Szolgálat és hatalom – Mi a pápa dolga?

Az utóbbi években alig telt el egy hét úgy, hogy a világsajtót ne járta volna be a hír: Ferenc pápa – fittyet hányva a hagyományra, a protokollra, a Péter utódaival szembeni elvárásokra – ismét egyszerű emberként viselkedett, közvetlen hangon beszélt. Olyan  gesztusokat tett, amelyek arra utalnak, hogy alapjaiban igyekszik átrajzolni azt a képet, amelyet a világ őrizget a katolikus egyház fejéről. Hiszen sok évszázadon keresztül a nagy emberek hétköznapjait megillető titokzatosság lengte körül a mindenkori pápák életét.

Kép: Páczai Tamás

A pápák személyét az ünnepélyesség és megközelíthetetlenség, a hatalom és a méltóság ködébe burkolta a történelem. Ám e leegyszerűsítések dacára ez a kép sokszor és sokféleképpen változott az elmúlt két évezred során. Az első századok római püspökei szegényen és szerényen élő, gyakran üldözőik elől bujkáló pásztorai voltak az Örök Város keresztény közösségének. Közülük sokan nyerték el a vértanúság koszorúját.

Ez a helyzet alapjaiban változott meg, amikor a kereszténység Róma hitévé lett; e kor pápája már Vicarius Christi, Krisztus helytartója, Pontifex maximus, Legfőbb pap. A szolgáló gondoskodás lelkületét sugalló Servus servorum Dei, Isten szolgáinak szolgája titulus sem feledteti, hogy az ókor végének és a középkornak a pápái már egyszerre lelki és világi hatalmasságok. Róma urai és Közép-Itália fejedelmei, gyakorta döntőbírók nem pusztán az egyház, de a világ, a hatalom, a politika dolgaiban is, a reneszánsz századaiban pedig pompakedvelő műpártolókat vagy magukra páncélt öltő hadvezéreket is találunk Péter utódai között.

A reneszánsz kora amúgy is hosszú századokra alakította azt a képet, amit a világ a katolikus egyház mindenkori fejéről, annak életéről kialakított: fényes paloták, bíbor és arany, trónszék és tiara, diplomáciai ügyeskedés és hatalmi mámor.

Íme annak a pápa-képnek az elemei, amelyek a barokk és a felvilágosodás korában fő kellékei a közgondolkodásban rögzülő sztereotípiáknak.

A 19. század szemlélete szerint a pápa még uralkodik és kormányoz, életét a fejedelmi protokoll, a bírói teljhatalom, a tanító és liturgikus feladatok ellátása tölti ki. Péter utódainak világi fejedelemsége 1870-ben megszűnt ugyan az olasz állami és nemzeti egység létrejöttével, de az egyházfő továbbra is fontos közéleti szereplő maradt, akinek szavára nemcsak a katolikusok, de az egész világ figyelt, akivel továbbra is számolt a diplomácia és a nemzetközi jog.

Igazán nagy változásokat az utóbbi fél évszázad hozott. XXIII. János kiszállt a díszes gyaloghintóból, VI. Pál letette a pápai koronát, II. János Pál beutazta szinte az egész világot, Ferenc pápa pedig kiköltözött a palotából. Az utolsó évtizedek pápái a hatalom helyett a szolgálatban látták valódi küldetésüket; megfogyatkozott a dísz és a pompa, emberléptékű egyszerűségnek és közvetlenségnek adva át a helyet.

