Nőnevelés

Van hely, de nem egy ambiciózus, versenyszellemű, vezetői szerepre törő kislánynak.

Aki egyébként bizonyítványát tekintve kitűnő – kivéve magatartásból, mert a túlzott ambíciók hangos és erőteljes kergetését a jelenlegi iskolában sem értékelik példásra, csak jóra, ami szerintem a fenti tünetegyüttes helyén kezelése. Úgy hívják az ilyen magatartást, hogy „jó”. És ennél többet ugyan ki kívánhat? A gyerek nemcsak kitűnő, hanem számos versenyt is megnyert az iskolájának járási és megyei szinten, egyéniben és csapatban, mindenféle tantárgyban. Még sok más tulajdonsága is van, például segítőkész, empatikus, szőke, kék szemű, hiú, drámakirálynő, apaimádó, barkácstündér, fahangú, táncos lábú, számos komplexust nevelgető, harcias, érzékeny, a világ felé bizalommal forduló, nyitott, vicces, álmodozó, figyelmetlen, romantikus, kíváncsi, és sorolhatnánk.

Egy osztályfőnök, aki egy ilyen gyereket nem akar felvenni, az nem is érdemli meg ezt a gyereket.

A jelenlegi elutasításnál rosszabb lehetőség lenne, hogy ugyanezt gondolja, mégis felveszi – ami a gyereknek a következő együtt töltendő években biztos kínszenvedés lett volna. Szóval pont olyan ez, mint az esküvő előtt utolsó pillanatban szakító párok esete – még épp időben kiderült, hurrá!

De túltekintve a konkrét eseten – azért ez gáz, nem? Vezéregyéniségnek, versenyszelleműnek és ambiciózusnak lenni ugyanis nem bűn.

Ezek nem rossz tulajdonságok. Ha azok is lennének, ez akkor is egy diszkriminatív döntés volt az iskola részéről. De nem vagyok én oktatási ombudsman, nem ez fáj. Csak azt gondolom, hogy ő egy lusta és kényelmes pedagógus, akinek egyszerűbb, ha kevesebb aktív, véleményvezér gyerek van az osztályában. (Azt mondta, mármint a pedagógus, hogy ebben az osztályban tizenhat dudás van egy csárdában, és nem kell neki egy tizenhetedik. De ebben nem volt igaza, mert az én lányom már az első héten mondjuk az ötödik lett volna, és valószínűleg hónapokon belül az első. De maximum a második.)

Ami igazán bosszant, az az úgynevezett konzervatív lánynevelés, amin azt hittem, hogy túlhaladtunk végre.

A mi időnkben a két működő katolikus lányiskolában négy éven át azt hallgattuk, hogy hogyan leszünk jó anyák, és negyedik végén mindenkit egy szinttel lejjebbi iskolákba küldtek, mint ami a képességétől tellett volna. Azt mondták, lefaragják a szarvainkat – de a szárnyainkat nyesték vissza. Túléltük, ki így, ki úgy, de a terheit cipeljük a mai napig egyéni döntéseinkben, pályafutásunkban, családi döntéseinkben és a gyereknevelésben is. És ezek szerint a gyerekeink is cipelik. Eltelt harminc év, és ugyanott tartunk.

Nagy szükség van jó vezetőkre. Jó vezetőkre éhes a világ.

Azokat a gyerekeket, akiknek vezetői ambícióik vannak, meg kell tanítanunk arra – nekem szülőként, az iskolának pedig velem szövetségben –, hogy ne csak vezetők, hanem jó vezetők legyenek. Nem azt kell mondani nekik, hogy vezetőnek lenni hiba, olyannyira, hogy ilyen gyereket egy katolikus iskolába fel sem veszünk. Minél több ilyen gyereket a katolikus iskolákba! És foglalkozzunk a személyiségükkel ilyen tekintetben is. Ha egy gyerek a nyílt napon egy számára idegen, de egyébként egymást ismerő gyerekközösségben akkor bizalommal tud lenni, hogy a tevékenységeibe beleadja az egyéniségét – azonnal, fenntartások nélkül, őszintén –, akkor ezt értékelni kell. Egy csoportos munkát az a gyerek fog irányítani, aki átlátja, hogy mi a feladat, és hogy lehet azt gyorsan és eredményesen megoldani. Egy ilyen gyereket bosszant, hogy a többi gyerek lassabban látja át ugyanezt, vagy egyáltalán nem veszi észre. Lehet, hogy mivel csak kilenc éves, ezt még nem tudja okosan és empatikusan kifejezni; lehet, hogy nem jó a stílus, amivel egy idegen csoportban megpróbál rámutatni a jó megoldásra – de egy iskoláról beszélünk, és egy gyerekről, aki a személyiségfejlődésének még csak az elején van.

Attól tartok, a lányom, aki önkéntelenül is az anyja szerepeit veszi le egyetlen lánygyerekként a családunkban, és azt hiszi, hogy muszáj neki határozottnak, irányítónak, aktívnak lenni, mert egy nő ilyen – az ő világában ilyen –, most kemény leckét kapott az élettől. Feltehetően olyat, ami nyomot hagy a személyiségfejlődésén. Nem a tanulmányi eredményei, hanem a személyisége alapján utasították el egy iskolai közösségben. Nincs gyerek, aki ezt érdemli.

Meg is van ijedve szegény, nő benne a szorongás, bár igyekszünk ezt, ahogy csak lehet, gyógyítani. És szorongok én is, hogy ne fussunk bele még több ilyen pedagógusi gőgbe.

Ehhez sajnos kell a Gondviselés meg a szerencse, mert az én szárnyavisszanyesett generációm tagjai tanítanak ma a katolikus iskolákban, és örökítik tovább, amit kaptak. És véletlenül se gondoljuk, hogy a nem katolikus iskolák jobbak.

De költözünk, ezért muszáj megtalálni az új iskolát. Biztosan meg is fogjuk találni, és az az iskola jól jár majd a lányunkkal, aki gőzerővel tolja azt a szekeret, ami mögé beállítják, pláne, ha ráérez, hogy szükség van rá, hogy segíteni tud másoknak, mert előre viszi a közösséget az ő rátermettsége. Ha az erejét, az energiáit, a bátorságát befogják a megfelelő szélvitorlába, és megsokszorozzák.

Legyél nagyon jó vezető, kislányom! Legyél hasznára a világnak, mert minden közösségnek, amibe tartozol – nagy szavak jönnek itt: haza, egyház, család – szüksége van ambiciózus, bátor, erős és stabil lelkű vezetőkre. Vezető nőkre. Ebben segítsenek a tanáraid, az iskolád, a szüleid és mindenekelőtt a Jóisten!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.