„Nekem kell változtatnom, hogy valami változzon” – Az önbecsülés szerepe a társkeresésben
„A nagy szikra fellobbanása sokszor épp annak a jele, hogy a sérüléseink mentén cuppanunk össze, vagyis tudattalanul ráismertünk arra az emberre, aki előállítja nekünk az otthoni negatív érzésvilágot. Ha azt érezzük, hogy »Juhé, mintha már ezer éve ismerném!«, akkor érdemes gyanút fognunk” – Jánosi Valéria mentálhigiénés szakember hittel vallja, hogy bárkinek lehet működő társkapcsolata, ha belső munkával és a változtatni akarás igényével fog neki a tudatos párkeresésnek.
– Milyen indíttatásból kezdtél társkereséssel foglalkozni? – kérdezem Jánosi Valériát, és ezen kicsit mosolygunk is, hiszen kinek az életében ne kapna szerepet a társkeresés?
– Nem hiszem, hogy meglepődsz, ha azt mondom, voltam én is társkereső. Ma már olyan mentálhigiénés szakember vagyok, aki pároknak és társkeresőknek segít. Olyan párkapcsolatra vágyókkal foglalkozom, akik elakadtak valahol, akik már több éve keresnek, és elegük van ebből. Abban tudok segíteni nekik, hogy együtt ránézünk az elakadásaikra, és válaszokat keresünk arra a kérdésre, hogy mi romlik el, miért ismétlődnek a rossz választások, kudarcos párkapcsolatok. Ha ez megvan, akkor már csak annyi a dolgom, hogy motiváltan tartom őket, nem engedem, hogy feladják a keresést.
– A Kramer kontra Kramer című könyv úgy emlegette a társkeresés időszakát, mint „a randevúzás poklát”, amikor mindig elölről kell kezdeni a „te mit szeretsz, és mit nem szeretsz?” idegőrlő játékát.
– Pokolnak nevezni kicsit erős, de valóban ez egy frusztrációkkal, csalódásokkal, visszautasításokkal járó folyamat.
Aki társkeresésre adja a fejét, az számítson rá, hogy csalódások fogják érni, számtalan visszautasításban lesz része.
Ígéretesnek induló levelezések, csetelések, randizások fognak váratlanul véget érni.
– Az elakadás kifejezés tetszik nekem, mert jól leírja a csalódásokkal teli állapotot, ugyanakkor reményteli kicsengése van, nem tűnik végleges vagy megváltoztathatatlan „unhappy end”-nek.
– Hozzám azok fordulnak, akik már tudatosan szeretnének keresni. Akik nem azt gondolják, hogy a társkereső piacon mindenki defektes, vagy hogy csak a maradék selejt indul egy reménytelen kiszavazóversenyen. Mert amíg valaki ezt a hozzáállást képviseli, addig az elakadásból nem tudunk kimozdulni. A változásra akkor van remény, ha már meg tudja fogalmazni, hogy talán az én személyiségfejlődésem is sérült valahol, és az is lehet, hogy rosszul csinálok valamit. A tudatos társkeresés azzal kezdődik, hogy hajlandó vagyok belátni és elfogadni, hogy az én készülékemben is hiba van. Sőt még változni is képes vagyok.
– Harmincas szinglik szoktak inkább megkeresni, vagy elvált, elhagyott emberek?
– Mindkét csoport. A harmincötödik év nagy vízválasztó a nőknél. Ekkor a nők már rájönnek arra, hogy ha nem csinálnak valamit másképp, akkor a meglévő állapotba fognak beledermedni. Megjelenik a félelem is, hogy nem lesz családjuk, hogy lecsúsznak a gyerekvállalásról.
– Le tudnád írni ennek a mélypontnak a gondolatvilágát?
