Szabó T. Anna: „Nincs időm »csak« megélni az életet”

A műterembe egy anyuka érkezik, épp végzett a reggeli sulijárattal. Gyerekkezek által fényesre simogatott haja védelem alatt áll: a család férfitagjai kikötötték, hogy kibontva legyen a fotókon. Sminkelés közben szórakozottan húzza ki zsebéből a cetlit, kisfia üzenetével. Két nap múlva a kávézóban algazöld bársonyba-selyembe, smaragdcipőbe öltözött tündérboszi fogad, ceruzával a kezében, épp most bújt ki az asztalon fekvő telecetlizett Weöres-kötetből. Nem is kezdhetjük mással.

– Weöres Sándor – éppúgy, mint Ovidius vagy Shakespeare – világátfogó alkotó, annyira sokféle, hogy hiába értem és érzem, mindig más arcát mutatja, és kisiklik az ujjaim közül. A másik magyar költő, akivel sokat küszködtem, a sokkal homogénebbnek tűnő Petőfi. Elképesztő az a bátorság, ahogy megalkuvás nélkül kereste a szabadságot. A Ceauşescu-diktatúrában nőttem föl és gyerekként sokat hallottam, hogy „egyetlen rossz szó, és apád, anyád megy a börtönbe, te meg a javítóba”. Minden nap a szakadék szélén jártunk – ahogy az 50-es években Magyarországon –,

belenőttem a szorongásba. Biztos, hogy lehallgatták a telefonunkat, hiszen a nagyapám híres nyelvész volt, és tudtuk, hogy elviszik azokat, akik szamizdatot olvasnak.

– De egy anya azért másképp gondolkodik a bátorságról, nem?

– Petőfi akkor írta az Apostolt, amikor a felesége gyermeket várt. Elképzelte, hogy erre a gyerekre milyen jövő vár, ha az apja nem hajlandó semmilyen megalkuvásra; mégis tudta, hogy akkor sem adhatja fel a küzdelmét, ha belehal. Vagy, ami még rosszabb: ha nincs semmi értelme az egésznek. Hogy lehet úgy nagy dolgokat véghezvinni, ha az ember attól retteg, hogy mi lesz a gyerekével? Vagy a saját rongy életét félti? A legtöbb nagy ember attól volt nagy, hogy nem számított a saját élete, de bizony olykor még a körülötte lévőké sem. Ez persze rettenetes, de korunkban ugyanolyan égető kérdés, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt. Egyszer mindenkinek el kell számolnia ezzel, akár férfinek, akár nőnek született.

– A férfi költők sokszor érzékenyebbek – nőiesebbek, a női költők pedig elszántabbak – férfiasabbak. A költőség-íróság valamiféle átjáró is a férfi és női szerep határán?

– Igen. Női példák a régebbi vagy akár a modernebb magyar költészetben, különösen a szerelmi lírában nem nagyon vannak, pár kivételtől eltekintve – mint Nemes Nagy Ágnes vagy Kaffka Margit. A legjobb magyar 19. századi költőnőt, Psychét, egy 20. századi férfi találta ki. Az is izgalmas, hogy Ady felé, aki nagyon macsó költő volt, milyen szerelmes rajongással fordultak a kor férfi írói is, például Móricz. Az elmúlt évtizedben nagy divat volt nálunk az álnév, főleg férfiak írtak nőként. Huszonéves koromban én is férfinéven írtam szerelmes kötetet, a nőt meghódítani vágyó trubadúrköltészet paródiája volt. Ma sem nyilvános, hogy én voltam. Szeretek szerepekbe bújni. Húsz éve épp azért kezdtem szerepversekkel, mert nem akartam magamról írni. Az első megjelent versemnek, amit a Holmi közölt, az volt a címe, hogy A hetéra a halált várja, ez egy szerelmes vers a halálhoz. Felszabadító volt, hogy nem én beszélek, nem magamról, mégis bele tudom tenni, amit gondolok.

Utána úgynevezett objektív verseket írtam, és amikor személyesek lettek a verseim, megrendítő élmény volt. A gyerekszülés volt a vízválasztó, rájöttem, hogy erről nem lehet személytelenül írni. De nem szívesen csináltam.

Kép

Szabó T. Anna – Kép: Emmer László

– A megírásuk volt nehéz, vagy az elengedésük?

– Főleg az elengedésük, de sokáig tartott az is, amíg megírtam. Pontosan 9 hónapig cipeltem az élményt, amíg vers lett belőle, akkor már nagyon gyorsan.

– Drámákat is írsz. A színház kevésbé magányos műfaj.

– Kiskoromban én írtam az iskolai színdarabokat, és nem tudtam abbahagyni. Általában nem ülök be a próbákra, nem veszek részt a társasjáték részében. Egyrészt nem vagyok irányító típus, az különben is a rendező dolga, másrészt többnyire visszafogom az indulataimat, konfliktuskerülő vagyok. Márpedig a színházi élet a folyamatos konfliktusról szól.

