„Szeretetből építjük Olaszfát” – Olyan lesz a falunk és az életünk, amilyenné mi magunk tesszük
„Fel kell rázni a falvakat Csipkerózsika-álmukból, amibe a kommunizmus rántotta őket. Meg kell mutatni az embereknek, mennyi lehetőség van a falvakban, újra kell értelmezni a falusi létet – mondja lelkesen Fekete Róbert, a Vas megyei zsákfalu, Olaszfa polgármestere. – Gyakran kérdezik tőlem is a fiatalok, hogy mit lehet itt csinálni. Csodákat! – szoktam válaszolni. Ha elhisszük és akarjuk – és persze dolgozunk érte. Amúgy meg: ÉLNI!” A Vasi-Hegyhát festői szépségű falucskájában, Olaszfán jártam szüret idején.
Vannak olyan a tájak, amelyeknek a látképére más magyarázatot nem találok, csak hogy a Jóisten nagyon jó kedvében volt, amikor megtervezte. Egy kis lanka ide, egy erdő oda – semmi nem sok, és minden a helyén van.
Ahogy Oszkót elhagyva balra néztem az országútról, pontosan ilyen látvány tárult elém. A mezők zöldje beleolvadt az ég tiszta kékjébe – mondja még valaki ennek láttán, hogy ez a két szín nem megy egymáshoz! –, a falu házai közül pedig magasan kiemelkedett a templom tornya. Mindez őszi fénytörésben, egy pénteki délutánon öt óra körül. Már akkor tudtam, hogy nagyon rossz lesz innen a másnapi szüret után eljönni.
Pedig én csak Budapestről jöttem, de mások messzebbről járnak ide: Páduából és környékéről tekintélyes olasz közösség tölti itt a szabadidejét.
A ’90-es évek elején egy Olaszországban élő ’56-os magyar férfi visszalátogatott a családjával Olaszfára (köztük Signora Lorettával, akiről később még mesélek), és az itt tapasztalt nyugalom, na meg a táj szépsége teljesen lenyűgözte őket. Otthon aztán addig áradoztak a barátaiknak, míg ők is látni akarták a dimbes-dombos kis falut. Fel is keresték, beleszerettek, úgyhogy nemsokára már két olasz ház volt Olaszfán. Így ment ez tovább, és mára már negyvenkét házat vásároltak meg az olaszok. A szüret utáni ebéd alkalmával arról faggattam őket a Kneipp-ház meseszép kertjében, hogy mi az, ami miatt nem érték be egy közelebbi úticéllal, és hogyan érzik magukat a magyarok között.
A Paradicsomnak egy kis szeglete
Az egyik úr, Silvano, aki természetesen vasalt ingben érkezett a szüretre, azt a nyugalmat emelte ki, ami a gyerekkorára emlékeztette: amikor nem rohantak az emberek mindig mindenhová, és volt idő egymással néhány szót váltani. Az ételek ugyan kicsit nehezek az ő gyomruknak, de arra jutottak, hogy a kertben tudnak termeszteni ezt-azt, úgyhogy éhen halni biztos nem fognak.
„Kösönöm, kösönöm” – halljuk már a távolból, a következő pillanatban pedig már az asztalunknál ül egy mosolygós, szikár, egyenes tartású, energikus, szépkorú hölgy – ő csak Loretta lehet, gondoltam magamban. Az ő neve fogalom Olaszfán.
És tényleg ő Loretta! A rokona volt az az ’56-os magyar úr, aki Páduában élt, vele jött ő is először Olaszfára. Megszerette a falut, vásárolt egy házat, és azóta itt tölti a nyarakat. Azt mondja, számára ez a falu a Paradicsomnak egy kis szeglete. A gyerekei hívják őt utazni az Alpoktól a tengerig mindenfelé, de ő igazából csak ide szeret jönni, mert itt a levegő különösen tiszta, barátságosak az emberek, béke és nyugalom van. Mára megkerülhetetlen szereplőjévé vált a falu életének: imád táncolni, meg is ragadja az összes adandó alkalmat, hogy táncoljon és hogy táncoltasson. A falu rendezvényein igyekszik megmozgatni mindenkit, a gyerekeket is tanítgatja. Büszke rá, hogy be tudott illeszkedni a faluba: ha úgy látta, hogy valaki nehéz helyzetben van anyagilag, annak adott munkát a ház körül.