– Erről saját személyes tapasztalatom van… Azért is választottam ezt a szakterületet, mert én is rutinos társkereső voltam hosszú évekig. Egyedül laktam egy sötét, hideg, nagy belmagasságú belvárosi lakásban, és végtelenül magányosnak éreztem ott magam. Vidéki lányként minden barátom, rokonom távol volt tőlem, és egy szinte csak nőkből álló tantestületben tanítottam. Nehéz volt új barátokat, netán párkapcsolatot szerezni. Akkoriban még az online társkeresés is nagyon gyerekcipőben járt. A legszörnyűbbek az esték voltak, amikor elöntött a magány. Volt egy éjszaka, amikor rájöttem, hogy ha nem változtatok valamin, ha nem kezdek el valamit másként csinálni, magányos szingli maradok örökre. Az első nagy lépés az volt, hogy beismertem: segítségre van szükségem. Voltak ugyan kapcsolataim, de nem voltak egészségesek.
Két évig jártam önismereti terápiára. Ebbe annyi anyagi forrást fektettem, amennyiből akár egy autót is vehettem volna. Nekem tulajdonképpen van egy elgyászolt Audim…
– Tehát az a szintlépés, ha rájövünk, hogy rendet kell rakni magunkban, fel kell dolgoznunk a korábbi sérüléseinket.
– És még egy: le kell mondanunk arról az amerikai filmek sugallta álomról, hogy majd jön valaki, és jól megment minket. Sokan azt várják, hogy egyszer csak betoppan egy férfi, aki megváltoztatja az életüket, a karjába kap, futunk együtt a szélben, és reggel az inge majd combközépig ér a hosszú lábunkon… Lehet, hogy a társsal együtt tényleg megoldódik néhány problémánk, de a párkapcsolat számtalan új kihívást tartogat, amit csak két érett személyiség képes jól megoldani.
A legtöbb társkereső fejben nagyon akarja a kapcsolatot, de a lelke mélyén rengeteg félelem és sérülés van, ami gátolja, és ennek nincs is tudatában. Lehet ez a szülőktől látott rossz kapcsolati minta, a származási családjában elszenvedett sérülések, bántások, a saját párkapcsolati kudarcai (elhagyás, megcsalás). Amíg nem nézünk szembe a félelmeinkkel, nem gyógyítjuk be a sérüléseinket, azok tudattalanul rossz választásokba, pocsék kapcsolatokba sodornak minket.
– A társkeresés valójában örömforrás, vagy inkább feladat?
– Sokáig lehet abban hinni, hogy a párválasztást spontán megoldja az élet, de rengeteg egyedülállónak az a tapasztalata, hogy nem oldódik meg magától. A harmincöt év feletti nőkben egyre erősebb a félelem, hogy lemaradnak a gyerekvállalásról. Negyven felett azok jönnek hozzám, akik elváltak, és úgy érzik, nagyon nehezen tudnak újra visszatérni a társkeresés körforgásába. Olyan régen voltak társkeresők, hogy nem tudják, hogyan működik ez a dolog mostanában, és ők képesek-e egyáltalán újra társat találni. Van-e még valaki, aki őket választja? Mindkét csoport azt tapasztalja, hogy nem találnak társat spontán módon, azért bizony tenniük kell valamit. El is kezdik az online társkeresőzést, de a legtöbb esetben az első kudarcok elveszik a kedvüket a folytatástól.
Szerintem ez az időszak inkább hasonlít az álláskeresésre, mint egy hollywoodi romantikus filmre.
A társkeresés tele van visszautasítással: nem válaszolnak az üzeneteinkre, ugyanúgy, mint amikor állásra pályázunk. Vagy éppen nyíltan a szemünkbe mondják, hogy nem minket keresnek.
A társkeresés általában reménykedés, várakozás, frusztráció és csalódások sorozata, nem pedig egy örömmenet. Sok időt, energiát, kitartást igényel, és a visszautasításokat viselni kell tudni. Érdemes elhinni, hogy amikor visszautasítanak, az nem azt jelenti, hogy nem vagyok „elég jó nő/pasi”, hanem azt, hogy a másik hamarabb belátta, hogy nem illünk egymáshoz. Jó önbecsülés nélkül valóban pokoli nehéz a társkeresés.
– Segít minket ebben az online eszköztár, vagy gépiessé és veszélyessé teszi a folyamatot?
