a gazdátlan vágyak szabad prédává tesznek mindenkit. A szereplők nem ismerik ki magukat az életükben, keresnek valamit, valakit. A fiatalok infantilisek és súlytalanok, függőségeik rabjai, a felnőttek magányosak és kiábrándultak. Van, aki „a józan” szerepét ölti fel, mint Cleante (Berettyán Nándor), de így unalmas és sablonos lesz. Van, aki ideált keres magának ebben a hősök nélküli világban, mint Orgon (Horváth Lajos Ottó), de így végtelenül kiszolgáltatott lesz. Van, aki pedig egyszerűen csak magányos, unatkozó, elhanyagolt, mint Elmira, a luxusfeleség (Ács Eszter). Dorine szerepét Szűcs Nelli alakítja nagy kedvvel és lendülettel. A hétköznapiság és bölcsesség egyvelegét sok humorral mutatja meg, de alakításában finoman ott van az is, hogy az okos szolgáló sem képes mindent előre kiszámítani, sőt, van, amikor maga is kiszolgáltatottá válik.
„És Tartuffe?” – kérdezhetjük a darab ismert poénjával. Bármilyen kiábrándító is ezt beismerni, de úgy tűnik, ő korunk hőse. Jól helyezkedik, megtéveszt, kihasználja a lehetőségeket, és minden kell neki.
A darab egyetlen igazi nagyformátumú figurája. Nem véletlen, hogy a szerepet Trill Zsolt kapta, aki a hátborzongató álszentségben mégis ellenállhatatlanul vonzó, fekete szárnyakkal felékesített bukott angyal, luciferi figura, aki egyszerre hidegvérű erőszaktevő és érzelmeinek, érzékeinek maga is kiszolgáltatott kísértő. Ellen lehet-e állni neki? Orgon nem tud.
És Elmira?
Legyen ez az előadás titka.
Lehet, hogy valakinek nem fog tetszeni Doiasvili rendezése, de hogy érdekes és egyben felkavaró színházi élmény lesz, az egészen bizonyos.
Moliére: Tartuffe
Rendező: David Doiashvilli. Jelmez: Bánki Róza. Dramaturg: Kozma András. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. A főbb szerepekben: Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Horváth Lajos Ottó, Ács Nelli. Bemutató: Nemzeti Színház, 2019. október 18.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>