Amikor egy kisebb baleset miatt kórházba került Olaszországban, kivizsgálták, és az orvos megrökönyödve kérdezte, hol töltötte az utóbbi hónapokat, mert annyira feltűnően jó állapotban volt. „Hát az én kis paradicsomomban, Olaszfán! Hol máshol?!” – kérdezett vissza Loretta.
Egyébként Olaszfa nevének nincsen köze olasz közösségéhez: a falu 1941-ben jött létre Kozmafa és Olaszka egyesítéséből, csak akkor még Kozmaolaszkának nevezték. Egy évvel később kapta mai nevét.
Öntudatos falvak fóruma
Nem kétséges, hogy rengeteg természeti és ember alkotta érték van Olaszfán, amit Fekete Róbert polgármester és lelkes csapata nem akar veszni hagyni – és látják azt is, mi mindent lehetne még kihozni ebből a kis zsákfaluból. A képzettebb fiatalok lelkesednek a faluért, ahonnan Szombathelyre át lehet járni dolgozni, de rengeteg munkát lehet otthonról is intézni. Fekete Róbert egyébként sokat járja a világot a vállalkozása miatt, de sok ügyet otthoni irodájából intéz. „Rengeteg helyen jártam a világban, de itt vagyok otthon” – mondja.
Az alpolgármester azon dolgozik, hogy létrehozzon egy állandó fórumot a tapasztalatcserére a többi öntudatos faluval – egyre több van belőlük, amelyeket elszánt lokálpatriótáknak sikerült felrázni a szocializmus alatt rájuk kényszerített Csipkerózsika-álomból. A polgármester gyakran szomorúan tapasztalja, hogy egyszerűen nem hisznek abban az emberek, hogy sikerülhet valami, amit megálmodtak. „Amikor ott álltunk a düledező falak mellett, mondták nekem a falusiak, hogy ebből sose lesz újra templom. Mondtam, hogy lesz. Hittünk benne, megcsináltuk. Együtt festettük a kerítést hajnalonta már ötkor, mert akkor még nem volt olyan elviselhetetlen a hőség, és késő este is együtt dolgoztunk. Felépíthetjük itt magunknak azt a világot, amit szeretnénk – ezzel próbálom ösztönözni az embereket. Ezért gyűlünk össze feltakarítani a lehullott leveleket, ezért ültetünk virágot, hiszen ide jövünk haza.”
„Olyan lesz az életünk és a lakóhelyünk, amilyenné mi magunk alakítjuk – nem a nagypolitikától kell várni, hogy megoldja helyettünk.”
Jövőre indul a mintakert projekt: a gazdálkodáshoz értők megtanítják az embereket az alapvető tudnivalókra. „Nem halat akarunk adni az embereknek, hanem szeretnénk megtanítani őket horgászni” – mondja Fekete Róbert.
A cigány önkormányzattal jó a faluvezetés kapcsolata: az alpolgármester és csapata kiváló szövetségesre talált a faluban élő cigány építkezési vállalkozóban, aki munkát ad a helyi cigányoknak. A polgármester elszánt abban is, hogy a közeljövőben legyen olasz nyelvoktatás is az olaszfai gyerekeknek: „Nyelveket kell tanulniuk, és kinyílik nekik a világ, ezt mondogatom mindig a faluban!”
2012-ben, a falu közösségét először megmozgató és összehozó templomfelújítás után létrehozták a Szívügyünk Olaszfa Egyesületet. Tagjai között van bolti eladótól kezdve Budapestre származott üzletemberig mindenféle foglalkozású ember – mindenki úgy segít, ahogy tud. Aztán idén nyáron megvalósult másik nagy álmuk: a templom orgonáját széleskörű összefogással felújították. Olaszok, magyarok, sőt, egy Németországban élő olaszfai illetőségű üzletember is fogadott örökbe sípot, megteremtve ezzel az önrészt a pályázattal elnyert forráshoz. Ennek kapcsán kötöttek barátságot Rákász Gergely orgonaművésszel, aki jótékonysági koncertet is adott az ügy érdekében.