– Maga a dráma is a konfliktus.

– Igen, de azt otthon, magamban szeretem lejátszani. Nem szívesen veszekszem jó emberekkel. Határozott elképzeléseim vannak, erős indulataim, de nem szeretem senkinek lekiabálni a fejét. Ezért inkább elfogadom, hogy ami a színpadon létrejön, mindig más lesz, mint amit én elképzelek. Néha rosszabb, néha jobb. Veszprémben most játszották a Szarvasok szövetségét, amelyet Bartók Cantata profanájának ihletésére írtam. Kamaszokról szól, a felnőtté válás fájdalmáról. Nagyon jó előadás, de azt is érzem, hogy én ennél többet tudok a szereplőkről. Ezért akarok belőle írni egy kamaszregényt, a fiaim úgyis lassan kinőnek a mesekönyvekből.

Kép

 Kép: Emmer László

– Mesélted, hogy a mesefordításaidat a gyerekszobában tesztelted, és az eredeti szöveget is felolvastad nekik. A 12 éves fiad már fordít, és a 8 éves is besegít az írói-fordítói munkába. Azt is olvastam, hogy férjeddel, Dragomán György íróval a Kerepesi temetőben olvastátok Rilke Duinói elégiáit. Van az életedben olyan pillanat, amikor nem egy-egy költő verssorát éled, vagy éppen a sajátodhoz gyűjtesz „anyagot”?

– Nincs időm „csak” megélni az életet. Nagyon pontosan fogalmaz Szabó Magda, amikor azt mondja, hogy egy író soha nem tudja kikapcsolni az agyába szerelt kamerát, még csókolózás közben sem. Jó, hogy a családtagok partnereim a megfigyelésben, mert a legjobb, ha nem csak a saját szememmel látok – ezért mesélünk olyan sokat egymásnak, és felolvasni is naponta szoktunk. Az olvasással átleskelődhetünk valaki másnak a szemén – ilyenkor végre kikapcsolhat kicsit a belső kamera rögzítő funkciója.

Én inkább kitaláló-megfigyelő típus vagyok, mint megélő, de ha száz életem lenne, akkor se tudnék annyi mindent átélni, amennyit meg szeretnék írni.

– Azért ahhoz, hogy fülön csípd, és meg tudd írni az apró történésekbe rejtett akár világmozgató törvényeket, nagyon is intenzíven kell megélned őket. Ez teher is? Hiszen emiatt a kellemetlen dolgokat sem nyomod le a tudatalattiba.

– Engem úgy szoktak nevezni, hogy „a boldog költő”, de ugyanúgy nevezhetnének haragos, szomorú vagy kétségbeesett költőnek is, ha rendesen elolvasnák az írásaimat. És nem csak a verseket, mert nálam esszé, próza, vers és dráma kiegészíti egymást. A lényeg, hogy igyekszem nem hazudni. A kímélet is ártalmas lehet, ezt a legnehezebb kioltani, de nem lehet csak a jót közvetíteni, hiszen az ember nem csak jó. Itt van Szabó Magda példája. Őt egyetlen dolog érdekelte, az írás. És megírta a fájdalmas dolgokat is az anyjáról, az apjáról, amit az életükben nem is tett volna meg, hiszen nagyon szerette őket. És látod, bejött, mert az embereknek szükségük van erre a magunkkal-másokkal kíméletlen őszinteségre. Az ember akkor írja le a legfontosabb, mindenkit érintő dolgokat, amikor úgy érzi, hogy a legszemélyesebb.

Nekem a szülés-verseim lettek ilyen módon személyesek, mert a születés és a halál kivételes, megszabadító pillanatok, amelyekben nincs reflexió. Az igazi szerelemi egyesülés is ilyen.

Persze az álom is menekülőút a személyesből az általános emberibe, és én nagyon szeretek aludni és álmodni. Többnyire szét tudom szálazni az álmokat, hogy mi miért jelenik meg bennük, de azokkal, amelyek akár egészen apró eseményeket is pontosan megjósolnak, nem tudok mit kezdeni. Az ezoterikus magyarázatokba nem akarok beleveszni: ha úgy tűnik, van is bennük igazság, könnyű eltévedni ebben a mocsárban, az ember sokszor lidércfényeket követ, nem a csillagokat. Az álomban pont az a jó, hogy nem tudod kontrollálni, az agy ilyenkor úgy működik, mint a versírás legjobb pillanataiban – te csinálod, mégis mintha valaki irányítana és diktálna. A költő kicsit garabonciás is, közvetítő.

– És mindig tudja, hogy milyen erőt közvetít? Vagy a tehetség szándéktól és értékrendtől függetlenül is olyat alkot, amely mindenki számára igaz.

