Szerelem első csókra – Huzella Júlia és Balogh Balázs

– A kedvemért menjetek vissza gondolatban az időben! Hogyan ismertétek meg egymást?
Júlia: Színházban találkoztunk 2010 őszén. A Cserenadrágban próbáltam a Kamrában, még egyetemi hallgatóként, és Balázs tervezte a színpadi vetített hátteret. 

– Akkor ez nem „szerelem első látásra”?
Balázs: Attól függ, ki mikorra teszi az első látást. Mindketten a munkánkra figyeltünk, és csak a premier estéjén beszélgettünk először igazán. Inkább azt mondanám, „szerelem első csókolózásra”. Vezessük be ezt az új fogalmat! A premier után beszélgettünk, ebből lett a csókolózás, és én utána úgy mentem haza, hogy holnaptól új életet kezdek.

Júlia: Én pedig ültem utána a taxiban és csodálkoztam: „Szóval ez a különbség! Ő az igazi.” Mindketten tudtuk, hogy új élet kezdődik számunkra.

– A nagy lelkesedés után általában jönnek az összecsiszolódási problémák. Néha nagyon nehéz lehet kitartani egymás mellett.
Balázs: A beszélgetés, a csókolózás és az utána hozott döntés teljes vakrepülés volt, csak azt tudtuk egymásról, ami azon a háromórás, kikérdezős beszélgetésen kiderült. 
A csókolózás egy zsigeri tapasztalat volt – onnantól kezdve az, hogy ki hova teszi a fogkeféjét, másodlagos. Előtte én egy hosszabb kapcsolatban éltem, ezért már tudtam, hogy nem ezek az apróságok a fontosak.
Júlia: A nehezebb helyzetekben sem kérdőjeleződött meg soha, hogy együtt kell megoldanunk. 

– Két évvel később az első gyermeketek születése hogyan változtatott meg benneteket?
Balázs: Fiatalok és szerelmesek voltunk, és már a kapcsolatunk elején eldöntöttük, hogy akarunk gyereket. Mindkettőnk családi háttere arra példa, hogy a gyerekvállalás jó dolog, örömteli érzés. Az ezzel járó nehézségeket ugyanolyan megoldandó feladatként éljük meg, mint minden hasonló problémát. Semmi sem ugyanolyan már az érkezésük után, mint korábban – viszont sokkal jobb dolgok is történnek, mint előtte. 
Júlia: Amikor Blanka megszületett, színészi pályakezdésem előtt álltam, de nem volt bennem félelem, hogy emiatt majd lemaradok valamiről. Persze most nem könnyű visszailleszkedni a pályára… Csak a szerelem élt bennem, és hogy kíváncsi vagyok, milyen az anyaság. A korosztályomban nem voltak még akkor anyák, én szinte ufónak számítottam. Mára viszont sorra születnek a gyerekek a barátoknál, kollégáknál, én pedig már tapasztalt anyának számítok.
Balázs: Az én környezetemben se voltak akkor még apák, sőt, most se nagyon…

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mi az a családi örökség, amit szívesen visztek tovább? Mit próbáltok jobban csinálni?
Balázs: Mindkettőnk családja az egymás melletti kitartást példázza, csak ez másként valósult meg. Amit talán jobban csinálunk, mint a szüleink, hogy minden adódó problémát megbeszélünk, és nem hallgatunk el egymás elől felmerülő érzéseket, igényeket sem. Például nem probléma az, ha külön-külön is elmegyünk szórakozni, mert már a kezdetektől őszintén megbeszéltük ezeket a helyzeteket is. Mindennek az őszinteségből fakadó bizalom az alapja. 
Júlia: Ez önbizalom és a másikba, a kapcsolatba vetett bizalom kérdése. 

Ha én nem lennék száz százalékig biztos abban, hogy ő hogyan szeret engem, akkor a külön programok konfliktust okozhatnának nálunk is.

– Más a szakmátok, hivatásotok, de néha ebben is összekapcsolódtok. Balázs, te készíted a sajátos grafikai arculatát Juli közösségi médiás megnyilvánulásainak. 
Balázs: Mindig kéznél vagyunk egymásnak…
Júlia: Kikérjük egymás véleményét a munkáinkról. A kis videóink pedig közös projektek, hol az én, hol az ő ötletéből születnek meg, eleinte a magunk szórakoztatására csináltuk, de mára ennél jelentősebbekké váltak.

– Juli, téged humoros és környezettudatos embernek ismertelek meg.
Júlia: Lehetnék aktívabb is a környezetvédelemben, de igyekszem csökkenteni a szívószálak, nejlonzacskók és PET-palackok használatát.
Balázs: De azért nehéz a gyerekeknek azt mondani, hogy nem veszünk lufit, mert környezetszennyező… Ami pedig Juli humorát illeti: finom, érzékeny, szarkasztikus, és minden munkájában átjön, még a kis videóinkban is. Hasonló a humorunk, és ez a kapcsolatunkban nagyon számít. Szeretünk nevetni magunkon, egymáson, akár a gyerekeinken és néha másokon is.

– Voltak olyan gyereknevelési elveitek, amiket az idők során feladtatok?
Júlia: Fordítva alakult: kezdetben még alig voltak elveink, nem tudtuk, milyen szülők leszünk; aztán a gyakorlati tapasztalatból születtek az elvek.
Balázs: Az a legfontosabb, hogy normálisan neveljük őket. Azt viszont tapasztaljuk, hogy míg az első gyermekünk számára több szabályt állítottunk fel, a másodiknál már egyre kevesebbet.

