Nők, akik azért küzdöttek, hogy a gyógyítást tanulhassák – Kis orvosnőtörténet

A javasasszonyok és orvosnők közt évezredeken át nehéz lett volna különbséget tenni. Bábák kezdettől működtek a görög-római világban. Szókratész viszont, aki maga is bába fia volt, már nemcsak bábákról, hanem „orvos-lelkületű” nőkről is írt. A görögök külön névvel illeték a bábát (maia) és az orvosnőt (akesztorisz vagy iatrosz). A bábák munkaköre sem tisztázott egyértelműen: Szóránosz (1. sz.), az ókor legnevesebb nőgyógyászati szerzője például megemlíti, hogy a nők többsége bábákkal kezelteti nőgyógyászati és egyéb testi panaszait is. Galénosz (2. sz.), az ókor legnagyobb orvosa, maga is felkért egy különösen képzett bábát, hogy betegén érvágást végezzen. Plinius (1. sz.) pedig tanúsítja, hogy a korabeli római bábák fejfájástól veszettségig és lázig mi mindent kezeltek.

Az antik orvosnők közül a legnagyobb elismerést Antiokhisz, Diodótosz lánya érdemelte ki, akinek a tiszteletére Tlósz városának tanácsa még életében szobrot állított.

Az ókori orvosnőképzésről nem sokat tudunk, ám annyi bizonyos, hogy sok helyen a tudományos képzésben nők nem vehettek részt. Hüginosz írja egyik történetében, hogy az athéni Agnodiké (Kr.e. 4. sz.) férfinak öltözve tanulta ki és gyakorolta az orvosi mesterséget, amíg le nem bukott. Ekkor bíróság elé állították, ám az athéni asszonyok olyan eredményesen tüntettek mellette, hogy a tanács attól fogva a nőknek is engedélyezte az orvostan hallgatását.

Az intézményes orvosképzés a 12–13. században az itáliai Salernóban indult, és eleinte az egyetemet nők is bizonyosan látogathatták. Ott tanult például Rebecca Guarna, A lázfajták, A vizelet és Az embrió című tanulmányok tudós szerzője, aki zsidó nő volt. A közeli Szicíliában Virdimura, egy cataniai zsidó orvos felesége vizsgázott sikerrel a királyi orvosbizottság előtt, és kapott 1376-ban működési engedélyt. Orvosok feleségei, lányai vagy egyéb nőrokonai gyakran működtek orvosként a középkorban: 1404-ben éppen a magyar származású Durazzói László herceg adott működési engedélyt Philippo di Pastino doktor unokahúgának.

Noha a doktornők aránya a középkorban igen csekély volt – Salerno orvosi iskolájában a 14. században körülbelül 3000 férfi, ám mindössze 18 nő végzett –, jelenlétük mégis folyamatos és bizonyítható maradt.

Salernóban a 11. században akadt egy orvosnő, Trotula, aki olyan eredményesen gyógyított, hogy jutalmul egyetemi tanárrá is kinevezték. Tehetségét bizonyítja, hogy ma is akadnak, akik egyszerűen tagadják, hogy nő lett volna. Trotula gyógyszerészeti, nőgyógyászati művei csak töredékesen maradtak ránk, ám ezek is nagy tudásról tanúskodnak. A középkor neves itáliai orvosnői közül említésre érdemes még a szépséges Constanza Calenda, a tudós Adelmate hercegnő vagy a zsidó Maestra Antonia is.

A 13. századtól Európa egyetemi orvosi karain is tanultak nők. Ezt onnan tudjuk, hogy 1220-ban Párizsból kitiltották őket – márpedig ha ez megtörtént, akkor korábban jelen kellett lenniük.

Meg kell emlékeznünk a gyógyító apácarendekben, ispotályokban tevékenykedő orvosnőkről is: közülük a leghíresebb a zseniális Hildegardis von Bingen (1108–1182) apátnő, nagyszerű gyógyszerkönyvek, elméleti és terápiás munkák – és mindemellett látomásos költemények és irodalmi-teológiai munkák – szerzője, akinek számos műve olvasható magyarul is.

