„Olyan, mint a guminő” – Tudjuk még egyáltalán, hogy mit mondunk?

Amikor több ilyen rendezvény szervezőbizottságában a digitalizálás esélyeit és módjait latolgattuk tekintélyes akadémiai szereplőkkel, nemegyszer elhangzott, hogy az online tudományos seregszemléknek nincs olyan hangulatuk, hozadékuk, és egyébként is, elcsigázóan unalmasak. E meglátások kísérőjeként hangzott el nemegyszer – értelemszerűen férfiak szájából – a hasonlat:

„Hiszen az online konferencia olyan, mint a guminő”. Mindig decens nevetés kísérte a megjegyzést.

Nem csoda, hisz a rejtett jelentések tárházát nyújtja… Lássuk csak, mi minden van egyetlen stíluseszközben:
1. Az illető ismeri a valódi és a guminő közti különbséget – tehát vannak a tárgyban tapasztalatai. 
2. Az illető az élőre szavaz, tehát a tapasztalatai rosszak voltak a gumiváltozattal. 
3. Az illető a tudományos konferenciákat egyfajta örömszerzésnek éli meg, ahol az esemény/eszmecsere nőnemű, a résztvevők pedig férfiak. 
4. Az illető a jelenléti konferenciát nagyobb élvezetnek tekinti előbbi összetevők interakcióját tekintve. És ez a kiszólás csak egy futó „poén” volt, nem elmélyült önfeltárás… 

Különös, de így van: minden párhuzam, minden hasonlítás, minden metafora – sokszor csupán a szóhasználat is – világokat rejt. Sőt, sugall. Hiszen megismerési keretként működik.

Amikor kutatók ugyanazt a balesetről szóló videót nézették meg kísérleti alanyaikkal, majd arra kérték őket, hogy becsüljék meg, milyen sebességgel hajtott az egymásba futó két kocsi, akkor a sebességtippek attól függtek, milyen szóval kérdeztek rá a kutatók.

Több km/h különbség volt a válaszok között aszerint, hogy a „találkoztak” vagy az „egymásba rohantak” kifejezés szerepelt a kérdésben. Tudományág, sőt, közvetve, gazdasági Nobel-díj született ennek felismeréséből. 
A metaforák, ezek a megismerést kínáló szóképek pedig egész világfalatokat adnak nekünk, anélkül, hogy beléjük gondolnánk. Próbáljuk ki: ha azt mondom, a férjem egy oroszlán, akkor ő milyen lehet? Bizonyára bátornak, erősnek, tiszteletet parancsolónak képzelik. És nem arra gondolnak, hogy szőrös, kétes illatú és sokat kiabál. Az őzikeszem szelídséget ígér, pedig az őz nagyon is harapós tud lenni. A keret, amely a már ismertet hozza akcióba és amely segít, hogy a megismerésre váró közelebb kerüljön, egyszerre korlátoz is – nemcsak ad, hanem el is vesz, el is takar. Tudja ezt a tudomány, tudja ezt a politika, a vállalati világ. 
De vajon mi is tudjuk eléggé?

Figyelünk eléggé arra, hogy a családjaink, történelmi eseményeink fontos rítusait, ünnepeit, életét jó szóköntösbe öltöztessük?

Készen állunk arra, hogy a beszélgetések futó frivolságait hallva szellemesen leplezzük le a világot a mondatok mögött? Egyáltalán, tudjuk-e mindig, mit is mondtunk? Mert a szó, végül, maga az ember, ahogy az antik görögök mondták. És jó esetben egyik sem guminő. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>