– Soha nem szabad a művészethez az előzetes ítélkezés felől közelíteni, vagy nagyképűen előírni, hogy mit is kell mondania, mert akkor jó eséllyel a kényelmes sémákba ragad, hazudni fog. Mondok egy példát:

Egyszer megtörtént velem, hogy szaladtam a kisföldalatti után, megcsúsztam, a kezem a szerelvény és a peron közé szorult, és a vezető nem vette észre. Ketten álltak bent az ajtónál, egy nő és egy férfi, az egyik fohászkodott egyet a rémülettől, a másik meg káromkodott – de mind a ketten megfogtak, és beemeltek a kocsiba. Ugyanazzal az erővel.

Ha valaki kiemel a metrósínek közül, mindegy, hogy közben mit mond. És ez a két ember még utólag sem oktatott ki, mégis egy életre megjegyeztem a leckét. Egy mű lehet durva, fájdalmas vagy felkavaró, a lényeg, hogy megmozgasson – akár az ellenállás irányába is. Nem az ideáltól kell elindulni, hanem kapaszkodni kell hozzá fölfelé, ha sokszor vissza is esel. A Gyehenna ciklusom például arról szól, hogy vannak szülők, akik megölik a gyerekeiket. Két hónapig a betege voltam, de meg kellett írnom, hogy miféle erő késztet valakit arra, hogy azt bántsa, akit szeret.

– Nem félsz attól, hogy ezeket a sötét gondolatokat a gyerekeid egyszer egy sérülékeny érzelmi állapotban olvassák?

– Ismernek, látnak engem. Szinte reggeltől estig velük vagyok, hiszen otthon dolgozom. Soha nem alakoskodtam előttük, nem mosolyogtam kényszerből; de amikor bolondozunk, mondjuk vicces ritmusokat-rigmusokat rögtönzök, tudják, hogy azt is szívből csinálom. Gyerekverseket is írok, sok nevetéssel ellensúlyozom a sötétséget. Persze a kamaszkor érzékeny időszak, ezért tényleg félek; de többször előfordult, hogy valamelyik kötetünket a fiam kézbe vette, és a „veszélyes” résznél ösztönösen becsukta. Például az édesapja regényét, A fehér királyt, amely azért néhol nagyon kemény. A fájdalmakat nem tudom a gyerekeimnek sem megspórolni. Ferencz Győzőnek van erről egy szép verse, nagyon utáltam, pedig jó vers, de sajnos igaz is. Aztán én is megírtam a magam fájdalmas versét, az a címe, hogy Elhagy. Arról szól, hogy mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva a másiknak, és a szülő egyszer el fogja hagyni a gyermekét, ha meghal. Fiatalon még reméltem, hogy legalább a gyerekeket megkímélhetjük az igazságtól; de ma már megértem az angol költő, Ted Hughes Hollók című versét, amelyben a mezőn találnak egy báránytetemet, és a gyerekei megkérdezik, hogy sírt-e a bárány, és ő vesz egy nagy levegőt, és azt mondja: igen.

Mint annyi minden, ez is visszatért az életemben: a sógorom hozott egyszer egy fél bárányt, és kirakta az asztalra. Szép és borzalmas volt. A gyereket nem borította úgy ki, mint engem. De hát, ha megeszed, akkor ne legyenek aggályaid!

Könnyű érzelmeskedni, amíg van, aki levágja helyettünk a csirkét. Az ölés ettől ölés marad.

– Az irodalom olvasásra készül, mégis viszonylag kevesen élnek vele. Szerinted miért?

– Mert a legtöbb ember számára nem jelent menekülést a hétköznapokból, a szürkeségből. Ezt meg is értem, fáradtak, fásultak, és kellemeset, a felszínesen szépet vagy izgalmasat keresik. Az én gyerekeim lelkesen vesznek a kezükbe könyvet, mert ezt látják rajtunk, de a kortársaikra ez nem feltétlenül jellemző. Sok a pótlék, mert a limonádé zene, limonádé szöveg mindig könnyebben elérhető. A rossz irodalmat sokkal könnyebb olvasni – de elfelejteni is. Olykor megerőltető túllátni azon, ami kellemes, pedig néha a sötéten és a csúnyán kell átmenni, hogy meglássuk az igazságot. Weöres Sándor a legmélyebb nyomorúságban – amikor a negyvenes években disznópásztor volt a szülőfalujában – látott rá igazán föntről az életre. Akkor nyílt meg a költészete a mitológiák felé. Simone Weil is nyíltan fölvállalta a szenvedést, és rövid idő alatt sugárzó életművet hozott létre. Nem lehet megspórolni a fájdalmat. Attól, hogy valami nemes és magasztos, még lehet rossz, míg a vadul őszinte szövegek nem egyszer nagyszerűek. Itt van például a Semmiért egészen: jó vers, igaz vers, de szeretjük? Nem. Mert nagyon kemény, amit leír. Szabó Lőrinc érezte, hogy ő nagyobb urat szolgál, mint egy vagy két nőt, tartozik a saját tehetségének, még ha kíméletlennek tűnik is, amit tesz. A szerelem sem csak a boldogságról szól. Én romantikus alkat vagyok, talán azért is, mert szerencsésnek mondhatom magam, nem kellett csalódnom, de – hogy megint Szabó Lőrincet idézzek – azért persze nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az együttélés „két önzés titkos párbaja”. Az embernek szolga kell, nem parancsnok, mondta Ottlik. A keresztény megoldás persze az, hogy mindannyian szolgák legyünk, egymás szolgái is, de az életben ez nem ilyen egyszerű.