Döntő fordulatot hozott IV. Sixtus pápa 1478-ban kibocsátott rendelete, amely férfiaknak és nőknek egyaránt megtiltotta az engedély, vagyis a diploma nélküli gyógyítást. Mivel a diplomákat a férfi orvosok által irányított egyetemek adták ki, így lehetőségük volt megtagadni az orvosi végzettséget a nőktől, akik diploma híján nem praktizálhattak. A nők kiszorításában az orvosi pályáról az előítéletek mellett nyilván a kenyéririgység és a céhszellem is közrejátszott. Párizsban 1484-ban a sebészek özvegyei kivételével minden nőt eltiltottak a sebészi mesterség gyakorlásától. Bizonyos egyetemekre „asszonyállat” súlyos büntetés terhe mellett be sem léphetett. A 15–16. században a nők előtt minden európai orvosegyetem kapui bezárultak.

Még a 15. században, Krakkóban történt, hogy egy leány, az ókori Agnodiké példájára, fiúnak öltözve próbált orvostant tanulni, de leleplezték, és ha – a legenda szerint – egy fiatal orvos belé nem szeret, és feleségül nem veszi, bizony hóhér kezére jut.

Az egyetem urai előtt a tudományos teljesítmény sem számított: a spanyol Luisa Oliva Sabuco annak ellenére, hogy 1587-ben színvonalas orvosi tárgyú könyvet adott ki – amely az alkalmazott pszichológia előfutárának tekinthető –, nemcsak hogy nem tehette be a lábát a salamancai egyetemre, még könyvét is apja munkájának tartották a kortársak.

A gyógyító asszonyok azonban hivatalos végzettség nélkül is kezelték a környezetükben élő betegeket, több típusuk is ismert ebből a korból. Az első a gazdag nemesasszony, aki háza népét kezelgette legjobb tudása szerint, mint a magyar Bethlen Kata vagy Zay Anna. A másik az orvosfeleség: a neves sebész, Fabricius Hildanus említette egy magánlevelében, hogy felesége 1629-ben, Bernben milyen eredményes műtétet végzett egy fiún. A harmadik fajta gyógyító asszony volt a bába. A magas szintű bábaképzés ugyanis néhány helyen nyitva állt a nők előtt, így a 17. században a francia Louise Bourgeois (a francia királyi ház és főúri családok szülésznője) vagy a német Justine Dietrich népszerű szülészeti könyveket is kiadtak. A negyedik és leggyakoribb típus pedig a javasasszony, aki egy kisebb népcsoport igényeinek megfelelően, változó színvonalon, sokszor vajákolással, de olcsón gyógyított.

Az egyetemek tehát a 19. század végéig zárva maradtak a nők előtt, egy-két kivételes esettől eltekintve. Anna Morandi Manzolini (1714–1774) a bolognai egyetem anatómiai professzorához ment férjhez, és ő maga is – boncolások segítségével – képzett anatómussá vált. Világhírre tett szert szobrászi szépségű és nagyon precíz anatómiai viaszmodelljei által. Férjével együtt, majd férje halála után egyedül is anatómiát tanított orvostanhallgatóknak a bolognai egyetemen, így valószínűleg ő volt az első nő, aki egy orvosi tantárgy egyetemi tanára lett. Német nyelvterületen Dorothea Erxleben Halléban, 1754-ben csak II. Frigyes porosz király személyes engedélyével szerezhetett orvosi doktorátust, ám sehol nem kapott praxisjogot. Őt követte 1819-ben Giessenben Regina Josepha Henning szülészorvos, aki csak függöny mögött vehetett részt az egyetemi előadásokon, majd a harmadik német orvosnő az 1847-ben Giessenben doktorált Theresa Frei Müller lett: az utóbbi kettő szülészetből szerezte fokozatát. 

