A szerelemben is azt keressük, amit és akit otthonosnak érzünk – Szülői minták és a párválasztás
A legtöbben szülői mintáink alapján választunk párt, ez egyáltalán nem meglepő, néhányan még viccet is csinálunk abból, hogy a kedvesünknek hasonló szokásai vannak, mint az édesapánknak vagy az édesanyánknak. Arra, hogy ez miért van így, miért nem örülünk neki, és hogyan juthatunk túl a családi sémákon, most szakértő segítségével keressük a választ.
Nemrég egy társaságban az egyik fiatal nő arról mesélt, hogy az esküvőn, amin legutóbb részt vett, valamelyik vendég megjegyezte, hogy mennyire hasonlít egymásra a férje és az édesapja, mit sem sejtve arról, hogy a valóságban nem apa-fia, hanem após-vő viszonyról volt szó. Jót derültünk a történeten, miközben másra sem tudtam gondolni, mint hogy valószínűleg nem véletlen az ilyesfajta hasonlóság.
„Jellemzően az ellenkező nemű szülőnkkel való kapcsolatunk határozza meg a párválasztásunkat” – kezdi Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. „Általában a hozzájuk hasonló alkatokat keressük, ami nem jelenti azt, hogy tényleg ugyanolyan embert szeretnénk magunk mellé találni, mint az édesanyánk vagy az édesapánk, sőt, gyakran éppen azt hangoztatjuk, hogy olyat biztosan nem szeretnénk, mint a szüleink.”
Tudat alatti vonzódás
A párválasztás pszichológiája nem a tudatosságról szól, inkább egy tudat alatti belső erőről, amely a számunkra ismerős irányba vezet minket, egy olyan közegbe és olyan ember mellé, amiben és akivel jól, pontosabban a megszokott módon tudunk működni.
Életünk legtöbb helyzetében szeretnénk biztosra menni, kockázatok nélkül haladni a látszólag legegyszerűbb úton.
Nincs ez másképp a párkapcsolatok tekintetében sem, amikor gyakran azért nem nyitunk mások felé – vagyis az olyan személyek felé, akik nem hasonlítanak a gyerekkorunkban megszokott mintákhoz –, mert egyszerűen unalmasnak, kevésbé vonzónak, másnak látjuk őket. Ezért is fordulhat elő, hogy azok, akik például elhanyagoló és érzelmileg hideg családban nőttek fel, később is hasonló kapcsolatokat alakítanak ki, annak ellenére, hogy valójában olyasvalakire vágynak, akihez igazán tudnának kötődni.
Ismétlődő sémák fogságában
A szüleinkkel való gyerekkori kapcsolatunk komolyan kihat a felnőttkori viszonyainkra. Akár pozitív, akár negatív irányba történik ez, erőteljesen meghatározhatja a másokhoz való kapcsolódásunkat.
Szinte minden belénk égett érzést a korai éveinkből hozunk, emiatt szerelmi életünkben akaratlanul is azokat a személyeket keressük, akiknek a viselkedése, jelleme valamilyen módon az otthonosság érzését kelti bennünk.
„Gyakori, hogy az emberek egymás után többször ugyanolyan partnert választanak maguknak, és akárkivel próbálnak is meg kapcsolatot kialakítani, mindig arról panaszkodnak, hogy vagy ők nem elég jók, vagy a másik nem elég jó nekik. Azt gondolhatják, a választottjaik egy kicsit mindig mások, a valóságban viszont újra és újra ugyanabba a történetbe kerülnek bele. Akinek ugyanis érzelmi deprivációs (megfosztottsági) sémája van, vagyis úgy érzi, hogy az érzéseivel nem foglalkoztak kiskorában, az nagyon könnyen ki tud alakítani, vagy bele tud ragadni egy olyan párkapcsolatba, ahol szintén nem elégülnek ki az érzelmi szükségletei, ezzel pedig megismétlődik a séma. Ha viszont találkozik valakivel, akivel valóban lehetne kapcsolódni, és minden működőképes is lenne, rendszerint kilép a kapcsolatból, még mielőtt az elmélyülne, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy az ő érzéseivel törődnek.
