„Mi lehet vele? Fel merjem hívni?” – Ne mondj le egy régi barátról, akire sokat gondolsz!
Miért nem tesszük meg? Félünk a visszautasítástól, a kudarctól? Meg vagyunk sértődve, és a másiktól várjuk, hogy ő emelje föl a telefont? Hajlamosak vagyunk különböző magyarázatok mögé bújva halogatni rég nem látott, hallott ismerőseink fölkeresését, még akkor is, ha egyébként sokszor gondolunk rájuk. Pedig már egy rövid üzenetváltás is csodákat tehet, legalábbis sokkal nagyobb lehet a jelentősége, mint gondolnánk.
Egykori barátnőm, akivel szinte „össze voltunk nőve”
2020 tavaszán találkoztunk legutóbb, épp csak pár nappal az első, nagy lezárások előtt. Akkor egyikünk sem gondolta, hogy hamarosan egy vírus bénítja meg a világot, átírva az életünket egyik napról a másikra. Hihetetlen, hogy ennek is már négy éve. Pedig olyan jót beszélgettünk akkor is, abban a sarki kávézóban, ahogy mindig, amikor csak lehetőségünk volt rá. Egyetemi évfolyamtársakként nagyon sok közös élmény köt össze minket, voltak olyan évek, hogy szinte össze voltunk nőve, nemcsak belül, kívül is. Emlékszem, az egyik tanárunk rendszeresen azzal ugratott minket, hogy mennyire hasonlít a nevetésünk, a frizuránkról nem is beszélve: volt idő, amikor még a hajunkat is egyformára vágattuk, természetesen ugyanannál a fodrásznál.
Aztán lediplomáztunk, és az élet nagyon másfelé sodort minket.
Én férjhez mentem, megszülettek a gyerekek, a telefonbeszélgetéseink pedig ritkulni kezdtek. Ami engem illet, újdonsült anyukaként úgy éreztem, minden időmet leköti a gyerek, másra se időm, se energiám. Másfelől azt gondoltam, a barátnőmet – aki akkoriban egy ígéretes munkahelyen lépdelt egyre feljebb a ranglétrán – minek is fárasztanám a babázás ügyes-bajos dolgaival, más témám úgysem igazán lenne. Harmadrészt rettenetesen szégyelltem is magam, mert valahol, mélyen legbelül tudtam, a gyereket pajzsként tartom magam előtt, vele „magyarázom”, miért nem vagyok képes fölemelni a telefont vagy találkozni.
Hívd fel, mielőtt késő lesz!
„Mi lehet vele mostanában? Fel merjem hívni?” Most, hogy megtudtam, milyen beteg? Mit mondhatnék neki ezek után? Biztosan azt fogja hinni, hogy csak ezért keresem újra. Ő egy másik barátnőm, aki sajnos ma már nincs közöttünk. Sok éven át közel voltunk, együtt jártunk mulatozni, kikapcsolódni, sokat segítettem neki akkor, amikor a szakdolgozatát írta. Micsoda idők voltak, hány szombati nap telt el úgy, hogy reggel korán felkeltem, és már indultam is hozzá, hogy minél több elkészült anyagot át tudjunk nézni! Ő pedig ebéddel várt, elképesztően jól főzött.
Ma is összeszorul a gyomrom, amikor egy-egy olyan ételt készítek, aminek még ő írta le és küldte át e-mailben a receptjét, amikor ötlethiánytól szenvedve a segítségét kértem. Aztán tőle is messze sodort az élet, évek teltek el, mialatt alig tudtunk egymásról.
Majd egy közös ismerősünk felhívott a hírrel, hogy beteg lett, ráadásul a kórnak egy olyan változata támadta meg a szervezetét, aminek nagyon rosszak a kilátásai. Egy órán át zokogtam.
Másnap felhívtam, hallottam a hangján, hogy örült neki, de mintha valami – talán a közbülső évek hallgatása, az egymásról nem tudás – áthatolhatatlan falat emelt volna közénk. Amit aztán a haláláig nem tudtam átugrani, de az is lehet, ő nem engedte, hogy átugorjam. Egyetlenegyszer ment bele abba, hogy meglátogassam otthon, épp két kezelés között, az egyik műtétje után. Ma pedig már hiába is akarnék átmenni. Közhelyesnek tűnik, mégis leírom: már csak azért sem érdemes halogatni, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Persze kisebb valószínűséggel azt, hogy nem lesz, aki felvegye a telefont, ugyanakkor ez sincs kizárva. Próbálok tanulni a keserű „leckéből”.
