„Volt, aki sírt, én leütöttem egy radiátort a helyéről” – Milyen hatással volt a sportolókra az 1984-es olimpia bojkottja?
Negyven évvel ezelőtt Los Angelesben Magyarország nélkül gyulladt fel és aludt ki az olimpiai láng. Ugyanis hazánk – bár dönthetett volna másként - csatlakozott a szovjetek bojkottjához. Mit vesztettek ezzel a sportolók? Milyen sorstragédiák húzódnak meg a történtek mögött?
Moszkvában eldöntötték, mi beálltunk a sorba
1984. május 16-án sorsdöntő mérkőzést játszott Havannában a női kosárlabda-válogatott. A tét óriási volt: ha győznek, kijutnak a 73 nap múlva, július 28-án kezdődő Los Angeles-i olimpiára. Győztek, boldogan a levegőbe dobálták a szövetségi kapitányt. Akkor még mit sem tudtak arról, hogy a meccsük kezdete előtt nagyjából egy órával eldőlt: nem utazhatnak Los Angelesbe. Sem ők, sem egyetlen magyar sportoló a körülbelül 200 fős küldöttségből.
Hidegháborús viszonyok
Moszkva május 8-án jelentette be, hogy a szovjet sportolók nem utaznak Los Angelesbe, és erre kérik politikai szövetségeseiket is. Csatlakozott a bojkotthoz az NDK, Bulgária és összesen 13 ország. Négy évvel korábban, 1980-ban Jimmy Carter amerikai elnök az afganisztáni szovjet invázió elleni tiltakozásul hirdetett bojkottot a Moszkvának ítélt olimpia ellen. A távolmaradáshoz akkor bő 60 ország csatlakozott.
Ugyanezen a napon Budapesten, a Népstadionban döntött arról a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), hogy Magyarország csatlakozik a szovjetek olimpiai bojkottjához a szocialista országokkal való szolidaritás jegyében. „Az ülés jegyzőkönyve nincs meg, eltüntették. A szavazásról legendák terjedtek. Ahány forrással beszéltem, szinte annyiféle. De az egyértelművé vált, hogy csak egyvalaki akadt, aki nem az igennél tette fel a kezét, hanem tartózkodott: Jacsó István, aki a Magyar Kézilabda Szövetség Fegyelmi Bizottságának elnöke volt” – fogalmaz Radványi Benedek sportújságíró, aki tíz évvel ezelőtt 1984 – A kettétört olimpia címmel hiánypótló könyvet írt a témában.
Pedig Magyarország – Romániához és Jugoszláviához hasonlóan – megtehette volna, hogy nem vesz részt a bojkottban. „Beszéltem olyan, akkor magas beosztású emberrel, aki úgy fogalmazott: ebben a korszakban már nem jöttek ukázok a Szovjetunióból. Ugyanakkor Kádárnak gazdasági szempontokat kellett mérlegelnie: hogyha rossz pontot szerzünk a szovjeteknél, az nekünk mennyire lehet káros. Magyarország akkor is kitett volt az orosz energiának. Nem tudjuk, mi lett volna, ha..., de a románok és a jugoszlávok sem sínylették meg a dolgot. Volt, aki állította: semmi jóvátehetetlen rossz nem történt volna az országgal.
„Talán Kádár pozíciója megingott volna, de van olyan visszaemlékező, aki szerint még maga Kádár is megkönnyezte a döntést” – magyarázza Radványi Benedek.
Vagyis egy politikai döntést kellett megszavaznia a sportbizottságnak. „Még ma is szégyellem magam, hogy megszavaztam ezt. Tudtam, hogy nem értek vele egyet, mégis feltettem a kezem. Kettős énem volt. Nem akarok hazudni, féltem. Egzisztenciális félelem volt bennem, másokhoz hasonlóan” – vallotta a történtekről a könyvben Zalka András, aki a Testnevelési Főiskolát képviselte. Szerinte olyan volt az egész, mint a bibliai történetet feldolgozó Karinthy-novellában: „Amikor a tömeget megkérdezték, hogy kit ne feszítsenek keresztre, egyénileg mindenki Krisztust kiáltott, együtt mégis Barabbásnak hangzott. Így voltunk mi is akkor.”
