Szeptember óta egy erődben élünk, így telik az örömtelenített tanév
Szeptember óta egy erődben élünk, mert ugye az iskola a második otthon, a kapu pedig szigorúan zárva, mint minden iskolában. A gyerekeken és rajtunk kívül csak kivételezett személyek léphetnek be, ők is talpig maszkban és fertőtlenítőben fürödve. Még Kalóz, az iskola macskája is kerüli az iskolaudvar szélén álló fákat, ahonnan eddig figyelni szokott minket. Nincsenek összejövetelek, nyílt napok, ahol együtt lehet a család és az iskola.
„Ha egyszer elkések, bemászhatok a kerítésen? Utána kétszer mosok kezet! Megígérem!” – mondta egyik kis tanítványom. Nem tudom, komolyan gondolja-e, szerintem igen. Hiszen elsős.
Ilyen rossz félévem még nem volt. Feszült, szürke, erőszakosan eseménytelenített. Mindenki tudja, hogy az iskola nem csupán a tanulás helyszíne, hanem a barátkozásé is, a közös programok tervezése és átélése örök élmény. Ez az, amiről húsz év múlva is beszélgetünk.
Vérszegény kalandunk ősszel egy osztálykirándulás volt, amelyet távol a civilizációtól bonyolítottunk le: nagyot sétáltunk, hegyet másztunk. A Fót körüli hegyek persze nem vetekedhetnek az Alpokkal, vadállatok sincsenek, de mi szeretjük. Friss levegőn voltunk, és kész.
„A hegyre megyünk? Erdőbe? – szorítja meg karom bizalmasan elsősöm, fekete szeme csupa érdeklődés. – Medve van?” Medve, az nincs.
Borzasztóan sajnálom az elsős anyukat, apukat, különösen azokat, akiknek első csemetéje lett iskolás. Reggel a kapuból integetnek a gyermeknek. Pont úgy, mint egy pályaudvaron. Az apró utas belép a suliba, rutinosan tartja kezét a morgó fertőtlenítő alá, buksiját vagy csuklóját a hőmérőhöz érinti. Minden rendben, újabb integetés az üvegajtón át a kapu mostani őrzőinek, majd irány a tanterem, ahol várják a cimborák és a „r” betű.
„Gabi néni, anyu szeretne kérdezni tőled valamit! Az az én anyum, akinek piros a kabátja, napszemüvege van és fekete a sapija, meg sötétkék maszk van rajta!” A leírás alapján megtaláltam az anyukát.
A családokkal a személyes kapcsolattartásunk legfőbb helyszíne tehát a kerítés. Maszkban társalogni nem túl kellemes, de az információcsere gyors. Nyílt nap nincs, elektronikus napló van és internet, ami számomra nehézkes, de nagyon igyekszem. Internet…
„Múzeumos vagy” – ölel meg Lackó. Elsőskéimnek egy kivetíthető diasorozatot állítottam össze, ennek egy darabján a régi, gombócos farkincájú tévémaci szerepelt csinos pettyes hálóruhájában. A ma már picit kacérnak tűnő ruhadarab tetszett nekik, de nem értették, miért fekete-fehér. Elmerengtem egy pillanatra (ez veszélyes 22 igen mozgékony hétéves előtt). Nagy sóhaj után elmeséltem nekik, hogy az én gyerekkoromban minden tévéműsor ilyen volt: fekete-fehér. „A neten is?” „Ööö...mmm... Nem volt internet.” Döbbenet. „Szegény Gabi néni, nem volt gyerekkorában netje!”
És itt van az a fránya maszk, ami kell, tudom, hogy kell. Fontos kellék, de mit lehet tenni, ha nagyon hasonlít egy napszemüveghez, gumis főkötőhöz, elvetemültebb fantáziájúak szerint fürdőbugyihoz, radírral kiegészítve remek parittya, no és képes ledobni magát a földre, pont akkor, amikor arra jár valaki, és persze rálép. A folyosóra érve mindenki arca elé rántja a nyakába, fejére csúszott, megszokott ruhadarabbá vált makszot. Mert maksz, és kész. Ha a maksz becsődöl, a gyermek bekopogtat a tanáriba, és kér egy tartalékot, amit többszörös tekeréssel illeszt apró fülére. Még jó, hogy a tekintetekből is tudunk olvasni.
Az olvasás, beszéltetés nehézkes lenne ezzel a szerkezettel, ezért eltekintek használatától azzal a kikötéssel, hogy senki nem közelíti meg veszélyesen a mellette ülőt. Betartják, mindegyik ölelést érdemel! Gyönyörűen olvasunk, és egészségesek vagyunk.
