„A szívünkben született meg, és a kórházban várt minket” – Dani az örökbefogadással talált szerető otthonra

Amikor elkezdtétek a közös életeteket, milyen családkép élt bennetek, hogy terveztétek?

Niki: Nagycsaládot szerettünk volna, három gyermekkel. Annak idején a házat is így választottuk, biztosítva azt, hogy mindenkinek lehessen egy saját visszavonulási szférája, egy külön birodalma. Megvettük a házat, és vártuk, hogy az esküvő után jöjjenek a gyerekek.

De mégsem jöttek.

Niki: Mindketten csalódások sorozataként éltük meg az eltelt hónapokat. Próbálkoztunk, de két év elteltével eljutottunk oda, hogy szakemberhez fordulunk.

Ez a küzdelem megnehezítette a kapcsolatotokat, vagy közelebb vitt egymáshoz?

Zoli: Voltak hullámvölgyek. Folyton kérdezgettük, hogy miért nem sikerül. Nem volt egyszerű elfogadni, hogy ami másnak könnyen megy, nekünk miért nem.

Niki: Adódtak feszültségek, mélypontok. Próbáltuk egymást erősíteni, de mintha oda-vissza dobáltuk volna a labdát. Amikor kiderült, hogy nálam van a probléma, Zoli nem hibáztatott, de a feszültség megmaradt.

Addig a gondolatig el sem jutottunk, hogy szétváljanak az útjaink, együtt kerestük a megoldást.

Mi mindennel próbálkoztatok?

Niki: Kezdődött az átjárhatósági vizsgálattal. Megműtöttek, kitisztították mindkét petevezetékemet. Kaptunk hat hónapot, és amikor letelt, egy meddőségi központhoz irányítottak. Ezután vetődött fel a lombikprogram, amit az egyház kétes dologként fogad. Volt, aki megmondta a szemembe is, hogy ez bűn. Más úgy gondolta, hogy a Jóisten nem véletlenül adta a tudást az orvosoknak, tehát bizonyos pontig elfogadhatónak tartotta. Nekünk soha nem volt lefagyasztott embriónk. Ami megtermékenyült, mind visszakaptuk.

Nem hozott sikert az eljárás?

Niki: Az elsőnél úgy jöttünk haza, hogy sikerült, de amikor kontrollra mentünk, még megvolt a vérzésem. Az orvos megnyugtatott, hogy ne gondoljak semmi rosszra, az emlékeztető vérzés megmaradhat. Pár napig felhőtlen boldogság volt, még kívánós is lettem, a kovászos uborkákat hozattam. Éreztük, hogy valami van, de ismételten csalódnunk kellett. Méhen kívüli terhesség lett. Megműtöttek, mert szétrobbant a petevezetőm. Úgy mentem be a műtőbe, hogy szeretnék felébredni és kijönni.

Ha pár napot várunk, nem biztos, hogy túlélem.

Zoli: A sikertelen kísérlet után elgondolkodtunk, hogy megér-e annyit. És lehet, hogy nekünk más az utunk, másképp kell családdá válnunk.

Ekkor érlelődött meg bennetek az örökbefogadás gondolata?

Niki: Egy nő talán könnyebben kimondja az igent, a férfiakban nagyobb a büszkeség, jobban ragaszkodnak a vér szerinti gyermekhez. A lombikprogram közben beszélgettünk arról, hogy jó lenne beadni a papírt, mert sok idő a várakozás, és bármikor lehet nemet mondani, de jó darabig ezen a szinten maradtunk.

Zoli: Amikor a negyedik lombik sem sikerült, néhány hétre rá igent mondtam. Sok mindenen keresztülmentünk, a csalódásoktól lelkileg összetörtünk. Nem tudtuk az okát, hogy miért nem sikerül, az orvos szerint jók voltak az eredményeink. 

Milyen lépéseket kellett tennetek az örökbefogadáshoz?

Niki: Felvettük a kapcsolatot a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattal. Elbeszélgettünk, különböző teszteket kellett kitölteni, és pszichológiai alkalmassági vizsgálatra küldtek. Nem volt könnyű választ adni a kérdésekre, hogy milyen nemű, milyen életkorú gyermeket szeretnénk, és milyen betegségeket vállalunk be.

Nálatok hol volt a határ?

Zoli: Alkoholista vagy AIDS-es anyuka gyermekére nemet mondtunk, mert az anyuka korábbi életmódja meghatározó.

Viszont a lisztérzékenységet, ekcémát, kezelhető vagy műtéttel korrigálható betegségeket elfogadtuk.

Niki: A tesztek kiértékelése után háromnapos örökbefogadási tanfolyamra küldtek, ami 2020 óta nem kötelező. Mi még azoknak is javasolnánk, akik saját gyermeküket várják. Felmerültek nevelési és jogi kérdések, de a hitelességét az adta, hogy maga a pszichológus is örökbe fogadta a kislányát, tehát ő is érintett volt.

Zoli: Kijöttek hozzánk környezettanulmányra is. Meg kellett adni a helyiségek területét, burkolatát, a fal alapanyagát, a szigetelést. Nem támadásképp, de jeleztem, hogy némelyik gyerek borzasztó körülmények között él, hozzájuk mégsem mennek ki. Akik szeretnének örökbe fogadni, őket meg úgy körbevizsgálják, hogy a kedvüket is elveszik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Rodnae Productions

Meddig kellett várnotok a gyermeketekre?

