Részletekben a meghittség – Örüljünk, ha van hová hazamennünk!
Sokan vannak kint ma délelőtt a játszótéren, köztük egy anyuka egy kislánnyal és egy kisfiúval. Melegítőt visel, a haja tisztán, rendezetten összefogva. A cuccaik egy nagy hátizsákban és egy nejlonszatyorban vannak, egy almát esznek hárman. Hangosan rászól hol egyik, hol másik gyerekre, megállás nélkül beszél, talán ilyen a habitusa. Közben próbál egy-egy lopott pillantással rámosolyogni valakire, látszik, hogy zavarban van.
A kislány elveszi a fiam egyik homokozólapátját, az anyukája gyorsan kerít egy másikat helyette, nehogy felboruljon a kényes egyensúly. Próbálok kedvesen rámosolyogni köszönetképpen, de én is zavarban vagyok. Összeszedik a dolgaikat, nincs babakocsijuk, így a nő a picit a nyakába veszi, a kisfiút kézen fogja, és a kapun kilépve tovább magyaráz hangosan – talán ukránul.
Gyönyörű az idő. Múlt héten még téli sapkát hordtunk, most meg már azt érzem, kár volt otthon hagyni a fiam kalapját, olyan erősen tűz a nap. A homok is egészen átmelegedett, jó belemélyeszteni a kezem, és „leföldelni” magam egy kicsit.
Van, ami nem változik, még mindig eljön a tavasz.
Olyan békés és nyugodt minden, csak a varjak hangoskodnak a fák tetején. Tollukat felborzolva, pöffeszkedve méregetik, hogy melyikük a nagyobb, pedig a két fészek elég távol van egymástól. Legalábbis elég távol ahhoz, hogy ne zavarják egymás köreit – szerintem.
„Nézd!” – mutatom a fiamnak a felettünk lévő fészket. „Látod, tavaly még üres volt, most meg már egy madár költ benne.” „Anya, hol a fészek?” – fordul a mellettünk homokozó kisfiú az anyukájához. Az anyuka egy pillanatra felnéz a mobiljából: „Hát, ott” – bök a szemével a helyre, ahová az előbb mutattam, aztán gondterhelten visszasüpped egy másik valóságba. Az apuka, felismerve a kurta helyzetet, átveszi a szót: „Ott, látod? A fa tetején. Viszont nem túl jó, hogy egy dolmányos varjú költözött bele.” „Dolmányoos?” – kérdez vissza a kisfiú. „Igen, ha költenek, nagyon agresszívak lesznek, még az emberekre is rátámadnak.”
A kisfiú szemében megjelenik a félélem, és ahogy a fiamra nézek, rajta is ezt látom, amint némán figyeli a jelenetet. Az apuka észreveszi, hogy kicsit túllőtt a célon, igyekszik javítani a helyzeten: „De szerencsére mi nagyon ritkán jövünk erre a játszira” – mondja erőltetett mosollyal. A kisfiúnak ez elég, hogy feledve a hallottakat tovább játsszon. Az én fiam viszont kérdőn néz rám, velük ellentétben mi minden nap kint vagyunk. Valahogy aztán sikerül őt is kizökkentenem, bár ehhez előbb magamnak kell elengednem a filmbe illő jeleneteket, amiket ez az ismeretlen apuka ültetett a fejembe.
Egy hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy majd megadatik a luxus, hogy ilyen békésen élvezhessük a tavaszt.
Az utcán egy teljesen átlagos délelőtt jelenetei zajlottak, az emberek idegesítően hétköznapi módon jártak-keltek, mintha semmi különös nem történt volna.
A fejem zakatolt a cikázó gondolatoktól, és rengeteg néma forgatókönyv játszódott le bennem minden felvetődő esetre.
Háború. Az mi? Épp fenekestül fordul fel a világunk. Nagyszüleim élményei életem legmeghatározóbb történetei közé vésődtek be. A háború és annak minden következménye olyan bizalmatlanságot és sztereotipikus gondolkodást vert beléjük, ami a mi generációnkat eddig nem jellemezte.
Mióta a kialakult helyzet okozta kezdeti sokk lecsengett bennem, elkezdtem keresni, hogyan teremthetek békét magamban. Mindig is euforikus örömöt éreztem egy-egy kitűzött cél elérésekor, most viszont mintha új helyre került volna a fókusz. A távlati tervek és tervezések helyett próbálok a jelenben maradni. Mintha mindent nagyítóval néznék, olyan részletekben találom meg a meghittséget, amiken korábban átsiklottam. A gyerekeim csak akkor lesznek kiegyensúlyozottak, ha én is az vagyok. Jelenleg ez a legfőbb célom – és talán az egyetlen, amelyre ráhatásom van. Nem engedhetünk a kétségbeesésnek.
„Mama, kinyílt az esőág!” „Mi?” – kapom fel a fejem. Megint elgondolkoztam. „Jaj, az aranyeső, tényleg! Hallod, Csibi? Harangoznak.” Összepakolunk, már teljesen üres a játszótér, ebédidő van.
Elindulunk hazafelé, és azon jár az eszem, mennyire hálás vagyok, hogy kimondhatom: „Gyere, induljunk haza!”.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>