Őszinte és hazug csalások: Sir Arthur Conan Doyle és Harry Houdini küzdelme a szellemekkel

Sir Arthur Conan Doyle – bár nem tartozik a világ nagy írói közé – egy halhatatlan figurával járult hozzá az emberiség közös kincséhez: Sherlock Holmes a világirodalom egyik karakteres alakja. Ahhoz képest, hogy csak kitalált személy, a történelem egyik legtöbbet idézett mondása kapcsolódik hozzá: „Ha egyszer kizártuk a lehetetlent, ami marad, akármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet”.

Ez magának a tudományos gondolkodásmódnak a mottója is lehetne, éppen ezért érdekes, mennyire nem eszerint élte az életét maga az író.

Már a 19. század végétől kezdve elkötelezett híve volt mindennek, ami titokzatos és túlvilági. Szellemidézésekre járt, kopogó szellemekre vadászott, paranormális jelenségek kutatásában vett részt, szabadkőművesnek állt, ráadásul mindezt alaposan összevegyítette valamiféle egyéni felfogású keresztény miszticizmussal. Ezekben a zavaros gondolatokban egyáltalán nem akadályozta, hogy praktizáló orvos volt, és hogy más tekintetben kiváló logikai készségét jogászként is kamatoztatta ártatlanul elítélt emberek megmentésében.

A 20. század elején egyébként is nagy divatja volt a spiritiszta szeánszoknak, a misztikus élmények hajszolásának. Az első világháború borzalmas sokkja ezt a jelenséget csak tovább erősítette. Conan Doyle körül is megszaporodtak a halálesetek, beleértve a saját fiát is, aki megsérült a somme-i csatában, majd lábadozás közben meghalt tüdőgyulladásban. Conan Doyle mindennél jobban reménykedett abban, hogy kapcsolatot lehet teremteni a meghalt emberekkel, és ennek érdekében rengeteget tevékenykedett, vitatkozott, sok konfliktust vállalt.

És itt jön be a képbe Harry Houdini, azaz Weisz Erik, a magyar származású amerikai bűvész, szabadulóművész, sportember, showman.

Ő ugyanis éppen az ellenkező oldalon állt. Mint illuzionista, pontosan tudta, hogyan kell becsapni az embereket, és mélységesen felháborította a sok sarlatán gátlástalansága. Rendszeresen tartott bemutatókat, amelyeken pontosan ismertette a spiritiszták ravasz technikáit, sőt, nyilvánosan le is leplezett többet közülük. A közös érdeklődés a különbségek ellenére összehozta a két embert. Arthur Conan Doyle és Harry Houdini barátok lettek, és a vitáikat elintézték intellektuális síkon.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Ez azonban váratlan hirtelenséggel szakadt meg, amikor Houdini anyja, Weiss Cecilia 1913-ban meghalt. Conan Doyle rávette a sokat tapasztalt szabadulóművészt, hogy vegyen részt egy szeánszon, ahol megidézi az anyja szellemét. Houdini valami oknál fogva belement a játékba. A médium alaposan felkészült a csalásra, és jól bevált módszerekkel előadta a palatáblára író szellem üzenetét. A szellem azonban sajnos nem tudott néhány dolgot Houdini anyjáról, ezért kiváló angolsággal írta meg az üzenetet, és a kereszt jelét rajzolta a táblára. Cecilia ilyeneket nem csinálhatott, mert Budapestről, a VII. kerületi Rákosárok utca 1-ből vándorolt ki Amerikába, és egy rabbi feleségeként legfeljebb németül, magyarul vagy jiddisül beszélt. Nyilvánvalóan a kereszt sem játszott fontos szerepet az életében.

Houdini először úriember módjára elhallgatta mindezt, de miután Conan Doyle diadalmas írást közölt a sajtóban a szkeptikus bűvész állítólagos megtéréséről, dühödten válaszolt. Leleplezte a csalást, és ettől kezdve még kíméletlenebbül „üldözte” a spiritisztákat. Az 1920-as években a mutatványai mellett ez töltötte ki az életét. Nyilvánosan bemutatta például, hogy neki nincs szüksége kísértetekre a palatáblás trükk előadásához.

Az előadás azonban olyan jól sikerült, hogy Conan Doyle még biztosabb lett a dolgában. Egyszerűen nem hitte el, hogy Houdini egy közönséges bűvészmutatványt adott elő, mert meg volt győződve róla, hogy a szabadulóművész valójában misztikus varázsképességek birtokosa.

A kapcsolatuk elmérgesedett, és teljesen megszakadt. Houdini 1926-ban meghalt, mert egy elhanyagolt vakbélgyulladással nem tudott megbirkózni a szervezete. A spiritiszták, asztaltáncoltatók, önjelölt varázslók világát persze nem sikerült megingatnia. Ma, majdnem száz évvel később, valóságos reneszánszukat élik a hasonló szeánszok, és gyanítható, hogy semmivel sincsenek kevesebben azok, akik hisznek is bennük.

A cikk a Képmás magazin 2017. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>