Az első angol (ám Amerikában működő) orvosnő, Elizabeth Blacwell (1821–1910) 1849-es diplomamunkáját a tífuszról írta. A női egyenjogúsági küzdelmek eredményeképpen 1864-ben egy bátor orosz hajadon, Marija Alexandra Knyazsmina Zürichben felvételt nyert az orvosegyetemre. Ezzel végképpen megtört a jég. A svájci egyetemek ezután sorra vettek föl női orvostanhallgatókat. Az első orosz orvosnő mégsem ő, hanem Nagyezsda Prokofjevna Szuszlova (1843–1918) lett, aki 1867-ben szerezte meg orvosdoktori címét. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az orvosi karok csak 1895-től nyíltak meg a nők előtt. Az első osztrák diplomás orvosnő, aki a bécsi egyetemen végzett, Gabriele Possanner volt.

A bécsi egyetem orvoskarára 1895 és 1920 között összesen 454 nő iratkozott be, akiknek majdnem egyötöde Magyarországról érkezett.

A 19. század végétől – nemzetközi példák nyomán, ám heves sajtóviták és társadalmi csoportok ellenállása közepette, Wlassics Gyula közoktatási miniszter hatékony közreműködésével – hazánkban is engedélyezték a nők orvosi képzését. 1895-ben megjelent az a rendelet, amely a nők számára a bölcsészeti, gyógyszerészeti és orvosi egyetemi képzést lehetővé tette. 1897-ben ünnepélyes külsőségek közt honosították Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő Svájcban szerzett diplomáját. Az első itthon végzett orvosnő, Steinberger Sarolta (1875–1966) 1900-ban kapta meg orvosi oklevelét (egyébként kiváló orvostörténész is volt). A pesti egyetemen azonban csak 1910 után emelkedett 5% fölé a női hallgatók aránya. 1896 és 1918. december 1. között összesen 249 nő doktorált az orvosi karon, ám ebből száz doktorátus az utolsó három évre esett.

Ebben az időszakban az orvosnők előtt inkább csak a fogorvosi, gyermekorvosi, nőgyógyászi, bőrgyógyászi, elmeorvosi szakmák álltak nyitva, a konzervatív férfi professzori kar pedig egyetemre bejutásukat, sőt, tanulmányaikat is ott akadályozta, ahol tudta. A medikák száma az I. világháborúban ugrott csak meg jelentősen, 11%-ra, mivel a férfiak ekkoriban a fronton teljesítettek szolgálatot, így a hátországban a nők munkájára is szükség volt. Az első sebésznők is ebben az időben szerezték diplomájukat. A Károlyi-kormány 1918. december 17-én rendeletben tovább liberalizálta a nők egyetemi képzését, ám 1919. aug. 26-án – mivel az elcsatolt területekről beáramló orvostömeg és a frontról visszatérő orvostanhallgató-tömeg miatt orvosfelesleg alakult ki az országban – e rendeletet visszavonták, sőt, nemcsak a zsidókra, hanem a nőkre vonatkozóan is zárt számot (numerus clausus-t, sőt eleinte numerus nullust) vezettek be. E rendeletet csak Klebelsberg Kuno miniszter módosította, 1926. augusztus 6-án. (Az eközben eltelt időben a magyar medikák zömmel Bécsben vagy Olaszországban szereztek diplomát.)

Az orvosnők társadalmi elismertségének jelentős lépéseként értékelhető, hogy 1927. március 9-én megalakult a Magyar Orvosnők Országos Egyesülete, amely egyben érdekképviselet szerepét is betöltötte.

1945 után a nők egyre nagyobb számban vettek részt az orvosképzésben. Az 1970-es évekre minden hazai orvosegyetemen többségbe kerültek a medikák, és néhány szakma (gyermekgyógyász, radiológus, szemész, laboratóriumi orvos, bőrgyógyász, sőt, az utóbbi időben a patológusi és az altatóorvosi szakma is) szinte teljesen elnőiesedett, de a nők számaránya más szakmákban is (például fogorvos, pszichiáter, belgyógyász) messze meghaladja a férfiakét.