Szabályok és tragédiák

Amikor autóban haladok egy közös úton, ahol többen vagyunk, nem a magánügyem, mikor kanyarodok vagy váltok sávot, hogyan előzök. Használom -e az indexet, és rendeltetésszerűen használom-e: ugyanis már a szándékot kell jelezni vele, nem csak a konkrét tettet, azért, hogy a többi autós fel tudjon készülni, legyen reakcióidejük az én manőverem előtt. Sokan úgy gondolják, ha kamiont előznek, semmi szükség kitenni az irányjelzőt közben. Pedig ha a szembesávban közeledő autós látná a villogó fényt, esetleg lassítana miatta, nem pedig azon kellene agyalnia, hogy a kanyarodó kocsisort látja-e ilyen furcsán, vagy tényleg szembe jön egy autó – és ha szembe jön, vajon ő tud-e róla?

Minden tettemnek következménye van, nemcsak a közlekedésben, hanem a családomban, a munkahelyemen is. A közlekedés az élet analógiája.

Vagy tudomásul veszem, hogy léteznek mások is rajtam kívül az úton, és aszerint viselkedem, vagy tragédia áldozata leszek és másokat is abba taszítok. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem lehet hibázni és minden szabályt – akár azt is, ami fölött már eljárt az idő és átalakításra vár – mindig, minden körülmények között be kell tartani. De az olyan szabályokra mindenképp érdemes odafigyelni, amelyek elhagyása más testi-lelki épségét veszélyezteti.

Mert nem csak az én ügyem az, amikor az autómmal előzök egy hosszú kocsisort index-szel vagy anélkül, sem az, amikor vezetés közben szándékosan mással foglalkozom. 

Nem csak rólam szól, amit a gyerekemnek tanítok vagy nem tanítok meg (például, hogy hogyan kell az állatokkal bánni vagy hogy bizonyos szabályokat akkor is be kell tartani, ha nem kötelezők), és mégis minden rólam szól, vagyis rólunk, emberekről, az együtt „közlekedőkről”.