„Ott kell mellette ülnöm, mert nem akar egyedül tanulni!” – A szülő feladata, hogy otthoni tanító legyen?

– A tanulás a gyerek feladata – mondják sokan, mégis ott ülnek mellettük mindennap. Miért?

– Valóban, a tanulás nem a szülő feladata és felelőssége, és az együtt tanulás nagyon megterhelheti a szülő–gyermek kapcsolatot. Gyermekünket támogathatjuk, de nem vehetjük át a felelősséget, mert onnantól kezdve keverednek a szerepek: a szülőnek lesz egyre fontosabb a teljesítmény, a házi feladat, a dolgozat eredménye, egyre többet fog beletenni az iskolai munkába, a gyermek pedig egyre kevesebbet. A gyermek gyámoltalanná, önállótlanná válik, és szép lassan teljesen átadja a tanulás felelősségét a szülőnek. Azzal tehetünk a legtöbbet, ha visszaadjuk a tanulás felelősségét gyermekünknek – még akkor is, ha rövidtávon visszaesést eredményez.

– Kinek a feladata megtanítani a gyermeket tanulni?

– Az iskoláé. Az alsós tanárok többsége viszonylag jól meg is teszi, tanulásmódszertani eszközöket, lépéseket, analógiákat mutatnak – az alapkészségek fejlesztésénél mindez tantervi feladat: előveszed a füzeted, aláhúzod a kérdést, hogyan írj vázlatot egy történetből, hogyan állj hozzá egy matematikafeladat megoldásához. A felsősök viszont magukra maradnak: a tananyag mennyisége miatt sokszor a szaktanárok csak azzal foglalkoznak, hogy a tárgyukat valamilyen szinten leadják – még azt sem mondhatni, hogy megtanítják. Elvesznek a módszertani lépések, a vázlatok esetlegessé válnak, a gyermekek elkezdenek „elveszni”. 

– Még valamit az iskolák számlájára kell írnunk...

– …az iskolák ugyanis csak egyféle metódusban gondolkodnak, miközben a gyerekek különbözőképpen tudnak tanulni. A gardneri intelligencia nyolcféle, az iskolarendszer ebből csak kettőre, a verbális képességekre és a logikai-matemaikai készségekre alapoz.

A mai gyermekek zöme nem ezen a két csatornán tanul, hanem a vizualitást és a mozgást tekinti elsődlegesnek. Egy cselekvő intelligencia fele haladunk, és az iskolák ezzel még nem tudnak mit kezdeni.

Kép forrása: Vikukel Zsuzsa

Pedig sokszor apró trükkök nagyon szép eredményeket hoznak. Nagy élmény egy gyermek számára, amikor kiderül: nincs vele baj, csak más intelligenciatípus. Amikor leesik neki (és a szüleinek), hogy azért izeg-mozog állandóan, és azért kell a kezébe fognia mindig valamit, mert mozgásos intelligenciája van. Sokkal sikeresebb lesz, ha fel-alá sétálhat vagy labdadobálással tanul verset, esetleg ritmizál vagy elénekli, mintha egyhelyben ülve tanulna. Nagyon fontos megtalálni minden gyermek saját tanulási csatornáját, erősségeit, mert különben rengeteg energiát és időt veszít a nem hatékony tanulással, és nem marad kapacitása elmélyülni abban, amit szeret.

Aki rendszeresen több mint két órán át tanul, ott biztosan érdemes megvizsgálni: vajon megfelelő módszertannal tanul-e, mert valami biztosan nem hatékony.

A másik nagyon fontos dolog: ebben a korban még nem tudják beosztani az idejüket.

– És azt kinek kellene megtanítania nekik?

