Neked elmesélem – A szerelem önmagunkra ébredés

Az életben kevés olyan szerelem van, mint amit akkor, vele megéltem. Alig öt napja ismertem, mégis közelebb éreztem magamhoz, mint bárkit. Őt és a szerelmet Franciaországban, egy nemzetközi ökumenikus szerzetesközösség vendégei között ismertem meg. A lány amerikai volt, egy európai utazáson vett részt, én szervező voltam. Hat napot töltöttünk egy helyen, utána ment is vissza Amerikába. Ez alatt az idő alatt egyetlen hosszabb délután volt a miénk, amikor átmentünk a szomszéd faluba. Itt ért a felismerés: 26 éves vagyok, és eddig a pillanatig nem volt igazi viszontszeretési élményem. Ő volt az első, aki mellett éreztem, nem kell másnak mutatnom magam, máshogy viselkednem, megfelelnem és bizonyítanom. Azonnal egy hullámhosszon voltunk.

A hat nap alatt mindössze kétszer öleltük meg egymást, semmi más nem történt közöttünk.

Mégis tudtam, amikor esténként elmentünk aludni, ki-ki a maga szállására: egyre jobban kötődünk egymáshoz. Lassacskán olyan voltam, mint egy félrészeg.
Nekem a szerelem intenzív önmagunkra ébredést, önmagunkkal való találkozást jelent, amiben tisztán meg tud jelenni az egyén legbelsőbb lénye. A szerelem feltárulkozás, amely az ember legmélyebb rétegéig hatol. Széthasítja a védőhálóinkat, és az ember sugárzó lényét teszi láthatóvá, miközben a legmélyebb sérüléseinket okozza. Ehhez az egyszerre teremtő és pusztító érzéshez kötődnek legbrutálisabb sebeink és legszebb élményeink. A szerelmes, vagy épp szerelmét elvesztő ember írja a legjobb, legnagyobb erejű verseket, szövegeket, hiszen annyira telített és a hétköznapokon túlmutató érzést él meg. Egy valóság fölötti valóságot érzékelünk, amikor szerelmesek vagyunk.
Felfoghatatlan, fullasztó volt az érzés, amikor felszállt a buszra, és a kanyar mögött eltűnt, hogy két nap múlva Los Angelesben legyen. Addig a pillanatig soha nem akartam Amerikába utazni, de akkor tudtam, bizony fogok, mert nem lehet ezt az érzést csak így elengedni. Addig az élet azt tanította meg nekem, hogy mindenkit el lehet engedni, nem szabad senkihez sem túlságosan ragaszkodni. De őt nem engedtem el, és ő sem engem. Hónapokig leveleztünk. Az első leveleinkből kiderült, mindketten ugyanazt érezzük. Két és fél évig voltunk együtt távkapcsolatban, három hónapot én éltem Los Angelesben, három hónapot pedig ő Magyarországon.
A kapcsolatunk legelejéből, a gyors, kényszerből történő elválás gyötrelméből született meg a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválon duplán díjazott Katapult. Első nagyjátékfilmem, Az első kettő a kapcsolat utolsó, hektikus napját mutatja be a fővárosi valóság és az álom határán egyensúlyozva.

A kezdet és a vég – mindkét tapasztalat több volt számomra, mint amit egy ember elvisel.

Nem tudtam nem írni erről az érzésről, szem előtt tartva végig, hogy védjem őt, a megélt szerelmet, aminek valósága és mulandósága is csak a miénk.