Ha minden jól megy, jövőre talán már kétnapos kulturális fesztivál lesz az Olasz Napból, amely egy olasz nyelvű mise köré szerveződik minden év augusztusában az itt tartózkodó olaszok tiszteletére. Idén több mint négyszáz látogató vett részt az Olasz Napon. És továbbra is ragaszkodnak a stílushoz: fehér abrosszal és porcelántányérokkal terítenek, nem műanyaggal; a mosogatás pedig közösségi tevékenységnek számít.
Miért pont a templom meg az orgona?
Meg akartam érteni, hogy egy négyszáz lelkes falut a 2010-es években miért pont a katolikus templom és orgonájának a felújítása hozott össze.
A polgármestert és az alapítvány két elszánt tagját, Józsa Ritát és Némethné Gaál Esztert faggattam erről. Szinte egyszerre mondták ki dr. Littván Sándor atya nevét, aki 1945-től 1969-ben bekövetkezett haláláig a falu plébánosa volt. A kommunisták gyakran vidékre száműzték a karizmatikus, tehetséges papokat, így a tüdőbeteg Littván atyát is: gondolták, Olaszfán nem sok vizet zavar, amúgy meg jó levegőn lesz. A félreállított plébános élénk közösségi életet szervezett a faluban a legkeményebb diktatúra időszakában, és még halála után is megmaradt közösségteremtőnek: születésének századik évfordulójáról megemlékeztek egykori hívei 2010-ben. „Elegáns, városias öltözetű ember volt, nagy tudással, de a paraszti munkában is otthon volt, példaértékű gyümölcsöst gondozott. És mindig nyitva volt az ajtaja – ha valakinek bánata volt, bármikor bemehetett hozzá” – mesélte Rita, akitől nem tudtam olyat kérdezni a falu kultúrtörténeti múltjával kapcsolatban, amire ne tudta volna a választ. Littván atya utódja, a szintén tudós dr. Gyürki László plébános is mély nyomot hagyott a falu életében. „Palesztinológus volt, nyolcszor járt a Szentföldön. Ha külföldről kellett valamilyen kenőcs a falubeli néniknek, akkor megszerezte: biciklire pattant reverendában, és már intézte is. Rómában is tanult, kiválóan beszélt olaszul is, úgyhogy régebben ő gyóntatta az olaszokat.” „Rendszeresen meglátogatjuk, ha pedig e-mailt írok neki, akkor arra egy órán belül válaszol. Nyolcvanhét éves…” – teszi hozzá nevetve Fekete Róbert. „Nem túlzás, hogy abból a hitből élünk, amit ez a két atya itthagyott nekünk” – összegeznek.
Meg kell említeni Zsuzska nénit is, aki több mint ötven évig volt a falu kántora. Több szólamban tanította meg a kórus tagjainak a szenténekeket, úgyhogy komoly egyházzenei műveltséget és igényességet alapozott meg Olaszfán – magyarázzák tovább, hogy miért ilyen fontos Olaszfán még mindig a templom és az orgona. Zsuzska néni kórustagjai közösséget alkottak, de közösségekbe szerveződtek a többiek is hasonló élethelyzetük alapján: a fiatal férfiak, a felnőtt férfiak és az özvegyek is.
A falu tragédiája is része a történelmüknek
Zsuzska néni egy másik, végtelenül szomorú emlék miatt is meghatározó: ő írta meg barátai, a falubeli zsidó családok elhurcolásának történetét. Olaszfa katolikus többségű falu volt mindig, vegyes házasság esetén például a protestáns fél felvette a katolikus vallást. A zsidó családok azonban tartották a hitüket, és kölcsönösen tiszteletben tartották egymást: a keresztények segítettek eljutni nekik a szomszéd faluba istentiszteletre, a zsidó kocsma pedig zárva tartott a keresztény ünnepekkor. Barátokként éltek együtt zsidók és keresztények – mesélte Rita.
Aztán egyszer csak jött a holokauszt, és a keresztény falusiak nem értették, miért kell a két zsidó családnak elhagyni a házát. Amikor jöttek értük, a falu népe összesereglett, és kísérte őket a falu határáig. Ott aztán mondták a pribékek, hogy tovább nem jöhetnek.