Eltemették magukban a fájdalmat
A Népsport lehozta a közleményt, hogy nem utazunk, és másnap az erről szóló kommunikációnak vége lett. Nem lehetett róla beszélni, nem volt feldolgozás, a sportolók a fájdalmat nagyrészt eltemették magukban. A nyolcvanas években Los Angelesbe kiutazni már önmagában nagy kiváltság lett volna, és a legtöbb sportoló óriási áldozatokat hozott azért, hogy kijusson az olimpiára.
Nagysolymosi Sándor dzsúdós ’83-ban konfliktusok miatt abbahagyta az élsportot, és egy sztriptízbárban dolgozott portásként. Az év végén mégis kitalálta, hogy megpróbálja az olimpiát, elkezdett újra keményen edzeni, otthagyta a jól fizető állását, a szülei tartották el. Neki Los Angeles az egyetlen olimpiája lett volna.
„Volt, aki sírt, más szó nélkül felöltözött és hazament, én leütöttem egy radiátort a helyéről, szét is repedt tőle a kezem.”
„Feltörtek belőlünk az érzelmek, mert nagy volt a tét, és ezzel véglegesen szembesülni szörnyű volt” – mondta Gáspár Tamás birkózó, aki egy szinte biztos aranyéremtől esett el.
Székely Zoltán párbajtőrözőnek volt egy nem járó órája, a felkészülés alatt beállította a Los Angeles-i döntő időpontját rajta. Amikor kiderült, hogy nem mennek, összetörte az órát. A ’84-ben történtek beszédes ereklyéje az a sporttáska, amit úgy kaptak volna meg a sportolók, hogy rajta van a Los Angeles-i olimpia logója. Mivel a sporttáska már készen volt, az a megoldás született, hogy rávarrtak egy kék hátteret, és egy piros-fehér-zöld trikolórt, viszont a fény felé tartva látszik, mi van alatta…
„A lányom nem ismert fel”
„Úgy terveztük a babát, hogy Los Angelesre már fel tudjak készülni. Ennek megfelelően ’83 szeptemberében megszületett Andrea, decemberben elkezdtem az edzéseket, januárban edzőtáborba vonultam a válogatottal. Durva volt elszakadni tőle…” – fogalmaz a könyvben Gódorné Nagy Marianna, a korszak egyik legsikeresebb kézilabdázója.
„Volt olyan női sportoló, aki az olimpia miatt elvetette a magzatát. Ő mit érezhetett?” – veti fel a sportújságíró.
Bartalos Béla kézilabdázó negyedik olimpiájára készült, egy érem benne volt a pakliban. Napi négyszer edzettek, az időeltolódás miatt még éjfélkor is. „A lányom az óvodában mindenkiben az apukát kereste, amikor egyszer bementem hozzá, nem tudta, hogy én vagyok az” – fogalmazott a kötetben. Csapó Gábor vízilabdázó így emlékezett vissza arra az időszakra: „Jugoszlávia nyerte az olimpiát, velük háromszor játszottunk abban az évben, ebből kétszer Belgrádban, s mindegyik alkalommal megvertük őket. Tehát mondhatjuk, hogy valójában egy aranyérmet elvettek tőlünk.”
Az egyéni életutak sok szempontból megtörtek, sokan rögtön visszavonultak. Gerevich Pál kardvívó egyből összepakolt a mátraházi edzőtáborban, és hazament, igaz, ő a pályafutása végén járt. A szintén éremesélyes Sarusi Kis János kenusban életre szóló hiányérzet maradt: „Mindig is úgy voltam vele, hogy nem kerek az életem, hogy valami nem sikerült. Pedig érzésem szerint meg tudtam volna csinálni. 1984-ben a Mount Everesten is áteveztem volna, olyan erőben voltam.”
