Szám Kati: „Mit kell csinálnom, hogy meggyógyítsanak?” – #Szembefordított tükrök

1. A gyerekmisén zsibvásár van. Amikor az enyéim ekkorák voltak, többnyire fegyelmezetten kibírták – ahogy most az unokám is az ölemben –, autót tologattak, mesekönyvet lapozgattak, néha súgva megkérdezték, hogy „Mikor lesz kész?”. Hacsak nem otthon voltunk, a szabálykövetők közé tartoztak. Utólag sokszor eszembe jutott, hogy akik gyerekként otthon érezték magukat a misén, kamaszként könnyebben hazataláltak a templomba… 
Idegesít, hogy csúszkál a kántor hangja, az előttem bóbiskoló csecsemőt nem zavarja. A túlsó padsorban egy nénike két-három szótaggal elhúzza a sorok végét, vajon tudnak még simogatni azok a göbös merev ujjak, amelyek a botot markolják? Olvasmány… figyelek, de a második mondat máris behúz egy saját történetet, és elveszítem a fonalat. Közben érzem, hogy a gyereknek melege van, kigombolom a kabátját.

Arra kapom fel a fejem, hogy már az Evangéliumhoz állunk fel, de a prédikáció felénél ki kell vennünk a kisautót a hátizsákból, aztán valahogy rabul ejt, ahogy a kis ujjacskák babrálnak vele.

A közös imához a hároméves is feláll, a nyáj pásztor nélkül milyen elveszett is tud lenni: amikor az atya egy pillanatra abbahagyja, a hívek azonnal elbizonytalanodnak, hogy most a rövidebb vagy a hosszabb Hiszekegyet mondjuk-e. Félelmeim és kéréseim betolakszanak az átváltoztatás csendjébe. Az áldozáshoz imbolygó sorban mindannyian visszük lelkiismeretünk kisebb nagyobb terheit, ma is csak testben voltam jelen. 
A kijárat felé, ránéznek páran a lehalkított mobilra. Talán nemcsak nekem jár a fejemben, elég kis lángon hagytam-e a húslevest. „Anya, ez hány gombócos viselkedés volt?” – kérdezi mellettünk egy kisfiú. A kápolna mellett fagyizó van. 

2. Ülünk a sószobában. A gyerek fészkelődik. 
– Mikor lesz kész? 
– Nemsokára. Még egy picit maradjunk, jó? 
– Aztán mehetek a medencébe? 
– Igen. 
Már két mesén túlvagyunk. Kétszer is elindult a kijárat felé, hogy ő már megy. Számomra sincs ebben semmi szórakoztató, ülni a borostyánszínű téglák között, ahol látszólag nem történik semmi. Az van kiírva, minimum 20 perc. 
– Tudod, a sókristályok segítenek, hogy ne legyünk betegek. 
– Hol vannak? 
– Láthatatlanok. 
– Akkor nem kell orrszívás? 
– Reméljük. 
– Mit kell csinálnom, hogy meggyógyítsanak? 
– Semmit. Csak belélegezni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>