Kép

Az első kettő című film plakátja

Rendező vagyok, régi vágású, a szakmáját hivatásaként művelő filmrendező. Nekem gyerekkorom óta dolgom van a filmmel. És mint sok alkotó, úgy én is abban hiszek, hogy csak abból tudsz adni, arról tudsz beszélni, amit megtapasztaltál, amit ismersz. Régebben kifejezetten féltem megmutatni magam, de a mentorom Skóciában azt mondta: „Akkor lesznek jó filmjeid, ha nem takargatod tovább magad. El kell menned a szakadék széléig, de csak addig, míg le nem zuhansz. A legszélén kell billegni, ez a művészet.”
Filmrendező – a fogalommal ötévesen ismerkedtem meg, anyukámnak köszönhetően. Már akkor láttam magamban történeteket, karaktereket, de mivel akkor még nem tudtam írni, lerajzoltam őket, és anyukámat kértem meg, írja föléjük, mit mondanak. A szüleim meséltek nekem először nagy rendezőkről, Bergmanról, Felliniről, Spielbergről, apa magyarázta, mitől zseniális egy film, az időzítés, a feszültségteremtés, a karakterek. Egy ilyen beszélgetésnél jelentettem ki, filmrendező leszek. A családom kezdetben szórakoztatónak találta rendezői ambícióimat, majd elkezdtek félteni ettől a világtól. Azt látták, hogy ez egy bizonytalan szakma, ami sok lemondással jár. Egy családi ismerősünknek, Dér András filmrendezőnek mutatták meg az általam tizenévesként leforgatott Harry Potter-filmadaptációt, amit a húgommal együtt készítettem. Megkérdezték tőle a szüleim, hogy mit gondol a filmemről, a rendezőségről, s ő így felelt: „Ha valaki ennyire szereti a szakmáját már gyerekként, akkor nem szabad lebeszélni róla.”

Értettem a szüleim aggodalmát. Nálunk az volt a felfogás, hogy a művészet örömforrás, nélkülözhetetlen a léleknek, de elengedhetetlen mellette egy biztos munka. A nagyszüleim templomba járó emberek voltak a kommunizmus alatt, többek között emiatt is bélyegezték őket megbízhatatlannak. Hátrányból indultak, így azt élték meg, mindig kétszer olyan jónak kell lenniük, mint a környezetüknek, hogy mindenért meg kell küzdeniük – én ezt hozom otthonról.

Fotók: archív, Csaba Hart

Úgy érzem, nekik is tartozom azzal, hogy bármihez kezdek, azt maximális erőbedobással csinálom. A siker nem jön könnyen, ha könnyen jön, nem igazi siker.
A forgatások során is ezért nem adtam fel soha, mert ha azt éreztem, ennyi, vége, rájöttem, nem küzdöttem eléggé.
Abban az évben, amikor érettségiztem, nem volt felvételi a Filmművészeti Egyetemre, mert akkoriban még csak három-négyévente indult rendezői osztály. Többen javasolták, hogy a Pázmány jó alapot fog adni a filmrendezői szakhoz – és tény, intellektuális közege sokat nyitott rajtam a világ felé. Filmes óráink teret adtak, hogy kipróbálhassam magam. 2013-ban diplomáztam a Pázmányon, utána kétszer próbáltam bekerülni a Filmművészetire, sikertelenül. Egy ideig egy kulturális televízió szerkesztőségében dolgoztam, szerettem a közeget, de éreztem, nem nekem való. Az, hogy kimegyek az utcára egy kamerával interjúzni, nagyon más, mint amit én szeretnék.
Lépnem kellett valamerre. Megnéztem, hol van Európában olyan filmes képzés, ami nem tízmillió forint per év, ami angol nyelvű, színvonalas, és jó egyetemi háttere van, nem „csak” egy filmiskola. Végül Skóciában tanultam tovább, ahol a filmrendezői képzés az Edinburgh-i Egyetem része volt. Amikor kezemben tartottam a diplomámat, ürességet éreztem. Elfáradtam, és kilátástalan csend kongott bennem, nem láttam a továbbvezető utat.
Franciaországba mentem három hónapra önkénteskedni. Adtam magamnak három hónapnyi gondolkodási időt, hogy eldöntsem, merre tovább. 26 évesen életútválságba kerültem, holott egész addig biztos voltam abban, hogy filmrendező leszek. Volt egy lelki vezetőm, akivel sokat beszélgettem.

Gondolkodtam más hivatásokon is, még a papság is megfordult a fejemben. De a szerelemről nem tudtam lemondani. Az érzésről, amely mindkét filmemet ihlette.

