Schäffer Erzsébet: Mesék férfiakról – Jó szelet holnapra, amigos!

Gatyában, atlétában vagy félmeztelenül, hiába még május eleje, már barnára sülve mindegyik – nagy egyetértésben dolgoznak a hajón. Na, nem őrült tempóban, de látni, hogy valami, mindannyiukat erősen érdeklő és lefoglaló dolog köti össze őket. Most hárman összehajolnak, matatnak valamin. Egyikük felnéz.

– Zsiga, mégis kéne az emelő…

Zsiga elindul, ki a partra. Nem gyorsan, nem lassan, tempósan. A férfiak kora negyven és hatvan között lehet, bizonyos, hogy mindegyik más-más világból érkezett, de itt a hajón és a dokkon egy ügy köti össze őket. És ebben az egyetlen ügyben – hogy a hajó újra rendben legyen – ebben a teljességet élik meg, azt az állapotot, amit azt hiszem, csak férfiak képesek átélni: elmerülni egy dologban, semmi másra nem figyelve belefeledkezni, rajta lenni, megoldani, együtt tevékenykedni, amit kell.

Nem lehetett tudni, ki a tulajdonos, ki a barát, ki a mester, nem is volt fontos. Csapat voltak.

Jó volt nézni a vitorlán a férfiakat, akikben játékosság is lakozott, mert Zsiga nem csak az emelőt hozta, hanem hozott hét üveg sört is. Lerakták, ami a kezük ügyében volt. Ketten hasra feküdtek, a többiek leültek, egyikük állva maradt, az árbocrúdnak támaszkodott. Kortyolták a sört. Beszélgettek. Arról, amit csinálnak, a hajóról, merülésről, pótlásról, egy asztalosról, egy legendás csónakmesterről, nem hallottam jól mindent.

Igen, gondoltam, csak a férfiak tudnak ilyen „egy ügyűek” lenni, ebből az állapotból szeretnénk mi nők sokszor kiimádkozni, kiveszekedni, kihozni őket. Hogy miért? Talán, mert irigyeljük a harmóniát, ami ilyenkor körbeöleli őket. Talán, mert mi is szeretnénk, de képtelenek vagyunk csak egyetlen dologra figyelni. Azt hiszem, nem is tehetjük meg.

Eszembe jutott egy régi beszélgetés a nagyszerű pszichiáterrel, Arató Mihállyal. Nem csak kiváló tudós, karizmatikus gyógyító, de ráadásul egy magas, jóvágású, mutatós férfi volt, akinek a nézése bizalmat sugárzott, s ezt adta első ajándékul a betegeinek: bizalmat és figyelmet.

Szerteágazó kutatásai közben, sokat megfigyelt a férfi és a nő kapcsolatáról, könyvet is írt erről,  A másik: Nem?! címmel. Az előszavából idézek: „Hivatásomnak köszönhetően sok nővel és férfival kerültem közeli, személyes kapcsolatba. Beavattak lelki problémáikba, párkapcsolati konfliktusaikba, panaszkodtak férfiakról, nőkről. Nagy sokára kezdtem megtanulni, hogy a gondok jelentős része abból következik, hogy a nők és a férfiak nem ismerik fel különbözőségeiket.  Azt várják el a másiktól, ami saját nemük tipikus viselkedése lenne. És fordítva. Magam nagy kerülővel jutottam el a női és a férfiagy és -lélek, személyiség és magatartás, a pszichés betegségek másságának érdekes problémájához. Az agykutatások anatómiai, kémiai eredményei hívták fel a figyelmet arra, hogy az emberi agy, a lélek fészke, jellegzetesen különbözik a nőkben és a férfiakban.”

Kép: Unsplash

– Elsősorban talán azt kellene tudnunk egymásról, – mondta egy beszélgetésünkkor – hogy az evolúció vastörvényei ma is uralkodóak. E szerint a nők alkalmasak az utódok biztonságos felnevelésére, a férfiak, mivel szaporodásra szólíttattak fel, állandó késztetést éreznek a hódításra. Ezek alkati sajátságok. Megállapításukkal nem bíztatok poligámiára, és nem gondolom, hogy a férfiak szerepe kimerül az utódok nemzésében. A fejlődés során úgy tudta a nő az utódokat felnevelni, ha velük maradt, etette őket, tanította, szorongott, és közben a férfit is ott tartotta maga mellett. Hiszen szüksége volt védelemre, a zsákmányra, a biztonságra. A férfi persze el akar menni, mert erre van parancsa. Lefordítva mára, amikor a férfi már nem a tüzet nézi, hanem a tévét, nem őrségben ül, legfeljebb pecázik, nem kafferbivallyal küzd, hanem a főnökével, nem biztos, hogy beszélgetni akar mindjárt, ha hazaér. Talán csöndet szeretne kicsit. És nem azért, mert egy szófukar alak.

– Ezzel azt mondja, hogy rajtunk, nőkön múlik minden?

– Nem egészen, de mégis. Weöres Sándor ezt gyönyörűen így mondja: a nőnek bájolnia kell, a férfinak meg hódítani. Ha ezt meg tudják tartani, akkor örökké a nő körül forog a férfi. De a praxisomban mást látok. Hallgatom a történetet… Jön a hülye, lelkes, drága kamasz, két keréken, elengedett kormánnyal jön, kockáztatja az életét, udvarol, ökörködik, lehozza a csillagokat, csak hogy észrevegyék. És végül megtörténik, beválasztják. És ott azonnal a kezébe nyomják a szatyrot. Közben azt hallja, hogy jó vagy te, csak a füled lenne nagyobb, és ne meccsre járnál, hanem hangversenyre. Így nem lehet. változtatást mindenkinek magán kéne kezdeni.

– Ezek férfimondatok…

– A dolog a nőkre is áll. A nők a megtartók, kezükben a kulcs. A női agyat, a férfiéval ellentétben nem a térbeli tájékozódásra, nem a pontos célzás képességére alakította a természet. Kivételek persze itt is, ott is vannak. De a nő verbális készsége, tapintása, szagérzékelése fejlettebb. Egy nő például képtelen lenne őrségben ülni. Egy nő elszaladna beszélgetni, főzni, gyereket szoptatni, mégis előbb venné észre az idegent, mint egy őrt álló férfi. Száz dolgot megcsinál a gyerekei mellett, míg a férfi csak egyetlen dologra képes koncentrálni. Én sokáig meséltem a gyerekeimnek, fürdettem őket, enni adtam nekik, de állítom, ahhoz, hogy egy kisbabát harminc percig etessek öt kanál sárgarépával, aminek a felét fölfújja a plafonra, ahhoz odaadó női szeretet kell, ezt egy férfi nem tudja rendesen megcsinálni…

Ültem a kikötőben. Már alkonyodott, amikor a vitorlást javító férfiak egy kis motorossal az öböl túloldalára, a helyére vontatták a hajót.  A kis úszó karaván elsimuló utat szántott a csöndes víztükrön. Egyik férfi ott maradt a dokk szélén, onnan kiáltott derűsen a többiek után:

– Jó szelet holnapra, amigos!

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>