(Tanév)végem van! – Gabi tanító néni és a kicsi elsősök újra offline

Igen, visszatértünk a fertőtlenítőszagú valóságba. Mi, alsósok sokkal hamarabb, mint a nagyok. Bennünk, elsős tanítókban vegyült az izgalom, egy kis félelem, no meg a távoktatás okozta feszültség. (Hogy miért? Mindenki fantáziájára bízom, hogyan lehet távoktatva megtanítani egy írott „r” betűt.) Mi izgat minket, tanítókat most leginkább? A tanévzáró, a biziosztás.

Még nem tudom biztosan, miként történnek majd idén a tanév végi események. Remélem, idén ünnepélyesen szorítjuk meg a bizonyítványt, amely útlevél a második osztályba. Még a fülcincáló maszkot is eltűrném, csak én adhassam az apró kezekbe.
Ám előbb még itt az élménybeszámoló az elmúlt hetekről, amellyel adós maradtam.

Kedves Anyuk és Apuk!

Elsőskéink az első napot féktelen ünnepléssel kezdték. Jó, hogy ketten tanítunk nekik, igazságosan megosztoztunk a minket öleléssel fogadó apróságokon. Cserével persze.
A kislányok – cicás, macis, kisvirágos „makszban” – ugráltak egy hullahopp-karikába szorítva magukat. Hat gyerek egy karikában! A fiúk minden dörgedelmem ellenére a padok körül rohangáltak. Naná, hogy nem pakolták ki a táskájukat!

Mielőtt valaki a szívéhez kapna, a gyerekek azóta sem betegedtek meg.

Ismét birtokba vettük a kertet, az udvart. Legkisebb termetű, törékeny kislánykám, aki akkora, mint egy gyöngyszem, a homokozóból kimászva nyakig koszosan, fényes mosollyal közölte:
– Anyukám szerint inkább legyek piszkos, mint onlájn!
Milyen igaza van! Nagy ölelés anyukának!
A fiúk a maguk módján örvendeztek, intenzív focimeccsek szerveződtek. Hogy az milyen? A legtöbb focista csak fut, rohangál, száguldozik a focipályán anélkül, hogy labdához érne. Boldogság.
Végre lehet fodrászkodni a padokra ülve, bár az árak kissé megemelkedtek, mert egy copf megfonása már öt kavicsba kerül.

Furcsa következménye a távoktatásnak, hogy a gyerekek hihetetlen beszédessé váltak.

Jelképesen átugorjuk a minket eddig elválasztó laptopokat, csacsognak, megosztják  apró vagy fontos titkaikat. Hivatalos vagyok az összes homokvár ünnepélyes felavatására, részese vagyok a selyemhomokból készült kávék megízlelésének. Megszemlélem a pókférfi és póknő nászából született pókgyermekek futkározását a kerítés réseiben. Kis mosollyal összekacsintok a pókok magánéletét fürkésző kisfiúval, amikor a lányok sikongatni kezdenek a nyolclábú vadállatok láttán.
Türelmesen hallgatom meg a biciklitároló rejtekében talált kincsek felfedezőit, akik szokatlanul bőbeszédűen mesélnek régészeti munkáikról és otthoni kalandjaikról. Nyugalom, ezek a titkok főleg a kipotyogott fogacskákról szólnak!

Kép

Kép: Veres Gabriella

A visszatéréstől kissé elbágyadtak egyike mély filozófiai problémán töri a fejét. Hosszan. Vajon az elébe tett feladatlapon felbukkanó, hernyót formázó rajz azonos-e egy kukaccal. Mivel én készítettem az ábrát, a kérdés fontossága engem is megérint. A konklúzió: nem azonos.

Élvezem a géptelenkedést.

Csak akkor használom a számítógépet, ha feltétlenül muszáj. Boldogan szedem elő a személyes jelenlétet igénylő kártyákat, mágneses képecskéket, ollót használunk, térdig járunk a ragasztóban. Micsoda gyönyörűség színezni, ceruzát kérincsélni a padtárstól, ceruzakatapulttal kilőni a radírt! Természetesen csak szünetben.

Az, hogy tanulni is kell, és a visszatérés nem csupán a barátok hiányát megszüntető lehetőség, kicsit komolyabbá teszi az iskolában töltött időt. Kicsit. Örömtánc kezdődik, ha új betűt tanulunk, de rutinosan töltögetjük a kék, sárga és zöld borítós füzeteket.

Nem csupán ők tanulnak, mi is. Györgyi néni, aki a matematika rejtelmeibe vezeti be elsőseinket, élő egyenes adásban tudja meg, hogy a becslés mint matematikai fogalom kiterjed új cipőnk megbecsülésére is, és a randalírozás szó sok randit jelent.

Néhány nap után az online oktatás már csak egy emlék.

Nincs forgószék a laptop előtt, és kamera elé szoktatott macskákat meg nyuszikat sem látunk, mint a távoktatás idején. Nem integetnek kekszet majszoló kistesók, és nem köszönthetjük a távoktatáson elcsodálkozó nagymamákat. (Nagy ölelés, Nusi néni! ) Most egymás mellett ülve mesélni róluk sokkal érdekesebb. Lerajzolva örök emlék.

Eltelt néhány hét, és ugyanazt a fáradtságot érezzük kis tanítványainkon, no meg magunkon is, amit más tanévek végén is. Ha centit nem is vágunk, számoljuk a hátralevő napokat. A hagyományos oktatás egyik hátránya, hogy korán kell elhagyni ágyunkat. Sovány vigasz, hogy már csak tizenvalahány tanítási nap van hátra… Nekünk, tanítóknak lényegesen többet kell várnunk a szünetre, de egyszer eljön.

Akármilyen is lesz a tanévzáró és a bizonyítványok kiosztása, mindannyiunk vágya, hogy maszkban töltött tanévet nem akarunk többet!
Kitartást, kicsi elsősök! Nagy ölelés az anyuknak és apuknak!