Robert Capa, a világ legismertebb háborús fényképésze szenvedélyesen vágyott a békére
„Nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned” – vallotta Robert Capa, a fotótörténet valaha élt legjelentősebb haditudósítója, aki Friedmann Endre Ernő néven Budapesten született. Vakmerő, kalandos élete során öt háborút is a helyszínről, a tűzvonalból örökített meg, majd beteljesítve a saját sorsát a harcmezőn vesztette életét.
Szerelmét is egy háború vette el
Az irodalmi Nobel-díjas John Steinbeck azt állította róla, hogy „fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is.” De Capának nemcsak az említett írózseni, hanem egy másik, Ernest Hemingway, sőt Pablo Picasso is a barátja volt, Ingrid Bergman pedig a szerelme. Elképesztő mennyiségű emberi találkozást, embertelen pillanatot, kreativitást, érzelmet és drámát sikerült 41 esztendőbe sűrítenie, ráadásul nem is vitte magával ezeket a halálba, hanem az általa készített felvételeken az utókorra hagyta.
1913-ban látta meg a napvilágot, édesapja divatszabó volt, ő maga írónak készült, de a fotográfia is rabul ejtette, s végül amellett maradt. Lényegében az első szerelme alapozta meg számára az „örök szerelmet”, ugyanis a később ugyancsak nemzetközi szintű fotóssá váló Besnyő Évát követve kezdett beletanulni a hivatásába.
Éva később úgy emlékezett, hogy a legendás művésznév kiválasztásában is nagy szerepe volt: „Bandit otthon Cápának hívtuk, öccsét, Kornélt pedig Krokodilnak”, mesélte – de mások erről mást mondanak.
Endre 1931-ben Németországba költözött, beiratkozott Berlinben a Német Politikai Főiskolára újságírást tanulni. Ennek előzménye az volt, hogy itthon az illegális kommunista párttal szimpatizált, ami miatt meggyűlt a baja a rendőrséggel, így a szülei is jobbnak látták, ha külföldön folytatja. A harmincas évek Berlinje azonban zsidó származásúként nem sok jóval kecsegtette, noha elérte első sikereit: bekerült a Dephot nevű fotóügynökséghez, és készített egy emlékezetes fotósorozatot Trockij dániai látogatásáról is.
1933-ban Bécsbe ment, majd átmenetileg újra Pesten, egy fényképészüzletben elhelyezkedve idegenforgalmi kiadványoknak készített fotókat. A következő állomáshelye pedig Párizs lett, ahol már képes magazinoknak dolgozott, s megismerte Gerda Tarót, aki meghatározta későbbi életét.
A művészi és nyüzsgő Montparnasse negyedben laktak, és ekkor keletkezett a Robert Capa név: a legvalószínűbb verzió szerint Gerda ötletéből, ami abból indult ki, hogy Endre fotóspéldaképeinek Robert Taylort és Frank Caprát tekintette. Az egyikük keresztneve és a másik családi neve által ihletett új név mögé egy fiktív karaktert is kitaláltak: Capa egy gazdag amerikai fényképész volt, aki magas áron értékesítette a saját alkotásait.
1936-ban egy tragédia hozott újabb fordulatot – már nem Endre, hanem – Capa életébe: a Vu magazinnak dolgozva Spanyolországba utazott párjával együtt azzal a megbízással, hogy készítsen fotósorozatot a polgárháborúról, ám egy tank halálra gázolta Gerdát. Capa még a szomorú eset előtt elkészítette A milicista halála című, később világhírűvé vált felvételét, amelyen egy összeeső férfi látható a halála pillanatában.
Egyesek azzal támadták, hogy beállított a kép – a sikeres embereknek már akkor is megvoltak az irigyeik.
Amerikaiként vált belőle fotóslegenda
Capától persze nem állt távol a történetek utólagos kiszínezése, nem fotótechnikai értelemben, hanem hogy még regényesebbnek hangozzék mindaz, amit egy-egy helyszínen átélt. A kreativitása ebben is megmutatkozott. Gerda halála összetörte a szívét, és egy távol-keleti kitérő – a japán-kínai háború – után a Life magazin hívására Amerikába költözött.
Az édesanyja és az öccse akkor már ott élt, de abban, hogy a második világháború idején őt – mint a magyar hadüzenet után már az USA-val hadban álló ország polgárát – is befogadják, Hemingwayhez fűződő ismeretsége is szerepet játszhatott. A spanyol polgárháborúban barátkoztak össze ők ketten egy életre, Capának a Navacerrada-hágónál szerzett tapasztalatait Hemingway fel is használta az Akiért a harang szól című ikonikus műve megírásához. Capa pedig Hemingway családjáról készített később híres képsorozatot.
A fotós volt az egyetlen, akit az amerikai hadsereg ellenséges államból érkezve akkreditált, így a világháború alatt is a frontvonalból fotózhatott. Önéletrajzi írásában azt írja, a Collier’s amerikai magazin felkérésére – amely angliai tudósítást várt tőle – döntött úgy, hogy a rá vonatkozó tiltó törvények ellenére elhagyja New Yorkot. „Csak egy ötcentes volt a zsebemben. Úgy döntöttem, feldobom. Ha fej, nekivágok, és akár gyilkolok is, hogy eljussak Angliába” – idézte fel a pillanatot. Írás lett, a magát szerencsejátékosnak tartó Capa mégis nekiindult.
