„Ők nem éreznek fájdalmat” – Legális emberkísérletek a világ két oldalán

A fogszuvasodás okait kutatva 

A huszadik század elején a szájápolásnak még nem tulajdonítottak jelentőséget. Az ép fogsor nem volt társadalmi követelmény, az emberek többségének ennél jóval fontosabb dolga is akadt. A fájdalmak, a szenvedés és esetenként a halálos szövődmények persze riasztóak voltak, de egyetlen ország sem tudott sokat tenni a szinte törvényszerűen jelentkező tünetek ellen. A fogromlás olyan méreteket öltött az egész világon, hogy a kormányok – bizonyos területeken – kénytelenek voltak korlátozásokat életbe léptetni. Az amerikai hadsereg például bevezetett egy minimumot: mind az első, mind a második világháborúban csak olyanok szolgálhattak, akik alul és fölül is legalább hat-hat ép foggal rendelkeztek. 
A világ egyik legcivilizáltabb, legfejlettebb államának tekintett Svédországban semmivel sem volt jobb a helyzet. A fogszuvasodás a harmincas évekre olyannyira járványos méreteket öltött, hogy már a hároméves gyerekek fogainak is több mint nyolcvan százaléka lyukas volt.

A fogorvosok tevékenysége tulajdonképpen egyetlen gyógymódra korlátozódott: amikor a szenvedés már elviselhetetlenné vált, vagy a gyulladás a beteg életét veszélyeztette, a rossz fogat kihúzták. 

A szakemberek véleménye még abban sem volt kiforrott, hogy egyáltalán mi okozza a fogromlást. Gyanították, hogy a cukortartalmú édességek a bűnösök, de hasonlóan valószínű jelöltnek számított az általános étrend, illetve többféle alapbetegség is gyanúba keveredett. A kormány elhatározta, hogy átfogó kutatást indít ennek a veszedelmes és nemzetgazdasági szempontból méregdrága járványnak a legyőzésére. 
Az ilyesfajta kísérletezésekhez persze sok alanyra van szükség, ilyet pedig nehéz volt szerezni, mivel a fogorvostól mindenki fél. Úgy döntöttek tehát, hogy olyan társadalmi közegben keresik a megoldást, ahol nem ütköznek ellenállásba. Svédország egyik hírhedt elmegyógyintézetére, a Vipeholm Intézetre esett a választás. A bentlakók többsége gyerek volt, de akadtak felnőttek is, és a legidősebb lakók hetven körül jártak. Mindannyian valamilyen fokú értelmi fogyatékossággal élték a mindennapjaikat. Az akkori terminológia szerint a „retardáltaktól” a „debileken”, az „imbecileken” és az „idiótákon” át egészen a megnevezhetetlenül súlyos esetekig terjedt a skála. A szerencsésebbek képesek voltak az önellátásra, a legsúlyosabb esetek viszont sem járni, sem enni, sem kommunikálni nem tudtak. Voltak, akiket egy ágyhoz kötözve tartottak napi huszonnégy órában, mindennapos volt a testi fenyítés.

Az intézmény igazgatója, a mindenható Hugo Fröderberg ezeket az embereket nem tekintette a társadalom tagjainak, sokkal inkább növényi szinten vegetáló lényeknek. Meggyőződése volt, hogy a legrosszabb állapotú fogyatékkal élők még fájdalmat sem éreznek.

