Neked elmesélem – Az egykori közös álmot egy tragédia váltotta valóra: a nyolcgyermekes édesanya, Rajki Ági története
Michael Ende Momo című regényében van egy kislány, aki árva és néma, akiről az emberek azt hiszik, azért nem beszél, mert inkább figyel és hallgat. A többiek számára ő az a valaki, aki előtt bármit elmondhatnak, mert nem szakítja félbe a szavukat, meghallgatja őket, nem megy el, nem ítélkezik, nem siet, és emiatt rendkívül szeretik. Én is ilyen voltam. Amikor négyévesen a Zeneakadémiára vittek vendégségbe, nem zizegtem, nem szóltam közbe, észrevétlenül szemlélődtem. A felnőttek beszélgetésein keresztül ismertem meg a világot.
Rajki Ági, nyolcgyerekes édesanya és a Felhősüti tulajdonosának története.
Hallgatásból nemcsak gyerekként, ma is sok jutott nekem. Jól ismerem a csendet, annak édes és fullasztó minőségét. Amikor éjszaka a franciaágyban fekve a férjem üres párnáját bámulom, a csend fojtogat, és esélyt ad, hogy csak rá gondoljak. Ahogy mondani szokták, „olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani”. Volt, hogy féltem a csendtől, menekültem előle, ahogyan a gondolataimtól és a hiánytól is. Mondhatnám, nem nehéz nyolc gyerek mellett kerülni a csendet, de volt, hogy mégis az volt. Majd fordult a kocka, és keresni kezdtem, mert a csendben mintha újra itt ülne mellettem, mintha látna, mintha hozzám szólna, szinte érzem a jelenlétét. Az elmém játszik velem, megtéveszt, kísérletezik a gondolattal, milyen lenne, ha Zsolt újra itt lenne.
Huszonnyolc évvel ezelőtt nem tudtam, hogy képes vagyok így szeretni. Elengedve az álmom, hogy balettművész legyek, belevetettem magam a Közgazdasági Egyetem kommunikáció szakába, és bekerültem egy nagy biztosítócég kommunikációs igazgatóságába, ahol ő a marketingosztályon dolgozott.
Húszéves voltam, és azt hittem, rám már nem vár semmi olyan, amitől azt érzem majd, hogy élek.
A munkahelyem, az otthonom és a könyvtár triumvirátusa között zajlott az életem. Koravén kislányként azt gondoltam, mindent tudok már az életről.
Tízévesen önállósodtam. Piacra jártam, háztartást vezettem, mostam, főztem, szinte egyedül éltem, mert idegenvezető anyukám csoportokat vitt külföldre. Édesanyám azért merte ezt megtenni, mert rákényszerült, mivel kétéves korom óta egyedül nevelt, és mert a nagyszüleim néhány lakással odébb laktak tőlünk. Mindössze kétéves voltam, amikor elváltak a szüleim, és apámmal szinte azonnal megszakadt a kapcsolatom. Nem ismerem őt, és soha nem is kerestem fel. Nem éreztem a hiányát anyai nagyszüleimnek köszönhetően, akik kisiparosok, kelmefestők voltak. Ők határozták meg a személyiségemet, akik meg tudták változtatni kettőnk között a sorrendet: nem én, hanem a társam az első. Mert ha neki jó, nekem is jó, és ha nekünk jó, a gyerekeinknek még jobb. Tőlük tanultam, hogy sosem a gyerek az első, hanem mi ketten, a házasságunk. Önzőnek kell lenni, akarni kell, hogy nekem és a páromnak is jó legyen, hogy jól érezzük magunkat, egymást. Tőlük kaptam azt a szülői mintát, amelyből töltekeztem és amit tovább vittem.
Nagyapám rengeteg zsidó embert bújtatott 1944-ben. Nagymamám is egy volt közülük, egy zsidó nő, aki nagyapám pincéjében húzta meg magát.
Ebből a pinceszerelemből ők lettek a felszabadított Budapest első házaspárja.
Sok időt töltöttem náluk. Volt időm megfigyelni a szeretetüket, amit nem szavakkal fejeztek ki, sőt a szeretlek szót csak nagy ritkán mondták ki. De az érintés mindig ott volt köztük. Ahogy papa elment a konyhában mama mellett, nem lehetett, hogy ne érjen hozzá, a karjához, a derekához vagy a hajához. Láthatatlan volt a mozdulat, de annál gyöngédebb. Ha elfelejtett neki csókot adni, amikor elment, képes volt visszafordulni az utca sarkától. Figyelték, mire van épp szüksége a másiknak: hallgatásra, beszédre, megértésre vagy épp csak egy csésze kávéra. Én ebben éltem, és ma is ebben élek, hogy jobban szeretem a másikat, mint magamat. Ötven évig éltek együtt, három gyermekük született, akik közül anyám volt a legidősebb. Az ő erejük lüktet bennem, anyámé és holokauszttúlélő nagymamámé. Anyámból a válása után egy oroszlánerejű nő lett, aki csak magára számít, aki nem ismer akadályt, ha valamit el akar érni. 62 évesen diplomázott művészettörténetből, mert annyira érdekelte ősei története, a zsidó kultúra, így ma, túl a hetvenen is töretlenül vezet utazókat Izraelbe és más országokba. Megállíthatatlan.
Nagyszüleim mellett tapasztaltam meg, hogy mit jelent a család, az otthon, hogy az otthonnak megtartó ereje van. Náluk hallottam először, majd a férjemtől is megkaptam ezt a csodálatos mondatot: „Tudod, annyira szeretek itthon lenni, hogy nem is vágyódom el máshová.” Amikor ezt hallottam nagyapám szájából, elhatároztam, én is ilyen otthont fogok teremteni.
Miattuk vágytam családra, miattuk fogalmazódott meg bennem életem legerősebb vágya, hogy anya legyek.
Mellettük értettem meg, hogy a család csak akkor család, ha ott téged tényleg látnak. Ha nem kényszerülsz önvédelemre, játszmákra. És a nagyszüleim láttak, értékeltek, ők voltak az elsők, akik mellett elhittem: számítok, hogy én is vihetem valamire, nekem is sikerülhet. És azt hiszem, sikerült, mert annál nagyobb dicséret nincs számomra, mint amikor a kamasz fiam odaül mellém a kanapéra, és azt mondja: „Hálás vagyok nektek, hogy olyan zenékkel, helyekkel, művészekkel ismertettetek meg, hogy amikor a kedvesem anyukája rám néz, elcsodálkozik, és azt mondja »váó, ez aztán az úriember«!”
Nyolcgyerekes édesanya lettem, amit életem legnagyobb teljesítményének tartok. Nem azt, hogy nyolc gyerekem született, hanem hogy milyen emberekké váltak. Tudom, sok szülő elfogult a gyerekével, én is az vagyok. Csodálom őket, azt, ahogy helytállnak, ahogy küzdenek. Többször kérdezték tőlem, miért született ennyi gyermekünk, hogy jutott mindegyikre idő, energia. Egyszerű a válaszom: azért születtek ennyien, mert Zsolttal annyira szerettük egymást.
Amikor huszonegy évesen megszültem az első gyermekemet, kezet csókoltam Zsoltnak, és megköszöntem, hogy általa anyává válhattam. Nekem nem volt más dolgom, mint őt szeretni és a gyerekeimmel törődni. Lehet, hogy másnak ez nem nagy teljesítmény, de nekem maga volt a boldogság. Laza anyuka voltam, állandóan jöttem-mentem, és figyeltem rá, hogy ne hagyjam el magam, hogy megmaradjak a férjem szemében ugyanannak a vonzó nőnek, akibe huszonévesen beleszeretett. Segítségem mindössze annyi volt, hogy kéthetente járt hozzánk takarítónő, és néhanapján volt egy angyali bébiszitterünk, aki később a családunk pótnagymamája lett.
Amikor húszévesen megismertem Zsoltot, ellenszenves volt, piszkálódós.
Azt mondta, azért vagyok mindig fáradt, mert nem adok magamnak énidőt, hogy sétálnom kéne munka után, nem pedig egyből hazamenni. Furcsálltam ezt a megjegyzést, szemtelenül vissza is kérdeztem: „Na, nem mondod?!” Sejtettem, hogy valami más van a háttérben. Erre ő félvállról egyből megjegyezte, szívesen elvisz a Normafához, ahol szinte sokkolt a felismerés: egyformák vagyunk. Azt éreztem, hogy egy végtelenül hosszú utat tettem meg idáig, és most végre megérkeztem. Valakihez, aki akar engem, úgy, ahogy addig soha, senki.
Ő volt az első férfi, akinek hagytam, hogy az első randevún megcsókoljon, pedig előtte inkább tartózkodó voltam, vártam, hogy meghódítsanak. Sam R. Hamburg klinikai szakpszichológus írja A boldog párkapcsolat titkai című könyvében, hogy az ellentétek vonzzák egymást egy darabig, főleg a szexualitásban, de a hosszú távú párkapcsolat titka, hogy hasonlítsatok, hogy egy hullámhosszon legyetek, hogy összeilljetek. „Ha társaddal együtt túljutottatok a kapcsolatotok »romantikus szerelem« szakaszán, a köztetek lévő elfogadás és törődés –egyszerűbben megfogalmazva: a szeretet – csak akkor folytatódhat, ha megvan bennetek a hasonlóságra alapozott kölcsönös megértés és egymás iránti tisztelet, vagyis ha összeilletek. Minél jobban hasonlítotok egymásra, főleg a közös hullámhossz dimenzióban, annál tovább találjátok egymást érdekesnek.”
Ötvenöt éves volt, amikor tüdőrákot diagnosztizáltak nála, majd agyi áttétet.
Huszonnyolc év után vesztettem el őt, aki a mindent jelentette nekem, aki a törékeny kis verébből vörösbeggyé szeretett.
Amikor meghalt, rájöttem, hogy nem értek semmihez, mert én „csak” anya voltam, és szerettem. De ebből és a balerina végzettségből nem fogom tudni fizetni a csekkeket. Őrület, pánik, szomorúság, magány, kín és halálvágy kínzott. Néha még most, három év után is. Gyakran beszélek hozzá, kérem, küldjön erőt, hogy túléljek nélküle is. A halála után néhány nappal kinyitottam a széfet, és volt benne egy boríték: „Csak akkor nyisd ki, előbb ne!” Egy nagyobb szerelmeslevél, „amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok veled” és egy kisebb, amelyben azt írta, „olyan helyet keress, ahol majd ketten lehetünk, mert veled akarok lenni. Mindörökké.”
A Budai kettő pékségbe vettek fel segédnek. Ezt a fizetést egészítette ki az árvaellátás és az özvegyi nyugdíj. Öt gyerekünk már tőlünk külön élt, de a három kicsit még én támogattam. A hagyatéki tárgyalásig zárolták a számláinkat. Az életösztön hajtott. Amikor nemcsak magadról, hanem a szeretteidről is gondoskodnod kell, nincs választásod. A legkisebb fiam egyik osztálytársának az anyukája kitett egy posztot egy csoportba, hogy segítsenek rajtam. Én erről nem tudtam, csak később, mert elkezdtek idegenek hívogatni. Eleinte tiltakoztam, majd elfogadtam a támogatásukat, de csak és kizárólag úgy, ha cserébe süthettem nekik kalácsot, süteményeket.
Amikor Pál Feri atyát, a lelki vezetőnket kérdeztem, hogyan döntsek, biztatott: „Te csak süss, és légy magaddal türelmes! Már az is egy jó kezdet, hogy ott leszel az emberek asztalán.”
A férjemmel volt egy közös álmunk, hogy egyszer, majd ha a gyerekek már mind elég nagyok lesznek, nyitunk egy édes, olaszos kis kávézót. Ami egykor közös álom volt, a tragédia váltotta valóra. Negyvenhét évesen kezdtem el a cukrásziskolát, amit annyira komolyan vettem, hogy amikor leégett mindkét tenyerem a dobostorta készítésénél, akkor is bejártam, és bekötött kézzel vertem a habot. Zsolt már nem láthatta, amikor két évvel ezelőtt megnyitottam vállalkozásomat, a Felhősütit. Felhősütinek neveztem el, mert többször mondta: ha az én sütimbe harap, az olyan könnyű, mint egy felhő, az íze pedig a felhőkbe repíti.
Egyszerű ember vagyok. Az átlagos emberek hétköznapi életét élem, azzal a különbséggel, hogy én már megkaptam azt a fájdalmas ütést, ami után semmi sem lehet ugyanolyan, ami után kénytelen vagyok újrafogalmazni önmagam. Ne keresd rajtam a régi Ágit, én már más vagyok, egy olyan nő, aki megtanulta, hogy minden ember vágyik a jó szóra, a gyengéd érintésre, a kézzel megírt képeslapra, egy kis finomságra, egy szembe néző szempárra. Olyan leszek újra, mint Momo, aki nem ad mást, mint szeretetet és figyelmet, a kettőt, amire mindannyian vágyunk.
A történetet Kosztin Emese írta Rajki Ági emlékei alapján.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>