Lehet egészséges a klímaszorongás? – Ahogy a „világvégét” látja Ürge-Vorsatz Diána

Tehetünk-e még valamit a civilizációnk megmentéséért? A hatalom birtokosait ez valóban nem érdekli? Tényleg a népességnövekedés a legnagyobb probléma? Bolygógyilkosok a nagycsaládosok? Ilyen kérdésekre adott frappáns válaszokat Ürge-Vorsatz Diána fizikus, aki a klímavédelem gyakorlati megvalósulásával foglalkozik a CEU professzoraként és az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének alelnökeként. 

Ürge-Vorsatz Diána
Fotó: Emmer László

Szorongani, félni nem jó. A klímaszorongás pedig már tömegeket nyomaszt Magyarországon is. Hogyan lehet legyőzni? Vagy hogyan lehet valami jóra használni? 

A klímaszorongás természetes válasz a világ mai helyzetére, az eltúlzott szorongás viszont nagy probléma. Egy pszichiátriai klinikán dolgozó ismerősöm kétségbeesetten mondta nemrég: „Minden második anorexiás lány, aki hozzám kerül, már nem szép akar lenni, hanem így akarja megmenteni a világot. A szülei vagy a világ környezetromboló életmódját akarja ellensúlyozni.” 

Ha elkezdünk tenni a klímaváltozás ellen, rengeteg ellentmondással találkozunk. Például, ha a szelektíven gyűjtött műanyagedényeket kimosom, nem teszek-e rosszabbat azzal, hogy pazarlom az édesvizet? A napelemek anyaga is elöregszik egy-két évtizeden belül, és akkor káros anyagként kerül majd a környezetbe. A hasonló ellentmondások el is vehetik a lelkes klímavédők kedvét. Mit tudna tanácsolni a laikusoknak, hogyan induljanak el a klímavédelem útján?

Sokszor maguk a szakemberek is bizonytalanok, hogy melyik technológia a jobb, hiszen bármit teszünk, energiát használunk, és az valamilyen fokú környezetszennyezést okoz. Legfontosabb szempont az energiahatékonyság, és az egyetlen igazán zöld energia vagy termék az, amelyet nem kellett megtermelni. Én például szerelmese vagyok a szép ruháknak, de ha nem akarom növelni a környezetszennyezést, akkor használt ruhát vásárolok. Ezzel négyszeres hasznot hajtok: nem kellett új ruhát gyártani, megkímélem a környezetet egy új szeméttől és szennyezéstől, valaki még egy kis pénzt is keresett általam, én pedig olcsóbban jutok hozzá egy új ruhához. Három fő „ökölszabály” van: 1. Lehetőleg minél kisebb energia- és anyagbefektetéssel, új termék létrehozása nélkül oldjuk meg a szükségleteinket. 2. A természetes anyagokból készült termékek általában jobbak a környezetvédelem szempontjából, mint a műanyagok. 3. Amit csak lehet, használjunk újra.

Nem lehet minden fronton harcolni és csatát nyerni. Jelöljük ki magunknak, melyek azok a területek, ahol mi személy szerint a legtöbbet tudjuk elérni, és a többit engedjük el.

Bocsássunk meg magunknak, ha valamelyik környezetszennyező szokásunkról képtelenek vagyunk lemondani, és keressük meg azt, amiben tudunk tenni a klímavédelem érdekében.

A 19–20. században hatalmas környezeti átalakításokat – például folyószabályozásokat – végeztek jóhiszeműen, amelyekről mára kiderült, hogy túlzásba estek, károkat okoztak velük. Van-e ma már elegendő szaktudás ahhoz, hogy hosszabb távon ne hibázzunk?

Voltak olyan tettek, amelyek egy adott korban teljesen indokoltnak tűntek, és csak akár egy évszázad után derült ki róluk, hogy nem a legjobb megoldások. Például a folyók szabályozása az árvizek megelőzése végett vagy a belsőégésű motorok tömeges felhasználása, mert végre nem borította be a lócitrom a városi utakat, így kevésbé kellett félni a járványok terjedésétől. A múltból elsősorban azt tanultuk, hogy kicsit több alázattal kell közelítenünk a természethez – ne gondoljuk például, hogy majd kitakarítjuk innen ezt a sok felesleges fajt, amelyik szúr, csíp, csúnya vagy idegesít minket –, mert lehet, hogy csak száz év múlva derül ki, hogy lábon lőttük magunkat. Nem magunk alá kell gyűrnünk a természetet, hanem együtt kell dolgoznunk vele. 

„Majd valaki feltalálja a megoldást” – szoktuk erősíteni egymásban az optimizmust. Jane Goodall, a világhírű zoológus is hangoztatja, hogy négy oka van az emberiségnek a reményre: az emberi intelligencia (például az új találmányok, amiket ma még elképzelni sem tudunk), a tántoríthatatlan lélek (emberi kitartás, akaraterő), a fiatalok tenni akarása és a természet megújuló képessége. Ezekre valóban alapozhatunk optimizmust?

