Schäffer Erzsébet: Az elválás

– Még jó, hogy nem házasodtatok össze! – nézett rá csöndesen az apja, aki az együttélésük első napjaitól kezdve egyre másra kérdezgette, na, és esküvő mikor lesz. Az anyja akkor rálegyintett.

– Ma már másképpen élnek a fiatalok!

Hát ez az, gondolta akkor, már nem vagyunk olyan fiatalok… De nem mondott semmit. Anyja most egyre csak hajtogatja:

– Milyen szerencse, hogy nem lett gyereketek! Most itt hagyott volna egy gyerekkel, nézhetnéd magad! Az nem leányálom, fölnevelni egy gyereket egyedül!

És csak mondta, mondta, biztosan vigasztalni akarta, vagy magát nyugtatni, de épp az ellenkezőjét érte el. A lánya legszívesebben kirohant volna, de most is fékezte magát, mint mindig. Gyerekkora óta ilyen volt, sosem engedelmeskedett az első indulatának. Megvárta, míg elül benne a fájdalommal kevert düh és harag, és csak annyit mondott:

– Lehet, hogy jobb lenne most egy gyerekkel lenni… Más is felnevelt már egyedül gyereket…

– Lenne unokánk – próbált egyensúlyozni kettejük között az apja, de makacs csöndbe fulladt a próbálkozása.

A konyhában álltak. A szülei konyhájában. Két napja hazaköltözött. A ház, amiben három évig együtt élt a férfival, a gazdaságé volt, a mindenkori agronómus szolgálati lakása. Most, hogy a férfi egy másik munkahelyet talált, ő is elmegy onnan. Nem csak az elválásuk, a csalódás fájt, azt a házat is annyira szerette. A fából épített teraszt, amit téliesítettek, télen, nyáron ki tudtak ülni, ott kávéztak, zenét hallgattak, az egy-két baráttal ott ültek le beszélgetni. Szerette a kertet, amit maguk műveltek, főleg ő, de a férfi tanácsai szerint. Nem, bármennyit gondolkodott, nem értett semmit. Hol törött el minden? A férfi nem akart házasságot, ő már le is mondott róla. De a gyerekekről nem. De gyereket kezdetben mindketten akartak… Esténként az arcába temette a kezét, csak ült, aztán amikor apja ablaka már sötét volt, kiment az udvarra.

Nem szívesen költözött vissza a szüleihez, de hová ment volna. A tanári fizetéséből meg az ő félretett pénzükből annyira telt, hogy a házukhoz toldottak egy szoba-konyha-fürdőszobát, külön bejárattal az udvarról. Másnak még ennyije sincs, mondta az anyja, amikor látta, majdnem sír, amikor kicsomagolja a holmiját.

– Anyuka, hagyj most egyedül egy kicsit… 

– Jól van, jól van, én csak jót akarok, hogy könnyebb legyen, ne legyél itthon mindjárt egyedül…

Megölelte az anyját, és becsukta utána az ajtót. Arra gondolt, hogy elszokott mindentől. A kisvárostól, ahol mindenki mindent tud vagy tudni akar, a szülei közelségétől, a buszozástól, mert most majd busszal fog kijárni abba az összevont falusi iskolába, ahol tanított. A kollégái nem igazán érdekelték, akiket szeret, azok tapintatosak, a többieknek megvan a maguk gondja. De mit mondjon az osztályának, akik közé nemegyszer elhívta a férfit is, olyan szépen mesélt a természetről, földről, állatokról, erdő-mező életközösségéről. Kirándulni is együtt vitték az osztályt, nem kellett más kísérő tanár. Mennyit játszott velük a férfi, mennyi jó feladatot talált ki, hányszor elképzelte, majd ha a saját gyerekeikkel kirándulnak... Mit mondjon a hatodikosainak, hogy ne csalódjanak társban, ígéretben, jövőben… Hogy ne csalódjanak, mint ő…

Eltelt lassan egy hónap, a hétköznapok csak este engedték elmerülni a saját történetébe. Csak most hallott róla, hogy a nyáron, egy külföldi nyaraláson életveszélyesen megsérült egy tanítványa. Megmentették, de még hosszú hónapokig ágyhoz kötött lesz. Elhatározta, eljár hozzájuk, tanul vele. Ez a gondolat sok erőt adott, örült a maga találta feladatnak, melengető, jó érzése támadt tőle. A férfitől két napja kapott egy levelet, még nem merte kibontani. Megvárja a péntek estét, határozta el, egyedül lesz, bezárkózik, majd akkor. 