„Elolvastam Zsuzska néni írását, és nagyon megérintett a történet, úgyhogy fejembe vettem, hogy felkeresem a túlélőket, és szervezünk 2004-ben, a holokauszt hatvanadik évfordulójára egy megemlékezést. Egy szombathelyi túlélő néni el is jött. A budapesti túlélő néni beteg volt, a Kanadában élőnek pedig a férje volt beteg, úgyhogy ők nem tudtak eljönni. 2014-ben, a hetvenedik évforduló alkalmával pedig állítottunk egy emlékművet a falu határában ott, ahol a falubeliek utoljára láthatták zsidó barátaikat. A kanadai nénit meglátogattam Kanadában, két napot végigbeszélgettünk, megható élmény volt. Azóta már meghalt, de az unokájával tartjuk a kapcsolatot, négy napot itt is töltött nálunk Olaszfán” – meséli Fekete Róbert.
Hallottam még egy keserű és egyszerre gyönyörű történetet Rózsi néniről, a szombathelyi túlélőről, aki szeptember 24-én született. Zsidó volt, de mivel katolikus környezetben nőtt fel, tisztában volt vele, hogy a katolikus hagyomány szerint ez Fogolykiváltó Boldogasszony napja. Rózsi néni éppen sorban állt az auschwitzi táborban, hogy döntsenek a sorsáról. Egyszer csak hallott egy nagyon határozott, de szeretetteljes hangot: engedd el anyád kezét! Elengedte, és körbenézett, hogy ki szólhatott hozzá, de ezalatt elsodródott az édesanyjától. Ez mentette meg a haláltól. Az édesanyját a másik irányba küldte Mengele, soha többé nem látták egymást.
Ép test és ép lélek
A fent említett két atyán kívül van még egy német katolikus pap, aki fontos a falunak, pedig sosem járt itt: ő Sebastian Kneipp (1821-1897), a híres természetgyógyász pap, a Kneipp-kúra névadója. Az akkoriban gyógyíthatatlannak hitt tuberkulózisban szenvedett, már vért köpött, és az orvosok lemondtak róla. Valahogy a kezébe került Johann Sigmund Hahn: A hideg víz gyógyerejéről című könyve, és elhatározta, hogy rövid fürdőket vesz a jeges Dunában. Teljesen meggyógyult, és ingyenesen gyógyította a hozzáfordulókat is.
Víz, gyógynövények, táplálkozás, mozgás, mentális egészség – erre az öt pillérre épül a Kneipp-kúra, és az olaszfaiak úgy gondolták, falujukban minden adott ehhez.
2013-ban kapcsolódtak be a Kneipp-projektbe, és idén, 2019-ben már Olaszfán tartották a Kneipp-Worldwide találkozót: hat országból kétszáz embert láttak vendégül. Máig itt van az országban egyedül Kneipp-vizesház. A szomszédból a kis óvodások állandó vendégei a Kneipp-háznak, rendszeresen látogatják a sószobát, a ház kertjében pedig szagolgatják, dörzsölgetik a gyógynövényeket. A Kneipp-házban várják a gyógyulni vágyókat, és onnan indul a Kneipp-túra útvonala is, érintve a falu dombján álló templomot, ahonnan szétnézni és megpihenni maga a tökéletes relaxáció.
Fekete Róbert és csapata komoly bástyaként tekint a Kneipp-kúrára – most éppen a falusi turizmus fellendítésén dolgoznak, hogy a gyógyulni vágyók elegendő szállás közül válogathassanak.
Hajrá, Olaszfa!
Hát, tényleg rossz volt innen eljönni. Ahogy visszanéztem arról a fűútról, amelyről előző nap megpillantottam a falut a zöld dombjaival, a kanyargó utcáival, a háztetőivel és a templomtornyával, a fülemben csengett, amit Eszterék mondtak nekem előző este: „Szeretetből építjük Olaszfát.” Ez volt az, amit végig éreztem ott. Akár jelképnek is tekinthetem, hogy nem ismerek még egy települést, amelynek szív lenne a címerében…
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>