Erre nagyon nehéz rálátni kívülről, kell hozzá az önismeret és a nehéz, fájdalmas érzések, amiket fontos lenne megengednünk magunknak.
Ha ezeket meg tudjuk élni és el tudjuk bírni, akkor elindulhatunk a fejlődés és a változás útján” – részletezi a szakember.
Felülírni a mintákat
Ahhoz, hogy elhagyjuk a beégett mintákat, és egészségesebb kapcsolatokat tudjunk kialakítani, vagy legalábbis olyanokat, amilyenekre valójában vágyunk, első lépésként elengedhetetlen felismernünk a párválasztási mintázatunkat. Miért éppen ilyen/olyan típusú emberrel jövünk össze? Mi tetszik bennük? Tudunk párhuzamot vonni köztük? Legtöbbször milyen ponton kezdődnek a problémák? Mi az, amit nem kapunk meg, miközben pedig szeretnénk? Ha ehhez hasonló kérdéseket teszünk fel, és meg is válaszoljuk őket, esetleg elkezdjük visszavezetni a szálakat a gyerekkorunkba, gondolkozunk azon, milyen alaptermészettel rendelkeztek a szüleink, milyen érzelmeket kaptunk, illetve nem kaptunk meg tőlük, akkor elindulhatunk a jó irányba. Ez a munka, a szálak felfejtése megtörténhet egyedül, családtagokkal, akár a minket kívülről reálisan látó barátokkal, de önismereti könyveken keresztül is.
A feltárás fontos része, hogy elhiggyük: megérdemeljük azt a fajta szeretetet és törődést, amelyben nem volt részünk.
Ha idáig eljutunk, sikerülhet jobban kiállni magunkért, kifejezni mások felé, mire van szükségünk, majd olyan párkapcsolatot kiépíteni, amit (szerintünk is) megérdemlünk. Szakembert azon a ponton érdemes felkeresnünk, amikor ebben a folyamatban elakadunk, illetve ha úgy érezzük, szükségünk lenne segítségre.
Nem minden esetben kell (le)lépni
„Sok kapcsolatban benne lehet maradni, még akkor is, ha az elsőre nem egy kiegyensúlyozott viszonynak tűnik.
Két ember között akkor tud igazán működni valami, ha a felek képesek kommunikálni az érzéseiket, rá tudnak nézni saját magunkra és a másikra is, emellett sikerül együtt fejlődniük.
A kapcsolatok nagy része nem feltétlenül azért megy tönkre, mert valamilyen régebb óta hordozott hiányosságot próbálnak pótolni a pár tagjai, sokkal inkább azért, mert a közös fejlődés útján az egyik lehagyja a másikat, vagy egyáltalán nincs is közös út, esetleg olyannyira eltávolodnak, hogy már szinte idegenként élnek egymás mellett” – fogalmazza meg a legnagyobb problémát a Budapest Pszichológia – Pszichológia és Pszichoterápiás Központ vezetője.
A szakértő szerint a legfontosabb az lenne egy egészséges párkapcsolat kialakításánál, hogy elfogadóan, önazonosan, a nehézségeket is felvállalva legyünk képesek kapcsolódni egymáshoz. Egy szerelmi kapcsolat, amelyben két önálló ember vesz részt, már nem arról szól, mint egy szülő-gyerek viszony. Bár az érzések, amik például egy párkapcsolati konfliktusban előjönnek, képesek előidézni azokat a gyerekkori állapotokat, amelyek miatt nagy eséllyel hasonlóan reagálunk, mint a múltban, azért érdemes tudni, hogy ami fiatalkorunkban működőképes megküzdési mód volt, felnőttként már nem biztos, hogy az.
„Fontos lenne megértenünk, és tudatosítani magunkban, hogy már nem vagyunk gyerekek, a partnerünk pedig nem az apánk vagy az anyánk, hanem egy felnőtt ember, aki képes kezelni a különféle helyzeteket, képes egy jól funkcionáló megküzdési móddal reagálni az adott szituációban, és akivel egyenrangú félként létezhetünk a kapcsolatunkban” – összegez a pszichoterapeuta.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>