Noé levele a bárkából a 21. századi sorstársaknak

Kedves utódaim, 21. századi földlakók!

Bőven apátok lehetnék, ezért ma egy kis apai szigorral és jó szándékú gondolatokkal fordulok Felétek. Látom, hogy az évezredek során igen nagy tudásra tettetek szert, amivel uralkodni próbáltok a Földön. Uralkodtok úgy-ahogy a Föld növényein és állatain, a betegségek és a bűnök fölött. Legalábbis azt gondoljátok. Hajtsátok uralmatok alá a földet – kérte Isten a teremtéskor. Tudjátok egyáltalán, mit jelent uralkodni? Semmiképpen sem kipusztítani, kizsigerelni, megbetegíteni, a természetet betondzsungellé tenni. Értsétek meg, az uralom elsősorban gondoskodást jelent! Én rátok is gondoltam, amikor a bárkát építettem, de Ti tovább láttok-e fiaitoknál? Meg akarjátok-e osztani a Föld gazdagságát, vagy szünet nélkül csak birtokolni?

Én sem éltem könnyű korban. Az ember bűnt bűnre halmozott gyilkossággal, kapzsisággal, bosszúállással. Semmi nem maradt a kezdeti harmóniából.

Nehéz megmaradni jónak ilyen környezetben, amikor egyszerűbbnek tűnik a tömegbe olvadni. Talán a magam erejéből én is ezt tettem volna, de Isten megszólított. Itt, a sivatag csöndjében nem lehetetlen meghallani. A zümmögő, berregő, csattogó városokban viszont még a kiabálás is elvész, nincs könnyű dolgotok, ha Isten hívását szeretnétek meghallani.
Isten nem könnyű feladatot kért tőlem. Nem is a bárka fizikai megépítése volt a legkeményebb próbatétel, bár óriási építmény lett, tömérdek fából. Csak úgy lehetett teljesíteni, hogy minden mást félretettünk, és erre koncentráltunk. Egy hatalmas bárkát építettünk a sivatag közepén. Jöttek is nap nap után a gúnyolódók, akik azt hitték, megtébolyodtunk. Az ő nevetésüket, megjegyzéseiket figyelmen kívül hagyni hihetetlen erőfeszítést igényelt. Senki nem hitt nekünk, szó szerint senki. És ez is fájt, hogy őket nem fogjuk tudni megmenteni.

Nálatok mi a helyzet a hittel és a bizalommal? Elhiszitek egymásnak, ha nagy a baj? Bíztok a jó szándékú segítségnyújtásban? Ugye Ti nem nevetitek ki azt, aki keresi az igaz utat?

Válaszoljatok őszintén: odaálltatok volna mellém a bárkát építeni? Elviseltétek volna mások lenézését?

Hosszú időbe telt, de az idő igazolt. A ragyogó égboltra egyszer mégis borús felhők tornyosultak, és ömlött a víz az ég csatornáiból. Olyan negyven napos esőzés következett, amelyet emberi szem még nem látott. Mi akkor már a bárkában voltunk, és a bárka teteje bezárult. Isten zárta ránk, hogy megóvjon minket. Akik pedig kint maradtak, mind elpusztultak, mert ahogy nem tudtak uralkodni gőgös természetükön, úgy a természet erői felett sem volt hatalmuk. Elvesztek mind egy szálig.

A nagy bárkában biztonság volt és béke. Na, persze ezt nem így éltük meg mindennap. Időnként erőt vett rajtunk a félelem és a kétségbeesés. Gyötrődtünk, reményünket vesztettük, elkeseredtünk. Végül arra gondoltunk, hogy Istennek terve lehet velünk, ha megmentett, így a hitünk felülkerekedett a kételyeken. A mi karanténunk nem tíz napig tartott, nem is néhány hétig vagy hónapig. Az eső negyven nap után elállt, de a vizek megáradtak. Sodródtunk, és nem tudhattuk biztosan, hol érünk partot. A víznek apadnia kellett, és utána új életnek sarjadnia. Nagyon hosszú idő volt ez, a megtisztulás ideje. Egy teljes napév. Mi pedig nem léphettünk ki sem dolgozni, sem játszani. Sem élelmet szerezni, sem bizonyságot venni. Nem művelődhettünk, nem kocsmázhattunk. Odabent nem múlathattuk az időt társasjátékkal, tévézéssel, mobilozással, netezéssel. Nem tudtuk felhívni az ismerőseinket, és nem hallgathattuk meg az aktuális híreket. De a családunk együtt volt, és rengeteget tudtunk beszélgetni egymással és Istennel.

Talán Ti jobban jártatok a járvánnyal, mint mi a vízözönnel. A járvány nem pusztít el annyi élőlényt, nem fojt el mindent csírájában. Ha be is zár, sok mindent meghagy. Megtanít arra, hogy sosem fogjátok igazán uralni a Földet, a betegségeket, de még önmagatokat sem.

Mindig lesznek új felfedezések, de kihívások és problémák is. Sosem oldódik meg minden egy csapásra. Sosem fogjátok azt érezni, hogy mindent uraltok. Egy ilyen helyzet alázatra és önismeretre tanít. Meg arra, hogy veszíteni is tudni kell, elengedni azt, amitek van. Mi könnyen elbírtuk egyszerű sátrainkat, egy-két váltás ruhánkat, csekély háztartási eszközünket, kevésbé változatos élelemkészletünket. Nektek mennyi mindenről kellene lemondanotok hasonló helyzetben!
Azt hittem, ennek sosem lesz vége. Mégis minden megoldódott, és utána jöttek új problémák. Lesz újra olajág, föld a lábatok alatt, kinyílik újra a bárka fedele, de új emberként kell kilépni. Magatok mögött hagyva a múltat, és ami ahhoz köt. Hálát adni mindenért, ami előrébb vitt, a gondoskodásért, az életért. Hinni abban, hogy sosem vagytok egyedül.

Együttérző szeretettel:
Noé a múltból