Szabó T. Anna: „A szerelemben ember vagyok, az anyaságban nő”

– Milyen nő- és anyaképet hozol magaddal a születési családodból, a gyerekkori környezetedből? Mennyire befolyásol ez ma is, mennyire akarsz annak megfelelni?

– Roppant szerencsés ember vagyok, mert édesanyám nagyon melegszívű anya, és mindkét nagymamámmal sokat voltam egészen tizenéves koromig, sőt, az anyósom személyében is kaptam egy igazi anyafigurát. Ötéves koromig egyedüli gyerek voltam, ennek minden kivételezettségével: az egész család engem kényeztetett.

Édesanyámmal nagyon szoros volt a kapcsolatunk kiskoromban, aztán kamaszkorban nehezedett a helyzet, mert a szüleim teljesen új országban és városban kezdték újra az életüket velem és az öcsémmel, és a helytállás minden erejüket igénybe vette.

Velem akkor már kevesebbet tudtak foglalkozni, de tizenhat évesen én igényeltem is az elszakadást. Édesanyám életem minden nagy döntésében támogatott – kis dolgokon többször összekülönböztünk már, de az igazán fontos dolgokban mindig egyetértünk. Én is ilyen elfogadó anya próbálok lenni a nagy dolgokat illetően, de én a kis dolgokban is sokkal engedékenyebb vagyok – hogy jól teszem-e, az majd hosszú távon kiderül. Az édesanyám szeretetnyelve az etetés és az ajándék, enyém a beszélgetés, ezen alapvetően egyikünk sem tud változtatni, de megtanultuk egymás nyelvét beszélni. A nagymamáimtól is különbözőféle törődést kaptam, értelmit és érzelmit egyaránt. Anyósom pedig a kezdettől fogva (tizenhat éves korom óta) elfogad, és mindenben támogat. Édesanyámmal mindennap beszélek egyszer vagy kétszer telefonon, mert csak kéthetente találkozunk, más városokban élünk.

– Fiatal lányként hogyan képzelted el az életedet érett nőként? Mennyire azonos a mai életed azzal, amit elképzeltél magadnak?

– A legnagyobb vágyam teljesült azzal, hogy egy íróval élek – és még csodálatosabb, hogy együtt lettünk írók.

Hogy két fiam is van, és ráadásul még kertünk és nagy könyvtárunk is, ez aztán már tényleg a boldogság tetőfoka. Sőt, egészen tavalyig volt saját szobám is (tíz évig), erre rettenetesen vágytam gyerekkoromban.

– Az anyaságot a nőiséged kiteljesedésének éled meg, vagy csak egy részének?

– Rettenetes volt megélni, hogy esetleg nem lehet gyerekem, majdnem belehaltam. Amióta az eszemet tudom, anya akartam lenni, elég hosszú ideig vártam rá, kész csoda, hogy magától sikerült.

Nagyon fontos része ez a nőiségemnek, igen – el kell gyászolnom lassan a termékenységet, innen tudom, hogy mennyire meghatároz. A szerelemben viszont szabad vagyok, ott nincs női trükk, ravaszság, nincs játszma, legfeljebb játék van, a közös játék öröme. A szerelemben ember vagyok, az anyaságban nő.

– Számít-e szerinted, hogy valaki költőNŐ?

– Nem lenne jó, ha számítana, bár látom, hogy a világban ma sokszor inkább a figura számít, mint a teljesítmény. Pedig a legjobb az, ha a kettő összhangban van. Szép nőként vagy szép férfiként könnyebb érvényesülni, de ezzel semmilyen munkát nem lehet megspórolni, mert a siker nem egyenlő az eredménnyel. Elsősorban magunknak kell megfelelni, mert ez a legeslegnehezebb.

– Tapasztalod-e a két nem közötti biológiai – ösztönvezérelt – különbözőségeket, vagy ezeket csak társadalmi elvárásoknak, nevelési megfeleléseknek érzed?

– A férfi nőt akar, a nő gyereket – sarkítok, tudom, de sokszor tapasztalom mégis.

Máshol vannak az életünk hangsúlyai, és ez nincsen egészen jól, mert egymást kell akarnunk, nem egymáson át elérni valamit. Ha valaki hátsó szándék nélkül, egyenlőségben próbál élni, akkor tisztázni kell mindenkor az alapoktól kezdve az egészet: mit akarunk, és ennek mi az ára. Innentől kezdve együtt is lehet dolgozni az életünk örömein.