„Ezt anyu varrta nekem. Titok, de trikóból van. Pamuk trikóból.” A pamuktitkot megőrzöm, gondolatban megdicsérem az ügyes kezű anyukát. Az ötlet nem rossz!
Életünk fele az udvaron zajlik, ott nincs velünk Max, a száj- és orrvédő. A rohangáló, lovacskázó, ugráló ifjúság a zsebébe gyűri, és élvezi a friss levegőt. Ilyen egészségesen zajos népet a vírus sem mer megtámadni. Be kell vallanom, hogy az élvezet részemről nem teljes, pedig hótaposót és tartalék nadrágot is veszek, mint egy rendesen eleresztett elsős. Na, de fő az ifjúság öröme!
„Valami nem strimmel a csizmámmal. Összement.” A nem „strimmelő” csizma titka, hogy legalább hatan ugyanolyan fazonú, de más számozású csizmát vásároltak az ismert sportboltban. Talpméretvizsgálat, morgás, filctoll, boldogság. Majd a műsor folytatódik a kesztyűkkel, sapkákkal, sálakkal… Párosan szép az élet, mondta a kesztyű.
Ha esik az eső, az maga a katasztrófa, a járványügyi szabályok betartása olyankor ősz hajkoronát eredményez. Ha a legnagyobbakhoz, azaz a negyedikesekhez kell mennem, ott sem jobb a helyzet. Sírjunk vagy nevessünk? Inkább nevessünk!
„Játsszunk kitalálósat! Állat? Állat. Tömlős?”
Egy ízben majdnem átcsúsztunk az online oktatásba, de csak majdnem. Néhány hétig a Veszély itt ólálkodott a kapuban (végül nem mert bejönni…). Életem egyik legnyomasztóbb időszaka volt, nem szeretném újra átélni. Elsőskéim nagy része rendületlenül jött iskolába, nehogy lemaradjon a találkozásról a betűkkel. Hálás vagyok a szüleiknek, mert megbíztak bennünk, hogy vigyázunk kincseikre.
„Anyukám oláj..onáj.., onlán, szóval otthon van, mert az irodás nénik most így dolgoznak – meséli egy kislegény. – De én nem csinálnám, fájna a hátsóm.”
Várjuk, keressük és örömmel fogadjuk az apróbb örömöket. Nincs kirándulás, bábszínház, közös játék, és jaj, a legnagyobb és kiheverhetetlen bánat, hogy nem volt igazi farsang, közös ünnep a gyerekek szüleivel. Megtört a Hagyomány, az ünnep a tánccal, játékkal, bordásfalon csüngéssel, osztályprodukcióval, a negyedikesek szüleinek műsorával, falatozással…
„Rendőr leszek a farsangon, mint apu, akinek van egy gombja, és át tudja váltani a lámpát pirosról zöldre. Vagyis jó lenne, ha rendőr lenne, és volna neki ilyenje.”
Szerveztünk azért farsangot, ha nem is hagyományost. Erődítményünk, azaz az iskola mégsem maradhatott vidámság nélkül! Reggel jelmezben jöttek apróságaink. Tündérke, focista, Zorró csücsült a padban. Kihasználtuk a lehetőséget, a tanító nénik fantáziája is meglódult: kalóz, kaktusz, egér, bankrabló, királylány és hadvezér kollégáink mellett mi, elsős tanítók Bogyó és Babócaként vegyültünk el a pókemberek, tündérek, rendőrök között. A picike tantermünk adta teret kihasználva indult a tánc, limbó és minden más, ami egy farsangon kell. Minden volt, csak kicsiben. A falatozás viszont elmaradt… Belül fájt a szív, de ez van.
Ami a legvacakabb mostanában, az a kiszámíthatatlanság. Hiába volt augusztusban elkészített munkatervünk, sajnos átírta a járvány. Nem tervezhetünk előre. Nincsenek élőben szervezett versenyek, vidám vetélkedők, közös alkalmak más gyerekekkel. Bizakodunk azért, bizakodunk.
„Szeretnék buszosan kirándulni. Vagy vonatosan? Az ovival voltunk bábszínházban. Most miért nem megyünk? Ja, a vírus, ugye?”
„Ha elmegy a járványság, és egészségeskedés lesz, én mindenkit meghívok a születésnapomra!”
Akkor pedig nagyot mulatunk, és olyan messzire hajítjuk el a maszkot, amennyire a karunk engedi!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>