„Tanári szakra jelentkeztem” – így inspirál egy kreatív tanár olyanokat is, akik nem a diákjai

Él egy romantikus kép bennem a Nagy Emberekről, azokról, akik sorsdöntő pillanatokban olyan dolgokat mondtak és tettek, amelyeknek hála a világ kicsit jobb hely lett. Külső szemlélőként nézve könnyednek, evidensnek, magától értetődőnek tűnik egy „I have a dream” beszéd, egy Rubicon folyóba lépés, egy indiai bojkott elindítása. Olyan, mintha a nagy emberek és mi, „többiek” között egy elképesztő szakadék tátongana, egy olyan tér, amit elképzelhetetlen átlépni – hisz én ilyennek születtem, kicsinek, ők meg, hát… nagynak.
Tanárként folyamatosan a figyelem középpontjában vagyok, ám eleinte nem vettem észre az ezzel járó felelősséget és lehetőséget sem.

Kezdőként csak az számított, hogy a figyelmet fenn tudjam tartani, és hogy az történjen, amit én szeretnék. Mi hiányzott az egyenletből? Hát, a diák.

Nem voltam arra szocializálva, hogy érdekeljen, mi történik a diákokkal. Volt egy ideám arról, hogy hogyan kell tanítani, és nemcsak semmi kedvem nem volt eltérni tőle, hanem még csak eszembe sem jutott, hogy lehet másképp. És akkor, majdnem egy teljes tanév után éreztem meg azt a bizonyos viszketést. Először csak megkérdőjeleztem a saját munkámat, majd lassan, lassan, elkezdett kinyílni a figyelmem. Kik vannak még a teremben? Hogyan lehet együtt alkotni valami jót? Hogy csinálják más kollégák? Mitől lesz tényleg élvezetes és inspiráló a diákokkal töltött idő – mindenki számára? Miután az első lépést megtettem, jött a következő lehetőség. Aztán még egy, és még egy, mígnem a rengeteg döntés következtében magam is megváltoztam – úgy, hogy észre sem vettem. Viszont a környezetem igen, mert az unott arcok és a motiválatlan, fásult diákok látványa szinte eltűnt. És nemrég beérkezett ez a levél:
„Jó napot tanárnő! Csak egy kis visszajelzést szeretnék adni, hogy mennyire nagy hatással tud lenni az ember olyan személyekre is, akikre nem is gondol. Mindig is szerettem a bioszt, nagyon csodálatosnak gondolom azt a rendszert, ahogy össze lettünk rakva, viszont mindig sokat szenvedtem a tananyag elsajátításával.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Míg egy matek feladatot könnyen felfogtam, vagy egy nagyobb magyar dolgozatra 1-2 óra alatt felkészültem, a biosz esetében 1-2 óra volt szükséges egy anyag megtanulásához.

Miután megnéztem néhány önnel készült videót, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit tudnék én változtatni, főleg, hogy az érettségi évében már nincsen 2-4 órám a bioszra, hiszen nem érettségi tárgyam.

Ugyanakkor ezt az évet vártam a legjobban, a saját testem érdekes világát. Szóval vásároltam egy nagy filctollas táblát, beszereztem sok-sok post-itet és elkezdtem kreatívkodni. Rajzolni, szimbólumokat kitalálni... meg úgy kézzel-lábbal, a saját logikám szerint felfogni az anyagokat. Kicsit élvezetesebb, mint órákon át csendben szenvedni... A motiváció a pályaválasztásomra is kihatott. Édesanyám angol tanító, és egész életemben azt hallottam, hogy »egyet kérek, csak tanár ne legyél«. Pedig én amióta az eszemet tudom, az osztálytársaknak segítek. ABC tanulásban, töriben, fizikában, matekban, angolban, mikor mi volt a soros éppen. Az ön szavait hallva ébredtem rá arra, hogy talán mégsem kellene figyelmen kívül hagynom ezt az érzéket. Végül második helyen angol-német tanári szakra adtam be a jelentkezésemet a pszichológia után. Egy szó, mint száz, Isten áldja meg továbbra is a munkáját! Remélem, tudják a tanítványai, hogy mennyire extraszerencsések. Köszönöm!Amikor olvastam, könnyeket csalt a szemembe. És a biológiatanításról is elvonta a figyelmemet, valami más, fontosabb ügy érkezett közel hozzám. Voltam ugyanis néhány konferencián, és találkoztam, beszélgettem sok kollégával.

A közéletben kevés szó van róla, és nagyon kevesen tudják, hogy az országban rengeteg olyan tanár van, aki szereti, amit csinál, inspirálja a munkája, igazán a helyén van, és a lehető legjobban segíti és motiválja a diákokat az ő saját útjukon.

Csak ezek a tanárok annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük a Képmás magazinba cikket írni. Ezért indult a Tanárnő, kérem?! podcast. Ahol hétről hétre ezekkel az emberekkel van szerencsém beszélgetni, akik ott vannak a szakadék túloldalán: alkotnak, inspirálnak. Nagynak születtek. Csak ők sem tudják magukról. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>