Washingtonban az angol sajtóattaséval egy bárban, némi alkohol elfogyasztása közben találták meg azt a jogi kiskaput, amelynél fogva hajóra szállhatott. Engedték neki, hiszen akkor már ő volt a Picture Post képszerkesztője, „a világ legnagyobb háborús fényképésze” – ezt írták ugyanis a lapban az egyik leközölt képe alá. A fotós ezt a minősítést azzal érdemelte ki, hogy sajátos felvételei nem elsősorban a csaták véres voltát dokumentálták, hanem azok emberi arcát mutatták be. Capa lencséje mindig a résztvevők tekintetét, pillantását, pillanatnyi érzéseik, drámáik megélését kereste. Akkor is, amikor a szövetségesek haditudósítójaként Észak-Afrikából tudósított, s akkor is, amikor az ejtőernyős hadosztály szicíliai partraszállásakor a kiugrott katonákkal együtt zuhanva, a levegőből is fényképezett.
Sőt még segített is közben kibogozni az egyikük összegabalyodott ejtőernyő-zsinórját, amivel megmentette az életét. Az ott készült fotókat cigarettaparázsnál hívta elő, mert számára nem létezett lehetetlen.
Híres sorozatot készített Nápolyban a németek elleni gerillaharcokban elesett kamasz partizánok búcsúztatásáról. A normandiai partraszállást közvetlen életveszélyből úgy fotózta végig, hogy elbújt egy hadijárműroncs mögött a vízben, majd a holttestek között a kamerájával együtt kiúszott a partra. Onnan csónakba kellett szállnia, amellyel a véres vízen, a lelőtt katonák dzsekijeinek levegőben szálló tollai között jutott el az anyahajóig, ahol még lefotózta a hordágyakat, majd elájult. A filmek előhívását a laborban elrontották, a képek többsége megsemmisült.
Élete fotójának ő maga azt a felvételt tartotta, amelyet 1944 augusztusában Chartres-ban készített A kollaboráns nő kiűzése címmel egy kopaszra nyírt francia nőről, aki karjában egy német katonától született csecsemővel vonul az őt gúnyolók között. De járt Capa a háború éveiben a lebombázott Londontól kezdve a felszabaduló Párizson át az eleső Berlinig mindenütt. Majd a háború után amerikai állampolgár lett.
Színésznőt csábított, de a munkája lett a végzete
1945-ben visszatért Párizsba, ott szeretett bele Ingrid Bergman svéd színésznőbe, akit Hollywoodba is követett, két évig éltek együtt. A művésznő házas volt, de még a férjét is kész lett volna elhagyni Capáért, ám a fotós nem akarta elkötelezni magát. Inkább 1947-ben a társaival – olyan nagy fotós egyéniségekkel, mint Henri Cartier-Bresson vagy William Vandivert – megalapította a Magnum fotóügynökséget, amely a nevét az alapításakor elfogyasztott pezsgőről kapta. Ez volt a szabadúszó fényképészek első független nemzetközi ügynöksége, amelynek keretében Capa végre a polgári életet is fotózhatta.
John Steinbeckkel első amerikai tudósítókként utaztak a vasfüggönyön túli Szovjetunióba, erről a túráról az író Orosz napló címmel jelentetett meg Capa fotóival gazdagon illusztrált kötetet.
A fotós ekkor több ezer képet készített az orosz nép mindennapjairól, akikkel egyfajta szellemi közösséget is érzett, s mivel ezt nem titkolta, az USA-ban felkerült a „kommunista-gyanús” személyek listájára.
Capa 1948-ban hat hetet töltött Magyarországon, ahol megörökítette a háborúból ébredező, kommunista hatalomátvétel alatt álló ország mindennapjait Budapesten és a vidéki városokban. Ott volt az izraeli függetlenségi háborúban, látta Ben Guriont kihirdetni Izrael megalapítását. Ezután békésebb életet élt: a Holiday magazin megbízásából európai síparadicsomokat, tengerpartokat, lóversenyeket fotózott, s ekkor készített sorozatot Picassóról és a családjáról is Franciaországban.
A békéjének azonban hamar vége szakadt: azzal az indokkal, hogy kommunista, végül bevonták az amerikai útlevelét, s ő az ügyvédjén keresztül Párizsból igyekezett védekezni a vád ellen, miközben elfogyott az összes pénze. Hiába mondta, hogy „a háború nekem olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és fotón mind kevésbé ábrázolható”, újabb küldetést kellett vállalnia a megélhetésért. 1954-ben, 41 évesen egy japán kiadó megbízásából gyerekeket fotózni utazott az országba, aminek apropóján a Life magazin is felkérte, hogy ha már arra jár, tudósítson a francia gyarmati háborúról. Ő ezt már nem akarta, rossz előérzettel vállalta.
Vietnamban, Hanoiban május 25-én beszállt egy katonai dzsipbe, majd miután lefényképezte a Vörös-folyón túl a bevetésre készülő katonákat, a harctéren aknára lépett, s olyan súlyosan megsérült, hogy mire megtalálták, már nem tudtak rajta segíteni. Ő maga úgy tartotta, hogy „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, de ez esetben nemcsak elég közel került a halálhoz, hanem az el is ragadta őt.
Barátja, John G. Morris szerkesztő azt mondta róla, mindig is „hitt az emberek testvériségében, és szenvedélyesen vágyott a békére”. André Kertész fotóművész pedig a temetését követő második napon egy ablakból a New York-i alkonyatról készített képét az emlékének ajánlotta, Homage to Robert Capa címmel.
Források:
- https://www.theartstory.org/artist/capa-robert/
- https://totallyhistory.com/robert-capa/
- https://www.famousphotographers.net/robert-capa
- https://www.britannica.com/biography/Robert-Capa
- https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Robert_Capa
- https://www.ujakropolisz.hu/cikk/robert-capa-haditudositas-emberseg-nagykovete
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A férfi, aki egy fejsérülés hatására gyilkos és kiváló fotós lett – a megszállott Eadweard Muybridge története
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