Lépjünk túl azon, ki mit gondolhat, legyünk kezdeményezők!
Mondani könnyű, de mégis hogyan? Ismerek egy lányt, aki ugyan egy kihívásnak eleget téve, de elhatározta, hogy egy hónapon keresztül régi ismerőseivel, barátaival próbál meg kapcsolatba lépni. Olyan emberekkel, akikkel nagyon régóta nem tudnak egymásról. Ahogy mesélte, eleinte borzasztóan tartott tőle, mi lesz a „kísérlet” eredménye. Az is aggasztotta, vajon mit fognak gondolni róla, amiért hirtelen, szinte a semmiből felbukkan. „Biztos azt fogják hinni, hogy akarok tőlük valamit. Válaszolni fognak egyáltalán?” – sorolta a dilemmáit a harmincas éveiben járó lány.
Kétségei ellenére belevágott a dologba: listát készített, és nekilátott: ahogy mesélte, az első levelet fogalmazta meg a legnehezebben.
Amellett, hogy írt a „kedvenc” főnökének – aki nagyon jó hatással volt rá, és sokat jelentett neki még a pályakezdése során –, zömében régi barátait, iskolatársait kereste meg.
Bár szinte mindegyiküknek egyedi, személyes hangvételű levelet küldött, ezek felépítése ugyanannak az ívnek a mentén, nagyjából így nézett ki: felütésként mindegyiküktől elnézést kért, amiért hosszú ideig nem hallatott magáról, majd rákérdezett, kivel mi történt, hol tart most az életében, és hogy mik a legfontosabb dolgok jelenleg számára.
Röviden mesélt magáról is, és felelevenített néhány kedves, közös emléket, amik sokat jelentettek neki. Végül megköszönte a barátságukat, és minden jót kívánt. S hogy mi volt az eredmény? A megkeresett emberek több mint fele válaszolt, méghozzá nagy örömüknek adtak hangot amiatt, hogy hallanak felőle. Azt is megírták, mi minden történt velük a „kimaradt” időszakban, vidám és kevésbé vidám életeseményeket egyaránt. Bár nem sikerült mindegyikükkel újra aktív kapcsolatot kialakítania, az a maroknyi régi barát, akivel viszont igen, mindenképp megérte a befektetett energiát, összegezte a lány.
Megéri újra felvenni a kapcsolatot, többet jelenthet, mint gondolnánk!
Mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor az életünk zsúfolt, naponta küzdünk, hogyan osszuk be az időnket, a kapcsolattartás a barátokkal pedig nehezebbnek tűnik, mint valaha. Gyakran megesik, hogy szem elől veszítjük egymást, ám egy idő után azt érezzük, szeretnénk újra feléleszteni a barátságot. De minél több idő telik el ennek halogatásával, annál jobban elbizonytalanodhatunk, vajon a másik akar-e egyáltalán hallani rólunk.
Ezt a dilemmát segít eloszlatni egy, a Journal of Personality and Social Psychology című szaklapban megjelent tanulmány. Amint a cikk ismerteti, több kísérlet során – közel 6 ezer fő bevonásával – a kutatók azt próbálták meg fölmérni, hogy az emberek mennyire képesek megítélni, mások hogyan értékelik, ha hallanak felőlük.
A szakemberek számos előnyét tapasztalták annak, ha barátokkal és régi ismerősökkel lépünk újra kapcsolatba.
Különösen akkor, ha kételkedünk benne, mennyire fogadják majd jól a felbukkanásunkat. A kutatás azzal a következtetéssel zárul, hogy legyen szó akár csak egy rövidebb üzenetről is, ha csak egyszerűen kapcsolatba lépünk valakivel, az sokkal többet jelenthet a másik fél számára is, mint elsőre feltételeznénk.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Felnőtt barátságok – Gergely Viktóriával
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