Egyébként is öngyötrő típus vagyok, de remélem, egyszer még megtalálom azt az állandó derűt, ami mindezt fölülírja. Nem csak az irodalom ad ehhez mintát. A nagymamám is tanított rá. Emlékszem, egyszer mosolyogva mondta életem akkori nagy fájdalmára: „Kit érdekel majd az idő távlatában, hogy hányas voltál matekból?” Megtanított a dolgokat humorral, és néha afféle isteni szemszögből szemlélni. A halálos ágyán francia regényeket olvasott, pedig nagy fájdalmai voltak. Nagy szükségem van erre az örökségre.

Szerencsés vagyok, hogy a családom mindig tudott örülni. Amikor a szüleimmel beszélek – mindennap telefonálunk egymásnak –, mindig nagyokat nevetünk.

Kép

 Kép: Emmer László

– Különbözik ma az irodalmi nyelv a hétköznapitól?

– Egyáltalán nem. Rettenetes volna! A mostani generáció kifejezetten sportot űz abból, hogy minél profánabb, hétköznapibb nyelven írjon. Azért jó drámát és prózát írni, mert ott még inkább a hétköznapi szókinccsel dolgozhatok; a versben el lehet itt-ott sütni egy emelkedettebb szót, ha a szöveg egésze megbírja, de prózában alig. Persze nem is feltétlenül a szókészlettől más a költészet, Pilinszky például elképesztően kevés szóval írt, egysíkú ritmussal, és mégis az égig tudta emelni a verseit. A barokkos bőségű, zenével bűvészkedő Weöres irigyelte is ezért. Hogy mi emeli meg mégis a verset? Hol egy pontos kép, hol egy eltalált metafora; de leginkább a ritmus. Én a rímeket is szeretem – a nyelvi játékok, köztük a rím is, azt sugallja, hogy minden mindennel összefügg. Ahogy múltkor Varró Dani mondta egy interjúban: „Pumuklival értek egyet: ami rímel, az igaz”. Valójában nem is az eredeti rímen múlik. Nemrég megtaláltam egy egyetemista koromban írt cetlit, tessék, itt is van nálam, rímpárokat írtam rá, amelyek különböző korok költőinél újra és újra megjelentek. Egyszer írok ebből is egy tanulmányt. Legalább egy kötetnyi esszém összegyűlt már.

– Cetlik zsebben, könyvben. Nem csak a fejedben hordozod a szövegeket. Mi a sorsuk ezeknek a jegyzeteknek?

– Ó, rengeteg ilyen van, gyerekrajzokat sem tudok kidobni. Nem szabad veszni hagyni, ami eszedbe jut, mert öt év múlva már nem emlékszel rá, és örökre elvész. Bár Lackfi János mesélte, hogy egyszer megtalált egy cetlit, és rajta volt egy vers, amit ettől függetlenül azóta újra megírt, és nem is emlékezett rá. Velem is megtörtént már, hogy megírtam ugyanazt, mert az agy néha titokban megőrzi a dolgokat. Mohó vagyok, megvallom: legszívesebben mindent megőriznék. Persze a sok tárgy között nem egyszerű rendet tartani, és nőként örök fájdalmam, hogy amikor gyötrődve készülök egy-egy nagyobb munkára, gyakran felfordulás van körülöttem, és csak akkor tudok időt szánni a külső rendre, amikor a belső rend már kialakult. Ha az ember maga intézi a háztartási teendőket, muszáj választania az életfeladata és a kötelessége közt.

Nem véletlen, hogy a múltkor nagyon megütött, amikor egy irodalomkritikus megemlítette egy megemlékezésen, hogy Szabó Magdánál rendetlenség volt, amikor nála járt. Persze, hogy az volt, hiszen dolgozott! Nyilván halmokban álltak a könyvei.

Egy műtermen is mindig látszik, ha zajlik a munka. Darabokból, törmelékekből dolgozunk, de ha életművet épít az ember, akkor hinnie kell, hogy a sok cetliből és verssorból egyszer összeáll egy egész.