Éjszaka nem aludt jól. Napok óta hallja a hangot. Erre ébred. Még sötét van. Cííít, cííít, egy kis trilla és megint cííít, cíííít. Föntről, a diófa legtetejéről jön a hang, próbált kilesni az ablakon, látja-e a kismadarat, mert kismadár lehet, egy apró testű énekes madár, pintyféle vagy cinkeféle. Nem hallotta még a kertben.

Hűvös volt a nyitott ablakban, a vállára vett valamit. Nem akaródzott visszabújni az ágyba. Állt az ablakban, a szeme egyre jobban szokta a sötétet. A háznak ezen a falán már a tetőig felfutott a vadszőlő, akkor ültette, amikor a kis oldalszárny építkezése befejeződött. Ahogy állt, észrevette, az ablak bal oldalán, a fal és a vadszőlő indája között hatalmas háló feszül. Az utcai lámpa fénye idáig ért, a pókháló fonatát még éppen hogy súrolta egy fénynyaláb. A háló közepén a végtelen idő biztos tudatában ült egy óriás. Nem tudta levenni a szemét róla. Hol a háló hibátlan szerkezetét vizsgálta, milliméterről milliméterre követve a finom fonál útját, hol az építőt nézte, az óriáspók gondosan megalkotott testét, ami semmi másért, csak azért, hogy táplálékhoz jusson, hogy éljen, s fiakat hagyjon hátra, ilyen mérnöki pontosságú munkára képes. Munka? A szavak olykor nevetségesek, semmit nem érnek…

Csak nézte a mindenségnek ezt a remekét, hallgatta az alkalmi koncertet – a diófán egészen tűzbe jött a kismadár, cííít, cííít, cííít ismételte. Még egyetlen sárga levél sem volt a kertben, mégis borzongva megdörzsölte a karját, és arra gondolt, most már igazán vége a nyárnak.

Tegnap két fiút látott. A keskeny kertvárosi utcán görkorcsolyán suhant a két suhanc, már hosszú nadrág volt rajtuk, fölül még könnyű trikó. Ahogy eltűntek a szeme elől, befordulva a sarkon már csak a lendülő lábakat látta. A mozdulat ott maradt a néma járda fölött, csöndes volt, hangtalan, mint az elmúlás.

Pénteken az iskolából hazajövet, órákig gyalogolt a kisváros peremén. Újra felfedezte a régi utcákat. Séta közben benézett a kerítéseken. Szellőrózsa, cínea, bozontos őszirózsák, a csicsóka sárga tányérja, mind-mind egynyári virág, még nyíltak a kertekben. Szirmaik lángolók, most a legszebbek, mintha összeszednék utolsó erejüket: lássatok csodát, örüljetek, mindjárt meghalunk… Illatuk alig van az őszi virágoknak, a meleg nyáresték emlékeiből élnek, s hogy ne fázzanak, a hűvös reggelekre ökörnyálból szőtt takarót borítanak rájuk a párás hajnalok.

Hazaérve már szinte este volt. A szülei elmentek valahová. Tudta, hogy egyedül lesz, várta már.

Kiment a konyhába, föltett egy teát. Aztán csak tett-vett az asztalán. Ott volt a felbontatlan levél, mellette egy kis doboz. Benne apró kristály, a férfinek szánta, de már nem volt ereje odaadni. Most papírt vett elő, rövid szöveget írt rá: Még mindig hiszek abban, amiről egyszer meséltél: „Ne félj, sebezd meg magad a másik emberrel. Szeresd…” Aztán gondosan becsomagolta a dobozkát, és ráírta a címzést.

Csak ezután dőlt hátra a széken, és vette elő a levelet…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>