Szenthe Anna: „A magyarság érzése biztonságot ad, menedéket nyújt a helytálláshoz a kanadai életben”

– Ön és a férje is Magyarországon született. Mikor és mi vitte önöket Kanadába?
– 1978-ban hagytuk el Magyarországot, amikor még teljesen mások voltak a körülmények otthon. A bátyám akkor már tizenhárom éve Kanadában élt, én pedig már tizenévesen is úgy terveztem, hogy egy nap majd követem őt. Fiatal felnőttként Budapesten nehéz helyzetben kellett élnünk, saját erőnkből csak egy albérletre futotta. A politikai szituáció is olyan volt, hogy aki felelős munkát végzett, attól elvárták, hogy belépjen a pártba, amiből mi nem kértünk. Helyette a lábunkkal szavaztunk: amikor megkaptam az első kék útlevelemet, Párizsba mentünk turistaútra. Egy katolikus szervezet segítségével ott is maradtunk közel egy éven át, angolt tanultunk, amíg a családegyesítési kérelmünket elbírálták. A bátyám Kanadából jótállt értünk, de így is kemény, pontozásos szűrőn mentünk keresztül interjúkkal, a nyelvtudásunkat, a végzettségünket ellenőrizve. A férjemet még a katonaságnál töltött idejéről meg a fegyverneméről is kérdezték – többször is, hogy mindig ugyanazt válaszolja-e. Végül letelepedhettünk Kanadában, sőt 1982-ben az állampolgárságot is megkaptuk.

– Ez azt jelenti, hogy gyorsan megtalálták a helyüket az új otthonukban?
– A férjemnek már az érkezésünk másnapján volt munkája, igaz, nem a szakmájában, hanem fizikai munka. Néhány hónapra rá gépészmérnökként tervező-rajzoló lett egy kisebb cégnél, majd az egyik legnagyobb kanadai olajtársaság csábította el, ahol végül is mérnökként alkalmazták. Ott is maradt a nyugdíjig. Tudni kell, hogy Albertában amikor visszaesik az olajüzlet, akkor mást fejlesztenek, például a biológiát, biotechnológiát. Úgyhogy én biológusként előbb két éven át egy felsőfokú technikumban dolgoztam, majd áthívtak az Alberta Tartományi Egyetem szerveskémia kutatócsoportjához, ahol a kémikusok munkáját segítve biológiai laborvizsgálatokat végeztem. 1991-től a biológia tanszéken a mikrobiológiai kurzust vezettem laborvezetőként, félévente 200–300 diáknak. 2010-ben nyugdíjba mentem, de kutató adminisztrátorként heti négy napot ma is egy egyetemi csoportnak dolgozom.

– Mennyi idő után érezték fontosnak, hogy a magyarságuk megőrzéséért és a többi kinti magyarért is aktívan tegyenek?
– Ez az elejétől kezdve fontos volt. A férjem beilleszkedését segítette, hogy lement focizni először a helyi olaszokhoz, ahová egy kanadai munkatársa is járt.

Ott szívesen fogadták, de kérdezték tőle, hogy miért nem a magyaroknál játszik.

Mivel még elérhetőséget is kapott hozzájuk, pár nap múlva már a helyi magyarokkal edzett, ahol még egy földijével is találkozott, sok közös témával és ismerőssel. Közben az edmontoni Magyar Házba is jártunk, és a férjem annyira megtalálta a helyét a kinti magyar közösségben, hogy természetes volt neki, hogy előbb-utóbb önkéntes vezetői feladatot vállaljon. Tizennyolcszor választották meg az elnöküknek, 2007 óta Alberta tartomány tiszteletbeli konzulja. És mivel mindent együtt csináltunk, én is beszálltam az önkéntes munkába, kulturális szervezésbe. Újságot – a több mint ötvenéves Toborzót – szerkesztettem, rádiót vezettem, cserkészekkel dolgoztam az elmúlt negyven év során. Átvettük az ’56-os magyaroktól a Csárdás Bál vezetését, ahol Kodály-ösztöndíjat adunk egy-egy kanadai zenetanszakos diáknak, hogy egy évre hazamenjen a kecskeméti Kodály Intézetbe tanulni, és amikor visszajön, a Kodály-módszert oktassa Kanadában. De városi szintű programokat is szoktunk szervezni, és szerencsére kiváló a kapcsolatunk a tartományi kormánnyal is.

Kép

Kép: Szenthe Anna

– Jól tudom, hogy a kanadai magyarok egyik kiemelt közös tevékenysége a néptánc?

– Amióta a Tanács elnöke vagyok, azon dolgozom, hogy összehozzam a kanadai magyarságot, sőt egyáltalán a magyarságot. Ebben a közös érdeklődést hívom segítségül.

A néptáncosok évtizedek óta aktívak, szervezik például a Nyugat-Kanadai Néptánc Fesztivált, amin 15–20 tánccsoport is részt vesz. Szülők, gyerekek, talán már az unokák is, az egész olyan, mint egy nagy család. Az Összetartozás Tánccsoportunkkal Trianon századik évfordulójára készültünk egy különleges produkcióval. A felkészülés a járvány miatt félbeszakadt, de várjuk a lehetőséget, hogy akár majd otthon is fellépjünk vele.