Az intézmény mentalitására jellemző volt, hogy kiemelt munkatársa volt egy bizonyos dr. Gunnar Dahlberg, aki a svéd állam által finanszírozott fajhigiéniai kutatások vezetőjeként is tevékenykedett. 
A kísérletsorozatba olyan gyerekeket vontak be, akik tudtak rágni és önállóan enni. Sem őket, sem a családjukat nem tájékoztatták arról, hogy miben vesznek részt. Az első szakaszban az átlagos svéd étrend cukortartalmának a felét adták nekik, valamint mérsékelt mennyiségű keményítőt, A-, C- és D-vitamint. Mivel a fogaik az olcsó, édességmentes étkezés miatt amúgy is sokkal jobbak voltak az országos átlagnál, az ő állapotuk szinte semmi romlást nem mutatott a szakasz lezárultával. 
A második csoport napi harminc dekagramm cukrot kapott. Voltak, akik kenyérben, mások édesített italokban, egy harmadik csoport pedig tejkaramella formájában. Ez utóbbi csoport számára a Mazetti nevű édességkonszern külön karamellafajtát kísérletezett ki. A később Vipeholm-karamella néven elhíresült édesség sűrűbb és tapadósabb volt a többinél, olyannyira, hogy hosszú órákig nem olvadt le a fogakról. A gyerekek zsebeit telerakták vele, és gondosan ellenőrizték, hogy megették-e az utolsó darabig. A fogkefét eleve betiltották, és még a szemeteseket is naponta átkutatták kidobott édességek után kutatva. Az ellátmánnyal nem volt probléma: mivel az egész programot a Svéd Édességgyártók Szövetsége finanszírozta, összesen harminc tonna édesség fogyott el a kísérletek befejezéséig. 
A hatás azonnali volt. Minden alany fogai szuvasodni kezdtek, és a legtöbbüknél súlyos, visszafordíthatatlan károsodás történt. A gyerekek fájdalmai állandósultak, és mivel a legtöbben féltek a fogorvostól, kezelést sem kaptak. A szerencsésebbek tönkrement fogait egymás után kihúzták. 
A kísérletek 1945-től 1955-ig tartottak. Hatalmas mennyiségű tudásanyag halmozódott fel a fogszuvasodás okairól és lefolyásáról. Ennek eredményeképpen a svéd gyerekek fogai jelentősen javultak, az iskolák egészségesebb étrendet vezettek be, és országos kampány indult a cukorfogyasztás csökkentésére. Sok helyen még ma is tartják a szombati édesség hagyományát, amelynek keretében a gyerekek szombat esténként annyi cukrot és csokoládét tömnek magukba, amennyit csak bírnak, aztán egy hét szünet következik. 

A Vipeholm-kísérletsorozat még ma is nagy tiszteletnek örvend a fogászati szakirodalomban. Egy-egy mondatban minden leírás megemlíti, hogy a módszer etikátlan volt, de kevesen részletezik a tízéves folyamat érzéketlenségének és kíméletlenségének valódi mértékét. 

Halálos kimenetelű, embertelen szifiliszkísérletek 

Az Atlanti-óceán túlsó oldalán is megtalálták azt a védekezésre képtelen, kiszolgáltatott csoportot, akiken büntetlenül hajthattak végre embertelen kísérleteket. A cél a huszadik század elején szinte korlátlanul terjedő szifilisz jobb megismerése volt. Ezt a betegséget sokan nevezik Amerika bosszújának, mivel valószínűleg Kolumbusz hajóival érkezett Európába. Mintha cserébe kaptuk volna a spanyolok által odahurcolt pestisért, kanyaróért, influenzáért és himlőért. Európa jelentős része francia betegségként ismerte, a franciák nápolyi kórként, az oroszok a lengyeleket okolták. Gyógymód évszázadokig nem volt, legföljebb hatástalan kenőcsökkel és meglehetősen mérgező szerekkel, például arzénnal és higannyal próbálták kezelni. 

Kép

Kép: Picryl

Kezeletlenül pedig hosszadalmas és borzasztó tüneteket produkál. Megtámadja a bőrt, a csontokat és a központi idegrendszert, mentális zavarokat és demenciát okoz. Ezt a folyamatot akarták részletesen tanulmányozni az Egyesült Államok Közegészségügyi Szolgálatánál, különös tekintettel arra, hogy milyen különbségek mutatkoznak a betegség lefolyásában a fehér és a fekete lakosság között. 
A kutatást az Alabama állambeli Tuskegee Egyetem közreműködésével, 1932-ban kezdték el. A kísérlet hivatalos elnevezése „Tuskegee-i tanulmány a kezeletlen szifiliszről a néger férfi esetében” volt, alanyokat pedig az egyetem keresett. Macon megyében hatszáz létminimumon élő, fekete mezőgazdasági idénymunkást vettek rá a részvételre, közülük négyszáz fertőzött volt, kétszázan pedig az egészséges kontrollcsoportba kerültek.