Blanka nem nézhetett tévés mesét hároméves koráig – de Ilkát, a kisebbet nem zárhatjuk a másik szobába, amíg a nagyobb mesét néz. A nagynak nem mondhatod, hogy nem ehet csokit azért, mert ott a kicsi, akinek még nem szabad. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Különbözik egymástól a két lányotok karaktere?
Júlia: Mindketten okosak, viccesek és huncutak. Blanka, a nagyobbik kötelességtudóbb, kevésbé érvényesíti a saját akaratát. Ilka kéréseinek gyakran enged csak azért, hogy ne sírjon. Arra kell biztatnunk, hogy álljon ki magáért, vegye vissza a húgától a játékot, ha ő kezdett vele előbb játszani. A kisebb merészebb, huncutabb, nagyon tudja, kire milyen hatást gyakorol. 
Balázs: A mi szüleink azt mondták Ilka típusára, hogy akaratos, mi viszont azt mondjuk, hogy önérvényesítő – na, ez is egy generációs különbözőség. Egész más előjellel illetjük ugyanazt az adottságot.
Júlia: Amit a mi szüleink még hisztinek tituláltak, arról mi már tudjuk, hogy nem más, mint figyelemfelkeltés, nem ok nélkül való. Engem még azzal fenyegettek, hogy elvisz a hisztimanó, és rettegtem is tőle; én ilyet nem mondok, hanem elgondolkozom, mit csináltam rosszul, amire ő így reagál. De összességében azt látom – és ez megnyugtat –, hogy mindkét gyermekünk kiegyensúlyozott. 

Balázs: Nem hagytuk a gyerekeket sírni, rugalmas kendőben magunkon hordtuk őket, meg is kaptuk sokaktól, hogy elkényeztetjük őket. De nem lett igazuk. A testközelséget megadtuk nekik, de nem szolgáljuk ki minden igényüket. 

A szülői feladatokban mindketten egyenlők vagyunk, túl azon persze, hogy egy anya mindig anya marad, az apa meg apa. Ha Juli este színházban játszik, akkor nekem kell altatnom őket. Azért is tudjuk jól megosztani a munkát, mert mindketten szabadúszók vagyunk.
Júlia: Balázs nagyon jó apaképet hozott magával: a család életében jelen lévő apát. 

– Gondolom, ez csak úgy valósulhat meg, hogy egymásra is szántok minőségi időt.
Balázs: Nem szégyelljük kérni a nagyszülők vagy bébiszitter segítségét, ha úgy érezzük, hogy szükségünk van a kimozdulásra. Persze nagy kísértés, hogy a gyerekeket önmagunk elé helyezzük, ez különösen az anyáknál erős ösztön.
Júlia: Fontos alapvetés, hogy ha a szülők jól vannak, a gyerekek is jól vannak. Szeretünk például úszni, szaunázni… 

Nem önzés, ha kettőnkre, magunkra is időt fordítunk, mert a jóllétünk kisugárzik a környezetünkre.

– Juli, te Kaláka-dalokon nőttél fel? Hiszen édesapád a Kaláka együttes tagja volt sok éven át. Nyilván a családból hozod a zenei tehetségedet, azért énekelsz például francia sanzonokat. 
Júlia: A Kaláka karácsonyi lemezén debütáltam énekesként, három és fél évesen. (nevet) A mai napig nagyon szeretem a dalaikat. Francia kéttannyelvű gimnáziumban tanultam, onnan ered a francia nyelv és a francia zenék szeretete.

– Mi a véleményed a gyerekek szerepeltetéséről?
Júlia: Nem vagyok a barátja. Bár a hat és fél éves Blankát múltkor elvittük a Madách Színházba a Mary Poppins-ra, és nagyon odavolt: miért lehetnek ott azok a gyerekek a színpadon, ő meg miért nem? De én végiggondoltam, milyen lehetett a próbafolyamat, a késő esti előadások – ezt túlzásnak tartanám Blanka számára. Viszont nincs ellenemre, ha később ilyen ambíciói lesznek. 

– Meséljetek egy kicsit a munkáitokról!
Júlia: Most fejeztem be egy nagyjátékfilm forgatását, amelyben az egyik főszerepet játszom. „A legjobb dolgokon bőgni kell” – ez a címe. 2020 tavaszára kerülhet majd a mozikba. Fantasztikus munka volt, a főszereplő barátnőjét alakítom, egy színésznőt, akinek kisgyereke van, és szeretne visszatérni a pályára. Augusztusban kezdek próbálni a Jurányiban egy kortárs amerikai drámát Császi Ádám rendezésében, ami arról szól, hogyan visszük tovább akarva-akaratlanul is az előző generációk mintáit a családban. Szülőként ez a téma engem most különösen foglalkoztat. 
Balázs: Én készítem a Design Hét idei arculatát, már másfél hónapja ezen dolgozom, és október végéig tart. A tervezés nagyon intenzív alkotói folyamat, utána azonban aprólékos munkával meg kell valósítanom. De nem hagyom, hogy a munkám teljesen kisajátítson engem, mellette sok időt szánok a családra.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>