– Kisiskolás korban a legtöbb gyermek napközis, ott beosztják helyettük az időt, megmondják, mit és milyen sorrendben kell megtanulni, sőt, legtöbbször együtt tanulnak a napközis pedagógussal, tehát elvileg kapnak módszertani segítséget. A felsősök viszont ritkábban napközisek, sokszor eljátsszák a délutánt, és fogalmuk sincs, egyes leckék elkészítéséhez mennyi időre volna szükségük. A különórák miatt vannak napok, amikor esélytelen a tanulás, ők mégis azt hiszik, belefér. Nincsenek eszközeik: heti tervező, napirend. Mi ebben segítünk nekik, és ebben tud a szülő is.

– Konkrétan miben tudunk nekik segíteni?

– Először is a megfelelő környezet megteremtésével. Ezalatt a testi-lelki aspektust értjük: idegesen, éhesen-szomjasan, kimerülten nem lehet tanulni. Tudunk segíteni bizonyos rutinok megtanításával: megbeszélni vele, hány órakor tanuljon, együtt megnézni, milyen feladatai vannak, melyik sürgős, melyik nem, melyik készül el gyorsan és melyik igényel több időt, és eszerint felállítani egy sorrendet.

Kezdetben tehát segíthetünk megtervezni a tanulási időt, akár naponta és feladatról feladatra, mindaddig, amíg nem megy önállóan.

Úgy, ahogy korábban megtanítottuk, hogyan pakolja be mosogatógépet vagy elsősként az iskolatáskáját: először megmutatjuk, majd együtt csináljuk, utána fokozatosan átadjuk neki a feladatot, és mi csak leellenőrizzük, majd teljesen rábízzuk. És ha néha hiányzik valami, akkor gyermekünk szembesül azzal: legközelebb érdemes jobban odafigyelnie.

– Dolgozatírásra, vizsgákra felkészülésben hogyan tudunk segíteni?

– Mi olyan technikákat szoktunk tanítani nekik, amit a szülők is meg tudnak mutatni nekik: olvassa végig a kérdéssort, először azt oldja meg, amit biztosan tud, majd azt, aminek a legnagyobb a pontértéke, stb. Mindig húzza alá a kérdést, hogy utána visszanézze: mire válaszolt. Arra is biztatjuk őket: folyamatosan tanuljanak, ne kampányszerűen. Nagyon szeretjük a gondolattérképet – a legtöbb gyermeknek segít. Minden leckénél javasoljuk ennek elkészítését és azt, hogy utána szabaduljon meg a tankönyvi szövegtől. Témazárónál is csak azt vegyék elő, nem kell újra elolvasniuk az egész tankönyvet. Az iskolában sajnos az írásbelik vannak túlsúlyban, kevés a felelés, ezért a szóbeli vizsgahelyzetekre is mindenképpen fel kell készíteni őket.

Gondolattérkép – Kép forrása: Vikukel Zsuzsa

Fontos: ne tegyünk nagyobb terhet a gyermekre, mint ami egyébként is van rajta. Óhatatlanul van vizsgadrukk, de a helyén kell kezelni. Alsóban még a szülők, tanárok kedvéért tanulnak a gyerekek, és a szülői, tanári ambíciók nagyon megterhelőek tudnak lenni. Ekkor is nagyon fontos a megfelelő környezetet biztosítani, a drukk csökkentése érdekében pedig szorongáscsökkentő eszközöket, lazító technikákat is megtaníthatunk.

– És mi az, amit semmiképpen ne tegyünk?

– Ne erőltessünk. A szülő alapvetően nem korrepetitor, hanem anya és apa. Én sem tudtam soha tanulni a fiammal, nem voltunk kompatibilisek, túl sok érzelmet tettünk bele és pillanatok alatt összevesztünk. Egy érzelmileg feszült helyzetben pedig nem marad energia a tanulásra.

Van, aki apával, van, aki anyával tud tanulni, és van, aki egyikkel sem, mert nem tudja elviselni, hogy az anya-apa szerepből tanítóvá váltunk.

Ilyenkor szükség van külső személyre. Ha valaki anyagilag nem tudja megengedni a magántanárt, akkor keressen egy rokont, ismerőst vagy nagyobb gyereket.