A későbbi események fényében szinte érthetetlen, miért ment bele az egyetem vezetése ebbe a tömeggyilkosságba, figyelembe véve, hogy kifejezetten afroamerikaiak számára létrehozott, fekete vezetésű intézményről volt szó.

A férfiaknak nem árulták el a program valódi célját: azt hazudták nekik, hogy a „rossz vért” kutatják, és ingyenes orvosi ellátást ajánlottak nekik cserébe. Ez elsősorban arzén-, higany- és bizmuttartalmú, mérgező és hatástalan szerekből, valamint különböző placebókból állt. Nem tájékoztatták őket sem a diagnózisról, sem a betegség valós veszélyeiről, például arról, hogyan fertőzhetnek meg másokat, illetve hogy a gyerekeik is fertőzötten jöhetnek a világra. 
Az első tanulmányt 1934-ben tették közzé, de a folyamat nem állt le. A résztvevők jelentős százaléka megfertőzte a feleségét is, egymás után születtek a fertőzött gyerekek. Már tíz éve hagyták őket szenvedni, amikor a fertőzöttek közül több mint kétszázötvenen beléptek a hadseregbe, hogy harcoljanak a szövetségesek oldalán. Nekik lehetőségük lett volna rendes diagnózisra és a körülményekhez képest viszonylag hatékony kezelésre, ám a Közegészségügyi Szolgálat megtiltotta a kezeléseket, mert éppen a kezeletlen szifilisz lefolyását akarták tanulmányozni. 
A legsötétebb fordulat akkor állt be, amikor 1947-ben, a penicillin felfedezésének köszönhetően antibiotikumos eljárás vált elérhetővé a betegség gyors kezelésére. Az amerikai kormány elhatározta, hogy végleg megszabadul a szifilisztől, ezért országos körben kórházi központokat hozott lére.

A tuskegee-i kísérleti alanyok – mint bármelyik másik amerikai állampolgár – jogosultak lettek volna a kezelésre, a kísérletsorozat lebonyolítói azonban hazugsággal és fenyegetéssel megakadályozták, hogy a betegeik igénybe vegyék azt. 

Az egyetem vezetése mellett a kulcsszerepet egy Eunice Rivers nevű ápolónő játszotta. A helyi fekete közösség tagjaként a környék afroamerikai lakosságának teljes bizalmát élvezte. Ő végezte a toborzás jelentős részét, ő vette rá az alanyokat, hogy az ingyenes ellátásért és meleg ételért cserébe különböző fájdalmas vizsgálati eljárásoknak vessék alá magukat. Azt is ő érte el, hogy az elhunyt betegek családja hozzájáruljon a boncoláshoz – cserébe az egyetem hozzájárult a temetési költségekhez. Eunice Rivers volt az egyetlen alkalmazott, aki a program teljes negyven éve alatt ezen a projekten dolgozott. 
A tuskegee-i kísérlet ugyanis egészen 1972-ig eltartott. Kezdete óta olyan megállapodások születtek, mint az emberkísérleteket szigorúan szabályozó, 1947-es Nürnbergi kódex és az 1948-as Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. A tuskegee-i kísérletezőket mindez egyáltalán nem befolyásolta. A négyszáz betegből huszon­nyolcan a szifiliszbe haltak bele, százan a különböző szövődményekbe. Negyven feleség fertőződött meg, tizenkilenc szifiliszes gyerek született. 
A botrányt az egészségügyi szolgálat saját munkatársa robbantotta ki. Peter Buxtun szociális munkás már 1965 óta bombázta a hatóságokat a tiltakozó leveleivel, de többször is elutasították. A lojalitása 1972-ig tartott, amikor az eredeti kísérleti alanyok közül hetvennégyen még mindig életben voltak. Kiszivárogtatta az anyagot a Washington Star című újságnak, majd a hír címlapra került a New York Times-ban is. Országos felzúdulás után Edward Kennedynek kellett vizsgálatot indítania. A programot negyven év után végül leállították. 
Mind a svéd, mind az amerikai emberkísérletek végrehajtói jogosnak és igazolhatónak találták a tevékenységüket. Mint hangsúlyozták, a cél néha szentesíti az eszközt. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>