– Lehet szidni az online társkeresést, ugyanakkor ez egy praktikus, jól használható eszköz, aminél jobbat még nem találtak ki. Olyan, mint egy halakkal teli tó, ahová elmehetünk horgászni… Az offline világ lassabb, bizonytalanabb, kicsi a merítési háló. Az offline ismerkedési formák azoknak valók, akik nyitottak, jól kommunikálnak, és szorongás nélkül meg tudják mutatni magukat. Ők az érdeklődésük mentén több lehetséges társsal tudnak találkozni. Aki visszahúzódóbb, annak inkább az online lehetőségeket ajánlom. A hosszú távú, lassúbb ismerkedési formák az introvertáltaknak kedveznek.
– Minden út az önbecsüléstől indul, azt mondod… Mi van akkor, ha az önbecsülésem történetesen azért alacsony, mert tényleg egy alacsonyabb végzettséggel rendelkező, nem túl sok dolog iránt érdeklődő, és nem különösebben gyönyörű nő vagyok?
– Az önbecsülésnek ehhez semmi köze. Valójában azoknak az embereknek alacsony az önbecsülése, akiknek a családja minden megtett azért, hogy alacsonyan tartsa azt. Ahol például azt mondta az anyuka: „Örülj, ha valaki egyáltalán elvesz!”. Narcisztikus, bántalmazó, esetleg alkohol- vagy szenvedélybeteg szülők, a gyerek folyamatos kritizálása bőven elegendő ahhoz, hogy valaki rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezzen. Később az iskola is rátehet egy lapáttal a „soha nem lesz belőled senki, kisfiam!” jellegű bántó odaszólásokkal.
Az önbecsülés nem attól alacsony, mert én egy semmit érő ember vagyok. Nincsen semmit érő ember! Mindenkinek vannak értékes, szerethető vonásai, csak ezt az illető nem szokta elhinni magáról.
Az alacsony önbecsülésű ember pedig olyan társat fog választani, aki ezt a képet visszaigazolja neki. Ha azt gondolom, hogy nem vagyok elég jó, olyan partnert fogok választani, akire a klienseim azt szokták mondani, hogy „a kukából turkáltam”. Száz kilométeres körzetben, bekötött szemmel is azt az embert fogom választani, és abba leszek halálosan szerelmes, akivel megélhetem azt, hogy tényleg nem vagyok elég jó, és együtt elő tudjuk állítani az otthonról hozott ismerős légkört. Ez egy társkeresési alaptézis: olyan társat választunk, akinek az önismerete és önbecsülése azonos szinten van a miénkkel. Csak úgy tudunk ebből kilépni, ha nem a traumáink döntenek helyettünk, ha hajlandók vagyunk egy segítő kapcsolatban gyógyítani a sérüléseinket. Kapcsolatban sérülünk, és kapcsolatban gyógyulunk.
– Engem nagyon érdekel, hogyan látod a hívő emberek társkeresését? Ők egy különösen nehéz ügyfélkör, vagy mivel az önbecsülésük az istenhitükön alapul, könnyebben találnak párt? Mennyire nehezíti a feladatot az esetleges váláshoz kapcsolódó szégyenérzet, bűntudat?
– Sok hívő ember azt gondolja: ha az Isten társat szánt nekem, akkor a kellő pillanatban házhoz küldi őt. Isten eszközkészlete valóban hihetetlenül sokoldalú: felhasznál alkalmakat, embereket, helyzeteket a segítségnyújtáshoz, ám ahhoz, hogy ezek működjenek, ki kell mozdulni a négy fal közül.
Ott kell hagyni a számítógép, telefon, hűtő szentháromságát, és megkönnyíteni Isten dolgát azzal, hogy tudatosan is elkezdünk társat keresni.
Az egyház ifjúsági programjain sokan találnak társra. De, aki szégyennel, bűntudattal, alacsony önbecsüléssel, elakadásokkal küzd, az ott is csak kudarcot fog megélni. A megoldás hívő emberek esetében is a terápia és a segítő kapcsolat.
– Veled végül mi történt? Rátaláltál arra, akit kerestél?
– Az első randevúnkon mindketten fáradtak voltunk, és nem pattant ki köztünk egyetlen bágyadt szikra sem. Lassan és apránként megnyílva épült, mélyült a kapcsolatunk, és ma már életem legjobb befektetésének tartom azt a sosem lett Audit.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>