– Egy másik fontos aktivitásuk a színjátszás…
– A vancouveri magyaroknak több mint 30 éve van egy nagyon sikeres amatőr színjátszó csapatuk. Amikor Ivaskó Gergely, a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa jött hozzánk otthonról, a színészmúltja kapcsán kitaláltam, hogy alapítsunk Edmontonban is egy hasonlót. Kilenc emberrel létre is jött, sőt, ma már huszonöten vannak. A színházat minden magyar szereti, legyen fiatal vagy idős, régi vagy új kanadai lakos, ez mindig is összekötötte a magyarokat. Ennek apropóján létrehoztuk a Kanadai Amatőr Színházak Fesztiválját (KaMaSz), amire Kanada mindegyik feléből eljöttek a magyar színjátszók, legutóbb még New Yorkból is! Az első két nagy sikerű rendezvény után ebben az évben csak egy online „Kamaszka 2,5”-öt tudtunk megszervezni workshopokkal, beszélgetésekkel. A színházművészet fantasztikus dolog, rengeteg embert megfog.

– És ne feledkezzünk meg a költészet napja környékén aktuális szavalóversenyükről sem!
– A „Megavers a diaszpórában” szavalóversenyt hatodik éve szervezem, a Szolnoki TV-től vettem át, az ötletgazdák jó ismerőseim. YouTube-on lehet nevezni, ami nálunk is leszűkíti a távolságot.

Mindig is meg akartam dönteni azt az észak-amerikai magyarokról alkotott véleményt, hogy mi „csak” egy gulyásfőző, pálinkaivó, cigányzenét hallgató társaság vagyunk itt, a tengerentúlon. Talán sikerült is.

– Hogy látja, sokat változott a kanadai magyarság az elmúlt négy évtized alatt?
– Nagyon sokat. Eleinte legfeljebb a legközelebbi nagyvárossal tartottuk a kapcsolatot, ami a mi esetünkben a háromórányira lévő Calgary. Eljártunk egymás programjaira, de mindenki maga szervezte a dolgait. Egyformán ünnepeltük a nemzeti ünnepeinket, megtartottuk a szüreti bált is a régi magyar tradíciók szerint, de nem összehangoltan. 2007-ben lettem KMKT-vezetőségi tag, akkor telefonon még jobban ismertük egymást, mint személyesen, ez mára megváltozott. Sosem volt még olyan szoros a kötelék, mint most! Nemrég frissítettem a kanadai magyar szervezetek listáját: 142 szervezet van, akikre számíthatok. Az otthonról érkező vagy tőlünk induló felhívásokat ennyi vezetőnek küldhetem szét, s ők továbbítják a szervezetükön belül összesen több ezer embernek. Zoom-os találkozásokat is szerveztem az utóbbi egy évben, például Szili Katalinnal vagy Potápi Árpáddal. Személyes, bensőséges hangulatban beszélgettünk velük a munkájukról, a magyarságtudatról vagy legutóbb a ’48-as forradalom üzenetéről a mának. Talán ők is egy fokkal jobban feloldódtak köztünk, mint otthon. Ez is összetartó erő, hálásak a szervezeti, egyházi, iskolai vezetők, hogy személyesen is részt vehetnek egy-egy ilyen találkozáson.

Kép

Kép: Szenthe Anna

– Vannak, akik hazavágynak – netán haza is készülnek vagy jönnek – Kanadából?
– Olyan időket élünk, amikor sokan visszanyúlnak a magyarságukhoz. Gazdaságilag sem olyan rózsás itt a helyzet. Egyesek családdal, akár több gyerekkel is hazaköltöznek, például mert nem elégedettek az iskolai rendszerrel. Egy nyugdíjasnak is könnyebb lehet otthon, ahol kisebbek a távolságok.

Sőt, a múltkor kanadaiak is érdeklődtek nálunk a Magyarországra költözés lehetőségéről – olyan európai helyet kerestek, ahol biztonságban élhet a hattagú családjuk. Büszkén láttam el őket információkkal.

– Önnek mit jelent, mit tesz hozzá a személyiségéhez a magyarsága?
– Külföldön élni és magyarnak lenni számomra életstílus. Nekem a magyarságom mindig is menedéket jelentett. A nem egyszerű kanadai hétköznapokban, angol nyelven kommunikálva kellett megállnom a helyem szakmailag és emberileg is, de a magyarságom mindig segített kikapcsolódni, és komfortérzetet adott. Mint amikor a félő vagy fázó kisgyereket egy biztonságos takaróba bugyolálják: a magyarság egy jó érzés, ami biztonságot ad. Sosem vette el tőlünk, hogy kanadai állampolgárként megálljuk idekint a helyünket, inkább hozzátett ehhez, többek lettünk általa. A nyolcvanas években nyilván akcentussal beszéltem, hiába segített a bátyám a helyes kiejtésben. Az egyetemen mondtam, hogy én ezt sosem fogom levetkőzni. Mire az egyik kolléga: „Miért akarsz te ugyanolyan lenni, mint a kanadaiak? Örülj neki, hogy más vagy, érdekesebb vagy, tudsz valamit, amit mi nem, van valamid, ami nekünk nincs.” Ez határozza meg a magyarságomat, mindig is ebbe kapaszkodtam. És volt olyan kollégám, akinek az érdeklődését én csigáztam fel arra, hogy nézze meg Budapestet. Az egyetem mindig sokszínű világ volt, ahol tiszteltük egymás hovatartozását. Én pedig büszkén mutogatom mindenkinek az otthoni fotókat a gyönyörű fővárosunkról, és arra is büszke vagyok, hogy a magyarok bárhol a világban megállják a helyüket.