Magyarok Los Angelesben
A sportolók nem, de több magyar edző, magyar származású sportoló is kiutazhatott Amerikába. Az erdélyi tornász Szabó Katalin (Ecaterina Szabo) négy aranyérmet és egy ezüstöt nyert Los Angelesben Romániának. Szepesi László a franciák vívóedzőjeként, míg Laurencz László az osztrákok kézilabdaedzőjeként utazott ki. Voltak olyan sportszövetségi tagok, akik kimehettek dolgozni Los Angelesbe, ami érthető módon fájt a magyar versenyzőknek. Élőben a Magyar Televízió nem adta a játékokat, csak egy-egy összefoglaló volt naponta.
Kárpótlás: egy Zsiguli ára?
A kényszerből távolmaradottak számára úgynevezett Barátság versenyeket szerveztek a szocialista országokban, amivel korántsem kárpótolták a versenyzőket. „Jó pénzeket ígértek az eredményekért, de voltak, akik már inkább a családjukkal lettek volna, így nem vették túl komolyan a felkészülést és a versenyt. Sokan állítják, hogy a Barátság versenyeket elcsalták, részrehajló volt a bíráskodás, nem voltak szigorú doppingellenőrzések, összességében a szovjeteket segítették” – hangsúlyozza Radványi Benedek. Igaz, volt, aki jól szerepelt a versenyeken, akár hazai közönség előtt szerzett aranyérmet.
A vívók Barátság versenyeit Magyarországon rendezték, Stefanek Gertrúd tőrvívó így emlékezett vissza a negyven éve történtekre: „Amikor a Barátság versenyen az egyéni számot megnyertem, és ott álltunk a dobogón Kovács Edittel, aki harmadik lett, iszonyatosan elfogott a zokogás.”
„Edit rám nézett, s azt mondta: »Mit bőgsz? Nem az olimpián vagy!« Bennem meg pont az volt, hogy ez akár máshol is megtörténhetett volna.”
A legenda szerint egy Zsiguli árát kapták a magyar aranyérmesek, ezt a szerzőnek többen is alátámasztották, mások viszont azt mondták, kevesebbet adtak az ígért összegnél. Igaz, napjainkban már a Barátság versenyek érmeseinek is jár az olimpiai életjáradék.
Hiába várták a bocsánatkérést
Ezeken felül negyven évvel ezelőtt annyi kárpótlást kaptak az érintettek, hogy a csapatsportolókat kiengedték külföldre játszani, például sok vízilabdázó így mehetett ki Olaszországba. Ugyanakkor egy gesztusértékű bocsánatkérésre, elismerésre a mai napig várnak, ami a Kettétört olimpia szerzője szerint a feldolgozásban is segítséget nyújthatna. Miközben az egyéni életutakat igen, a magyar sportot nem tudta megtörni a bojkott.
„1976-ban nem szerepeltünk jól az olimpián, ezért elkezdődött egy átszervezés, aminek az eredménye ’84-ben már jól látszott volna. 1988-ban újra jól szerepeltünk az olimpián, miután új egyéniségek tűntek fel (Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás), a csapatsportok azonban visszaestek. A női kosárlabda-válogatottnak se ’84 előtt, se utána nem sikerült saját jogon kvalifikálnia” – hangsúlyozza Radványi Benedek.
Az olimpia bojkottja a szurkolókat, a társadalmat is felháborította, ám csak kis föld alatti mozgalmak tiltakoztak, amelyek nem szerepelhettek a sajtóban.
A könyv szerzőjének sikerült beszélnie olyan, ’84-ben még gimnazista interjúalannyal, aki aláírásokat gyűjtött a bojkott ellen: iskolában, tanárok közt, még a vonaton is.
Az aláírásgyűjtő tatabányai fiatalokat elkapta az elhárítás, de végül nem rúgták ki őket a gimnáziumból.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>