Kép

Kép: Wikipédia

Természetesen Róma püspöke ma is közéleti szereplő és fokozottan védett személy, akit testőrök óvnak – hacsak le nem tudja rázni őket néhány órára. Azután a pápa ma is államfő, aki közéleti előkelőségeket fogad és egy miniállamot irányít. Sok tekintetben hivatalnok is, hiszen számtalan irat fordul meg a keze alatt, szervezeti, fegyelmi, személyi döntések sokaságának meghozatalára kényszerül, napirendje szinte percre van beosztva; nem uralkodik, de naponta 16–18 órát dolgozik. Liturgikus és tanító feladatai, nyilvános megszólalásai, II. János Pál ideje óta gyakorivá váló utazásai, a média és a világ folyamatos figyelme is komoly megterhelést jelentenek, de éppen neki köszönhető, hogy mára a világ a néha még mindig kényszerűen meglévő pápai maszk mögött egy szolgáló, szerető ember alakját is megpillanthatja.

Érzékelheti ezt olyan apróságokon, hogy Ferenc pápa tovább hordja a régi, rossz cipőjét, amikor nem díszes lakosztályban él és dolgozik, nem a páncélozott Mercedesbe ül, a közös étteremben ebédel, vagy tízórait visz a szobája előtt posztoló gárdistának. Hatalmas az a fizikai, szellemi és lelki teher, amelyet ma Róma püspökei a vállukon viselnek: nem lehet véletlen, hogy a szóbeszéd szerint I. János Pál megválasztása után csak ennyit mondott bíborostársainak: „Mit tettetek velem!” A közvélemény, amely II. János Pálban még csak a sztárt és a zseniális közszereplőt ünnepelte, Ferenc pápa első hónapjai után eljutott annak felismeréséig, hogy a pápa a jézusi szeretet és szolgálat hiteles hirnöke, ember, aki közülünk való, aki azt az egyszerűséget, szeretetet, örömet és reményt hozza közénk, ami az egyháznak a Názáretitől kapott igazi küldetése.

Korunk pápáinak ars poétikáját, amely a mindennapjaikat irányítja, II. János Pál fogalmazta meg hivatalba lépésekor a legvilágosabban: „Őszinte alázattal szándékozunk szolgálni a béke, a haladás és az igazságosság ügyét a nemzetek között. E munka során nem akarunk beavatkozni a politikába vagy a földi ügyek intézésébe. Az emberek és népek egyre égetőbb problémáival kapcsolatban egyedül vallási és erkölcsi indítóokok vezetnek. Azokat a lelki alapokat akarjuk megszilárdítani, amelyekre az emberi társadalomnak épülnie kell.”

A pápai tisztség szolgálat-jellegét hangsúlyozó, 4. században élt Siricius pápa szerint „hordozzuk mindenki terhét, aki meg van terhelve; sőt, ezeket Szent Péter apostol hordozza általunk, aki minket mindenben – ahogy azt bizton reméljük – mint szolgálatának örököseit véd és oltalmaz”. Nagy Szent Leó pedig ezt azzal toldotta meg a következő században, hogy „Péter egyetlen székénél gyűljön össze az egytemes egyház gondja, és sehol semmi ne legyen elválasztva a fejétől, akit az egész egyház gondja nyomaszt.”

„Bizonyosan ketten vannak, császári felség, akik főképpen kormányozzák ezt a világot; a pápák megszentelt tekintélye és a királyi hatalom; közülük a nagyobb súly a papokra nehezedik” – mondta Péter utódainak hatalmi küldetésére utalva Gelasius pápa az 5. század végén, és ez a mai ember számára már kicsit idegenül hangzó uralkodói önértelmezés köszön vissza az 1870-es I. Vatikáni Zsinat megfogalmazásából is: „Azt tanítjuk és jelentjük ki, hogy a Római Egyház, az Úr határozata alapján a szabályos teljhatalom birtoklásából kifolyólag minden más feletti elsőbbséggel rendelkezik, és a római püspök ezen joghatósági hatalma...közvetlen; azaz neki mindenféle szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár egyenként, külön-külön, akár mindannyian együtt, a hierarchiai alárendeltségre és igaz engedelmességre vannak kötelezve, nemcsak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket illetik, hanem azokban is, amelyek az egész földön elterjedt egyház fegyelmét és kormányzását érintik.”

A cikk a Képmás magazin 2018. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti