„Ha megszólal a zene, mozdul alattam a kerekesszék”
A gyermekbénulás még az ötvenes években is komoly gondot jelentett az egész világon, sokan az akut szakasz utáni súlyos mozgásszervi problémákkal küzdenek egész életükben. Pazzagli Ágnes Rita élete is nagyon megváltozott emiatt, ő mégis azt mondja, a betegsége többet adott neki, mint amennyit elvett. Hatvanévesen találta meg őt újra a gyerekkori szerelem, a tánc, hogy aztán kerekesszékes versenytáncosként magyar bajnok legyen.
– Hároméves korodban kaptad el a betegséget. Mennyi idő volt, mire az orvosok megállapították?
– 1956 nyarán valószínűleg egy állatkerti látogatás során találkoztam egy vírushordozóval. Anyám az első, napszúrásra hasonlító rosszullétemkor azonnal gyanította, hogy megkaptam a betegséget, el is vitt orvoshoz, de nem vettek a gerincemből folyadékmintát, így időt vesztettünk a kezelés elkezdésével. Talán egy hét múlva érkezett a második roham, és nyakig lebénultam. Akkor már azonnal kórházba kerültem, egy olyan intenzív ápolású kórterembe, amelyet övmagasságtól felfelé a folyosó felé végig üvegfallal zártak le. A szüleim két hétig csak azon az üvegfalon keresztül láthattak. Emlékszem, apám azzal szórakoztatott, ha meglátogatott, hogy felpattintotta az öngyújtóját, és amikor én próbáltam nagyot fújni, ő észrevétlenül elfújta a lángot. Nekem szerencsém volt, mert „csak” a harántcsíkolt izmokat érintette a kór, a belső, sima izmokat nem, így a légzéssel sem volt különösebb bajom, az általános gyengeségen túl, amit a betegség okozott. Két hét alatt a szervezetemnek is sikerült a kórt leküzdenie, és csak a jobb lábamon maradt vissza súlyosabb bénulás, a bal lábam és a hátizmaim ugyan sok fejlesztést kívántak, de könnyebben munkára foghatóak voltak.
– Kaptál gyógykezelést?
– A betegség után visszamaradt állapot miatt nagyon sok hónapot kórházban töltöttem még, és későbbi életem során is, egészen felnőttkoromig, minden évben egy-két hónapot kórházban voltam, utókezeléseken. Igen kemény gyógytornával, vízitornával, később elektromos kezelésekkel is igyekeztek minél inkább „összekalapálni” engem, és az izmaimból is a legtöbbet kihozni. Amikor nagy nehezen ismét járni tudtam, először hónaljig érő fűzővel ellátott gépet kaptam. Térdnél, bokánál két irányban mozgatható, alul ortopéd cipőre csatlakoztatott acélsín húzódott végig a lábam mellett, bőrrel bevont, kipárnázott pántokkal kapcsolódva a combom és az alsó lábszáram köré.
Ezt pár évvel később felváltotta a derékig érő fűző, majd ahogy a stabilitásom nőtt, már csak ágyékig ért a sín, fűző nélkül, majd térd alatt végződött további pár év múlva.
12-13 éves korom körül már csak ortopéd cipőt hordtam, és egy bottal segítettem magamnak a járásban.
– Hogyan élted meg ezt az időszakot?
– Apám semmiképp nem akarta, hogy magamat sajnáló, sarokban üldögélő mozgássérült legyek, így komoly harcokba bocsátkozott a családdal, amikor kínzott a keményebbnél keményebb tornákkal, és a „mindenre képes vagy te is, lányom” hozzáállásával a család „szegény kislány” hüledezésével szemben. Így hát úgy éltem meg ezt a helyzetet, mintha teljesen normális lenne a sok fizikai korlát, nehezítés, sőt… kortársaimmal együtt géppel a lábamon fára is másztam. Más kérdés, hogy lejönni már nem tudtam. Ez a „mindent meg tudsz csinálni” elvárás és biztatás megadta a kellő löketet egész életemre ahhoz, hogy ha bottal is a kezemben, de úgy éljek, mintha nem is lennék mozgássérült.
– Négy éve kerültél kerekesszékbe. Egy időre ki tudtál gyógyulni a gyermekbénulásból?
– Nagyon kisszámú szerencsés eseten kívül mindenki, aki beleesett a betegségbe, utána is hordozza annak maradvány állapotát. Sokan vastüdőben élték le további életüket, mások kerekesszékbe kerültek, és esetleg mind a négy végtagjuk gyengévé vált, vagy többé-kevésbé, illetve egészen használhatatlan maradt. Ők voltak a súlyos esetek. Én az egy lebénult lábammal, meg a másik kicsit gyenge lábammal és fejleszthető hát- és hasizmaimmal egy meglehetősen szerencsés eset voltam, de ki sosem tudtam volna gyógyulni minden visszamaradt bénulásból. A gyermekbénulástól különösen sokat szenvedett Amerikában már a hetvenes-nyolcvanas években felütötte a fejét egy másik, a gyermekbénulással kapcsolatos gond. Sokan a túlélők közül – főként azok, akik meglehetősen aktív életet éltek – jó sok évvel a megbetegedésük után egyszer csak folyamatos állapotromlásra lettek figyelmesek. Ezt a kései „utózöngét” hívják poszt-polio szindrómának, amibe én – szerencsére – későn, már majdnem hatvanévesen estem bele. További jó számomra a rosszban az, hogy meglehetősen lassan romlik az állapotom, így csak pár éve kényszerültem teljesen kerekesszékbe, és még mindig fel tudok állni egy pici időre és egy-két lépésre.