A szerelemben, ami az alapélménye Az első kettőnek, benne volt az ökumenikus közösség varázsa. Ott olyanok voltunk, mint két ember a világ elején, akiket még nem kötöttek gúzsba elvek, elvárások, szokások. A film ezzel a gondolattal játszik el: mi lett volna, ha a film két szereplője lett volna az első két ember, akik szerelembe esnek a történelem kezdetén? A közösségben élve mindenkinek a legjobb verziója jelenik meg, ami nagy csapda is. Mert aztán hazamész, és betör a valóság, ami nemcsak a 10 ezer kilométer távolságot jelenti, hanem amit akkor is érzel, amikor melletted fekszik egy centire, és ott van köztetek az a megfoghatatlan távolság, amit a más kultúra, szocializáció, szokások és értékrendek teremtenek meg. Volt egy felszabadult nyarunk Magyarországon, ami a legerősebb inspirációja volt a filmemnek, amikor éreztük, hogy innen nem lehet visszatérni a levelezéshez, muszáj valami kamu papíralapú házasságot kötni, hogy legalább egy kontinensen lehessünk. Persze nem álltunk készen a házasságra, de a távolságtól szenvedtük a legtöbbet. A feszültségből fogant mindkét filmem, az egyik a találkozás, majd elválás érzéséből, a másik pedig abból a feszültségből, amikor rájössz, hogy a másikat el kell engedned mindkettőtök boldogsága érdekében. Mert túl nagy a távolság minden szinten, és nem tudjátok áthidalni. Ha fizikailag egy helyen vagytok, esetleg van idő és tér arra, hogy kidolgozzátok a kapcsolatotok stratégiáit arra az esetre is, ha teljesen eltérő a világnézetetek.

De az, hogy 10 ezer kilométer, 9 óra időeltolódás választ el, és közben még homlokegyenest mást is gondoltok a világról – a kettő együtt nem volt leküzdhető számunkra.

Többé nem szeretnék távkapcsolatba kezdeni. Banális példa, de nekem az kell, hogy le tudjak ülni valakivel együtt megnézni egy filmet, nem online, egyidőben elindítani, ahol néha azt kéri a másik: „Álljunk meg egy pillanatra, tekerjünk vissza, mert kimentem inni, vagy bejött valaki”. Nekem fontos, hogy ez egy valódi, közös élmény legyen. Hogy tényleg ott legyen velem a másik.

Kép

Fotó: Csaba Hart

Akkoriban a nagy tüzet kerestem, megtaláltam, és örökké hálás leszek érte, hogy megélhettem, de ma már nem erre a nagy lángra van szükségem. Elcsendesedett bennem valami: a békét keresem mostanában. Ez a szerelem formált a legtöbbet a személyiségemen, általa sokkal inkább értem magamat, azt, hogy mi a fontos nekem. Most, amikor ott álltam a Puskin moziban a filmem plakátja előtt, nem volt meg bennem az az eufórikus érzés, amit hittem, hogy érezni fogok. Talán akkor jön majd el a beteljesülés élménye, ha szembenézek a közönséggel a mozi nagytermében.
Az első kettő fekete-fehér film – ennek volt technikai meg emberi oka is. Technikailag az, hogy mikroköltségvetésből, hektikus körülmények között forgatva – belekalkulálva például, hogy éppen milyen az idő, milyenek a fények – fekete-fehérben sokkal inkább egységesíteni lehet a film világát, mint színesben. Emberileg azért lett fekete-fehér, mert nekem az a tapasztalatom, hogy amikor visszaemlékezem az utolsó napra, az iszonyú csupasz élmény. Nincsenek színek egy ilyen napon, eltompul az ember érzékelése.

Amikor ott vagy a másik mellett, és tudod, hogy el fogod veszíteni, ott nem maradnak meg a színemlékek. Ott csak érzetekre, mozdulatokra, arcokra emlékszel. És a fájdalomra.

A kín fekete-fehér. Mert akkor nem kívül, hanem belül élsz. Amit ez a két fiatal szerelmes átél, ott minden bináris: igen vagy nem? Együtt leszünk holnap vagy sem? Felszállsz a gépre vagy mégsem? Ezek igenek vagy nemek. Tiszta döntési helyzet. Életem legnagyobb vesztesége, életem legnagyobb élménye: amikor szeretni tudtam. És ahogy Weöres Sándor írja: „Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.”

A történetet Kosztin Emese írta Szövényi-Lux Balázs emlékei alapján.