Reformálj!

1517 októberének utolsó napján egy Ágoston-rendi szerzetes kifordította sarkából a korabeli keresztény világot. Luther Márton olyan alapvetéseket kérdőjelezett meg, amelyek a hitében megfáradt, a bibliai alapoktól több területen eltávolodott, búcsúcédulát árusító egyházat megrengették, majd hittételei rendszerezésére és határozott ellenlépésekre sarkallták. A történelemkönyvekben új fejezet, a művészettörténetben új korszak kezdődött, a protestantizmus anyanyelven és friss lendülettel hirdette az Igét. Azóta is jogos vita tárgya keresztény körökben, hogy vajon az újkori egyházszakadás utólagos egyenlege pozitív vagy negatív szaldóval zárult-e, azaz erősödött vagy gyengült-e általa Krisztus egyetemes tana.

Az ökumené jegyében élő, katolikus templomokat rendszeresen látogató reformátusként, a reformáció és rekatolizáció minden szomorú háborúsága mellett is azt gondolom, szükség van időről-időre re-formálódásra, azaz a gyökerekhez való visszatérésre, érdemes nekünk is újra végiggondolni, mi az, ami körülöttünk deformálódott és hathatós reformálásra szorul.

A kérdés joggal nyugtalaníthat bennünket, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert lenne min változtatni: az üres bölcsők, a társat hiába keresők nagy száma, kapcsolataink sérülékenysége, lelkünk betegségei e deformáció tünetegyüttese.

Ma a törésvonal nem a keresztény egyházak teológiáin belül keresendő.

A templomlátogatók látványos apadása, a szent helyek kiállítótérré vagy hangversenyteremmé alakulása más okokkal magyarázható: mintha a kereszténység nem találna kulcsot a ma élő emberek szívéhez, az őket foglalkoztató problémákra képtelen a hagyományos keretek között átütő válaszokat felmutatni. Eközben nagy a hiány és nagy a vágy bennünk: kapaszkodókat találni a bizonytalanban, igazi válaszokra találni a felkínált milliónyi lehetőség között. Magunkra maradtunk és zavartan tapogatózunk.

Pedig Jézus tanítása nem avult el.

Ha valaki, hát ő egész életével a hétköznapi emberhez való odahajolást példázza, nem zárkózott falak közé, hanem maga ment az emberek elé csendes szóval, de határozottan hirdetve az Igét.

Ma újra hatalmas missziós feladat várna a kereszténységre: nem távoli vidékeken és kultúrákban, hanem itt és most, a megkeresztelt hitehagyottak között. A tanító Jézus eszközeit lenne szükséges adaptálni a mai világ körülményeihez: kimenni a templomokból és plébániákból, elhagyni a gyülekezeti termek kellemes melegét, a szószéki fordulatok sematikusságát, és valódi válaszokkal megszólítani a keresőket.

Az igazi „szent beszéd” sosem pátoszos, nem is belső egyházi ügyekkel foglalkozó prédikáció, hanem a profán, ma beszélt nyelvre fordított kérdésfeltevés és iránymutatás – volna.

Az érthető keresztény beszéd alfája és omegája lehetne mindennek. Ha az ebben való reformáció és a keresztény-keresztyén megújulás elmarad, könnyen betölthetik az űrt tévtanítók pénzre és hatalomra váltott, veszedelmes tanai. Attól pedig a Jóisten mentsen meg bennünket!

De személyes felelősségünket sem kerülhetjük meg, hisz az élő Egyház mi magunk vagyunk. Ez a tény pedig nekünk szegezi a kérdést: milyen képet fest saját életünk Krisztus egyházáról? Ha valami deformálódott a kapcsolatainkban vajon észrevesszük-e azt, s ha igen, inkább kidobjuk, lecseréljük, vagy merjük-e reformálni?