– Mennyi idő volt, hogy olyan derűs személyiség legyél, mint amilyen most is vagy? Mi adta neked ezt az erőt?
– Gyerekként is jókedélyű és boldog voltam, azon túl, hogy rettenetesen vásott. Akkor is, mint most is, egy pár pillanatra felment bennem a gőz, ha a testi erőm kontra erőtlenségem valamiben akadályozott, de szerencsére ez sosem tartott sokáig, és ha voltam is olykor letört a fizikális nehézségeim miatt, soha nem kerültem tartósan padlóra. Az életszeretetem elképzelhetetlenül sokat segített mindig az életem során, a későbbiekben is, a bizony elég gyakran bekövetkező sokféle, elég nagy bánatot, gondot okozó egyéb nehézségek esetében is. „Kelj-fel-julis” természetemnél fogva nem megtörve éltem és élek. Fiatalabb koromban is sokszor gondoltam azt, hogy lehet, ha nincs a gyermekbénulás, egy beképzelt, másokkal sokkal kevésbé foglalkozó némber lettem volna. A betegségem kinyitott, empatikusabbá tett az emberek gondjai, nehézségei felé is, jobban meg tudtam érteni mások problémáit, és kitartóbbá tett a „majd én megmutatom” hozzáállásom.
– A tánc hogyan jött az életedbe?
– Sokkal előbb jártam és szaladtam, mint azt „szokás”… így már egyéves korom előtt, ha zene szólt körülöttem, csippentettem a szoknyám szélét és táncoltam, forogtam. Aztán hároméves koromban jött a gyermekbénulás, és a táncnak – elvileg – örökre vége szakadt, mert mindig is úgy gondoltam, a tánc az esztétikum esszenciája, nem szabad bicegő, sántító mozgással lerombolni a nimbuszát. Mindig azt hittem, ha nem jött volna a gyermekbénulás, én valaki lettem volna a tánc világában. Második Isadora Duncan, mondtam sokszor persze jókora öngúnnyal, de azért egy picit komolyan is. Aztán hatvanéves lettem, mikor rám talált a tánc. Egy kerekesszékes tánccsoport meghívott egy bulijára, és gyorsan be is ültetett – „csak úgy, próbáld ki” alapon – egy kicsit rozoga, de azért „ütőképes” kerekesszékbe, hogy én is próbálkozzak kicsit velük táncolni. Csak jópofaságból. Körülbelül két héttel később pedig már fel is léptem velük egy kis török ihletésű tánccal az egyik egészségügyi intézet halljában rendezett ünnepségen. Nagyon sok csodálatos táncot tanultam meg velük, és felsorolhatatlanul sok helyen léphettem fel a csoportjukban, később pedig egy másik, úgynevezett kombi csapatban táncoltam tovább. A kombi kerekesszékes tánccsoportok lényege, hogy egy két lábon táncoló ember és egy kerekesszékes alkot egy táncos párost, és így mutatnak be nagyon sokféle táncot és koreográfiát. Körülbelül egy évig táncoltam ezzel a csapattal, majd Jegonyán Okszána, a magyar kerekesszékes versenytánc megteremtőjének segítségével, aki edzőm és koreográfusom lett, szólista freestyle táncossá váltam, és másfél évnyi versenytáncos „pályafutásom” alatt kétszer lettem magyar bajnok. Olyan magas pontszámot értem el, hogy tudomásom szerint még mindig én vagyok a magyarországi ranglistavezető, bár már négy éve nem versenyzem.
Részt vettem két Európa- és egy világbajnokságon is, „új” táncos létemre egészen jó helyezéseket érve el, majd a Szentpéterváron rendezett Világkupán, a Világkupa akkor már 10 éves történetében először, külföldi versenyzőként különdíjat kaptam.
– Mennyi idő volt, mire elhatároztad, hogy befejezed?
– A versenytánc egy kemény és nehéz világ, nem csak a teljesítményeket illetően, az emberi oldala is rejt nagyon sok buktatót. Az én személyiségem, nagy elvárásaim magammal szemben, a tűrőképesség hiánya, az erőnlétem, az állapotom romlása másfél év után kimondatta velem a végszót. Utána még jó pár éven keresztül szerepeltem jótékonysági bálokon, színházban, egyszer még Olaszországban is táncoltam, de a járvány kitörése és az, hogy időközben 67 éves lettem, pontot tett ennek a végére.
– Nemrég az örömtáncosokkal léptél fel a Carmennel a Ki mit tudon. Hogy fogadtad az ő felkérésüket? Örültél neki, vagy kellett némi gondolkodási idő, mert már abbahagytad a táncot?
– Csak a nyilvánosság előtti táncolást fejeztem be végül is. Itthon, ha a számítógépemen olyan zene szól, ami megérint, ha kicsi is a hely körülöttem, azonnal mozdul alattam a kerekesszék, mozdul a csípőm, derekam, vállam, és lendül a karom a ritmusra. Szinte nincs olyan nap, hogy egy pár percet ne táncolnék. Az örömtáncosok felkérése pedig jó bizonyíték arra, mennyire nem zártam le belül ezt a kérdést. Mert persze amikor a vezetőjük felkeresett ezzel a csodás ötlettel, gondolkodás nélkül igent mondtam. És azóta is nagy boldogságot ad, hogy bekerültünk a Ki mit tud döntőjébe. Még mindig van az az ötlet, amire azonnal kapható vagyok.
Az interjú a Képmás magazin 2022 októberi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!
Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>