Niki: 2017-ben adtuk be a kérelmet, és 2018-ban hívtak, hogy megszületett a gyermekünk, egy dongalábú kisfiú. Megörültünk, el is kezdtem az intézkedést, hogy másnap nem megyek dolgozni. Nem sokkal később visszahívtak, hogy nagyon sajnálják, ilyen hibát még nem követtek el, de nem tudjuk hazahozni a kisbabát, mert hathetes kortól szól a határozatunk. Annak idején azért töltöttük ki így a papírt, mert a csalódások után nem tudtam volna ép ésszel kibírni azt, hogy elhozok egy újszülöttet, nálam van pár hétig, és ha az édesanyja meggondolja magát, elviszik. Viszont az eset után megváltoztattuk a határozatot, hogy születéstől kezdve örökbe fogadhassunk. 2019. augusztus 15-én szólalt meg újra a telefon.

Dani születésének hírével?

Niki: (A könnyeivel küszködve mesél.)
Az augusztus 20-i búcsúra takarítottuk a templomot, és az asszonyokkal déli harangszóra elimádkoztuk az Úrangyalát. Fél óra múlva csörgött a telefonom.

Az egyik mellékoltárkép előtt ültem, amelyiken a Szűzanya fogja a kisgyermek Jézust, amikor megkaptam a hírt, hogy megszületett a kisfiunk négy kilóval, egészségesen.

Isten ajándékaként éltem meg, hogy a Szűzanya ünnepén lehettem édesanya. Zolit nem tudtam elérni, de anyukámmal és anyósommal együtt sírtunk örömünkben.

Zoli: Hazafelé tartottam az autóval, amikor hirtelen térerőm lett, és kaptam kb. négyszáz nem fogadott hívást és SMS-t. Azt hittem, valami baj van. Akkor tudtam meg, hogy megszületett a kisfiunk. Az évek elteltével azt hittem, már nem is lesz gyermekünk.

Mikor nézhettétek meg?

Niki: Aznap délután kikértük az engedélyt, és másnap mentünk a kórházba. A torkomban dobogott a szívem, amikor beléptem az ajtón és megláttam.

Zoli: Rengeteg feladatunk volt, hiszen váratlanul ért a hívás, be kellett rendezni a babaszobát, és mindent megvenni pár nap alatt, hogy hazahozhassuk a kórházból.

Milyen érzés volt hazavinni?

Niki: Nagyon boldogok voltunk. Zoli meg sem szólalt, csak állt, nézte, és ahogy simogatta a kis kezét, reflexből, de rögtön megfogta az ujját, és el sem engedte. Hat hétig még volt egy hivatalos gyámja, mi csak gondozás és nevelés céljára kaptuk. Nekem az utolsó három-négy nap volt a legnehezebb. Nagy kő esett le a szívemről, amikor szeptember 27-én szóltak, hogy minden rendben, és a nevünkre került a gyermek.

Innentől kezdve tudtam, hogy Dani a miénk, és senki sem veheti el tőlünk.

Gondoltatok arra, hogy több gyermeket is örökbe fogadjatok?

Niki: Daninak még volt három testvére: egy egyéves örökbeadható státuszban, és két hat-hét éves nevelőszülőknél. Jeleztük, hogy szívesen elhoznánk őket együtt. A nagyokat nem lehetett, mert az anyuka rendszeresen látogatta őket. Az egyéves Gergőt pedig vizsgálták, mert fennállt az autizmus vagy az értelmi fogyatékosság lehetősége. Nem javasolta a kapcsolattartónk, hogy ilyen súlyos problémával egy újszülött mellé befogadjuk. Közben kiderült, hogy a két nagyobbat örökbe adták külföldre. Heteken át bántott, hogy nem sikerült legalább a nagyobbakat befogadnunk, pedig megpróbáltuk.

Dani három és fél éve az életetek része. Milyenek vele a mindennapok?

Niki: Nem kívánhatnék nála szeretetteljesebb gyermeket. Számomra különleges. Amíg nem került óvodába, a nap 24 órájában vele voltam. Gyakran mondja, hogy szeretlek, és átöleli a lábunkat. Határozott egyéniség, de kiegyensúlyozott kisfiú.

Zoli: Semmiért sem adnám oda. Kezdettől fogva úgy éreztük, hogy a miénk. Mindenkinek azt javaslom, hogy ha van rá lehetősége, merjen bevállalni, befogadni egy ilyen gyermeket.

Valamikor el fogjátok neki mesélni a történetét?

Niki: A tanfolyamon azt javasolták, hogy kezdettől fogva meséljük, és az értelméhez igazodva bővítsük. Úgy gondoljuk, hogy ezen nincs szégyellnivaló, és legalább nem mástól tudja meg az igazat.
Ha most itt lenne, elmondaná, hogy egy másik néni pocakjából született, a kórházban várt minket, nekünk pedig a szívünkben született meg.
Egy évvel ezelőtt a szobájában játszottunk, egyszer csak ránézett a feszületre, és azt mondta: „Tudtam, hogy te leszel az anyukám.” Megkérdeztem, hogy honnan tudta. „Ő mondta” – válaszolta. Akkor már sejtettem, de rákérdeztem, ki az az ő. Hátrafordult, és rámutatott a feszületre: „Ő mondta, hogy te leszel az anyukám.” Erre azóta is emlékszik.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.