A kezemben tartom a világot, vagy épp horogra akadtam a Nagy Hálóban?

Ránézek a telefonomra, ami akkorka, mint a kézfejem, mégis benne van az egész világ. Ki gondolta volna mindezt néhány évtizeddel ezelőtt? Emlékszem, általános iskolás koromban csak fekete-fehér tévénk volt. Mégis úgy élnek emlékeimben a mesék, mintha színesek lettek volna. A színeket nyilván a képzeletem tette hozzájuk. Ha váltogatni szerettem volna a csatornákat – bár alig volt néhány – oda kellett lépni a nyomógombjához, mert nem volt hozzá távirányító. Na, ezen a ponton szokott a nagyobbik fiam jót nevetni. El sem tudja képzelni a helyzetet, mint ahogy a nagyszüleim is nehezen tudták, akiknek maga a tévékészülék jelentett csodát annak idején. Mélyen vallásos, és elég zártan élő anyai nagymamám végképp nem értette, hogy Jézus miként kerülhetett a képernyőre, hogyan vehették fel az életét. Persze egy idő után ezt is meg lehet szokni, és természetessé válik, az életünk részévé.

Telefonunk is csak akkor lett, amikor elkerültem otthonról gimnáziumba, és szüleim olykor órákat töltöttek a postai telefonfülkében, dobálva bele a húszas érméket. Nem bizonyult könnyű feladatnak az esti csúcsidőben, a kollégium portáján keresztül vonalvégre kapni. Az első készülékünk tárcsázós volt és piros.

Na, ez az, aminek a használatát külön el kellett magyarázni a gyermekeimnek, mert nem értették. És persze ezen is jót szórakoztak, mint egy múzeumi tárgyon.

Azt hiszem, műszaki és informatikai szempontból későn érő típus vagyok. Amikor először ültem számítástechnika-órán szemközt egy számítógéppel, azt sem tudtam, hol kapcsoljam be. Bevallom, féltem tőle, attól, hogy nem sikerül uralnom. De ezt a pánikot is le tudta győzni a mindennapos használat. A mobiltelefontól és az okostelefontól jó ideig távol tartottam magam „én leszek az utolsó, aki ilyet vesz” jelmondattal. Végül mégsem lettem utolsó. Sok mindenre rávisz a kényszer. No meg a kényelem.

Ki gondolta volna például azt, hogy valaha egy könyv helyett a neten keresek helyesírási szabályt, idézetet, olvasmányt, információkat? Én, aki annyira szeretem kézbe venni a könyveket! Persze sokkal gyorsabb beírni valamit a keresőbe, ha épp a gépen dolgozok, mint a nappaliban fellapozni az aktuális könyvet. Csak követni kell a megfelelő linkeket, címeket, haladni lépésről lépésre egyre beljebb, míg el nem kap az örvény, és be nem szippant néhány órára. Hajlamosak vagyunk ilyenkor eltűnni a családunk számára, és egy másik, virtuális világ hálózatában bolyongani.

Ezen a ponton jön az ellentmondás: valóban a kezemben tartom a világot, vagy épp horogra akadtam a nagy hálóban, és együtt vergődöm sok más társammal együtt, levegő után kapkodva?

A Biblia számos halfogással, hálóval kapcsolatos képet használ. A Genezáreti-tó Jézus idejében halban bővelkedett, és a lakosok többségének megélhetését biztosította. Az apostolok egy része egyszerű halászember volt, aki éjszakákon át hajózott türelmesen a vízen, többször is kivetve a hálót. Így talált a Mester egy alkalommal Simonra – a későbbi Péterre –, aki azt a megbízást kapta, hogy ezentúl emberhalász legyen: emberi szíveket gyűjtsön Isten számára. Nem tudom, hogy alakult volna a helyzet kétezer évvel ezelőtt, ha nemcsak halászháló áll rendelkezésre, hanem világháló is. A halászat viszont hatékony volt. Egyrészt megélhetést adott, másrészt az első apostolok lelkesedésének köszönhetően Jézus tanítása elterjedt az egész világon.

A háló Isten országának hasonlata is a Szentírásban, amelyet kivetnek a tengerre (evilágra), és összefogja a halakat (vagyis minket).

Pilinszky János ezt a gondolatot emeli „Halak a hálóban” című költeményébe, amelynek záró mondata: „Roppant hálóban hányódunk/ s éjfélkor talán/ étek leszünk egy hatalmas/ halász asztalán.”

Csak nem mindegy, hogy melyik asztalon leszünk étek.