Igen, de ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy ma nem kell tennünk semmit. Vannak olyan globális forgatókönyvek, amelyek azzal számolnak, hogy hamarosan hatalmas mértékben fogjuk majd kivonni és eltárolni a szén-dioxidot a légkörből, vagy majd „megpiszkáljuk” az éghajlatot, és minden rendben lesz… Nagyon kockázatos vagy drága elképzelések ezek. A természet valóban reziliens, és kiválóan működne az emberiség után is, sőt… Az embernek mint biológiai lénynek viszont szűkös korlátai vannak: nem véletlenül legyezzük magunkat a nyári melegben itt, beszélgetés közben is, és ha 5–10 fokkal melegebb lenne, már beszélgetni se tudnánk. A civilizációnk évezredekig egy stabil klímához alkalmazkodott, tehát nagy veszélyben van. „Majd bekapcsolom a légkondit” – gondolják sokan. 

Ám a legoptimistább gazdasági előrejelzések szerint pont azokon a területeken, ahol a legnagyobb szükség lenne légkondira a túléléshez, még hűtőszekrény sem lesz!

Ott több milliárd ember számára lakhatatlanná válik a világ. Magyarországon sem lesz mediterrán éghajlat, amiben sokan reménykednek, mindig kontinentális marad, csak melegebben és szélsőségesebben.

Ma már tudjuk, hogy vagy lejövünk a fosszilis energiahordozók használatáról, vagy hosszú távú hátrányba hozzuk magunkat. A gyakorlatban azonban nagyon nehéz az az átállás, amit az Európai Unió kitűzött maga elé: 2050-re minden országnak klímasemlegessé kell válnia. Mi a víziója 2050-ről? 

Én úgy tudom elképzelni, hogy nem alvóvárosokat építünk, hanem visszatelepülnek az emberek a „15 perces” és visszazöldített belvárosokba, ahol negyedórán belül mindenki elér minden fontos intézményt biciklin, rolleren, gyalog. Nem érdemes autót tartani, ezért nem kell annyi parkolóhely és többsávos aszfaltút. Az így felszabaduló helyeken biciklis utak és parkok létesülhetnek. Kávézós, sétálós utcákká alakulnak a mostani forgalmas utak, kielégítve azoknak az igényeit is, akik ma éppen a sok zöld, a kisebb légszennyezés és nagyobb csend miatt költöznek ki a nagyvárosokból. Az új és a felújított épületek nullenergiásak lesznek. A sok fa miatt is élhetőbb marad a város a hőmérséklet emelkedésével is.

Ezek a megoldások reálisak, tudom, mert ezt kutatom. A megvalósítás csak rajtunk múlik. Itt most a civilizációnk, a túlélésünk a tét. Nem az a kérdés, meg tudjuk-e menteni, mert nem kérdés, hogy meg kell menteni. 

A 2015-ös párizsi klímacsúcs előtt mindannyian szkeptikusok voltunk, nem sokat vártunk egy újabb tanácskozástól. De megdöbbenésünkre 140 állam- és kormányfő eljött, amire nem volt még példa a világtörténelemben! És olyan megállapodás született, ami a szakma várakozásai elé ment: jóval 2°C alatt tartják a globális éves átlaghőmérséklet emelkedését az iparosodást megelőző szinthez képest, és erőfeszítéseket tesznek, hogy az emelkedés mindössze 1,5 °C legyen. 194 ország és az Európai Unió aláírta. Nincs más opció: a kitűzött célt el kell érni. Reméljük, idén Dubajban a párizsihoz hasonló áttörést érünk el az alkalmazkodás mikéntjének a terén.

Kép
Ürge-Vorsatz Diána a Képmás címlapfotózásán
Fotó: Emmer László

„Bolygógyilkosok”-e a nagycsaládosok? Több híres szakember, például David Attenborough is hangsúlyozza, hogy az egész klímaproblémakört a népességnövekedés idézte elő, és a születésszabályozás az egyik leghatásosabb ellenszere. A nagycsaládosok különösen „bűnösnek” tűnnek ilyen nézőpontból. Mi a véleménye erről tudósként és hétgyermekes anyaként?

A túlnépesedés azoknak a mantrája, akik veszélyben érzik a saját luxusfogyasztásukat. A maximalista számítások szerint az évszázad végéig a Föld népessége 15–20 százalékkal fog nőni, a fogyasztás becsült növekedése viszont 1100 százalékos lesz. Akkor melyik a nagyobb probléma? Ráadásul a népességnövekedés zöme azokban az országokban következik be, ahol az emberek karbonlábnyoma közelíti a nullát! Hiszen nekik azért is születik sok gyerekük, mert ők a munkaerők, mivel nincs áram, folyóvíz, nincsenek gépeik. Amint elérnek egy fejlettebb gazdasági szintet, már nem fog ennyi gyerekük születni. A fejlett országokra, ideértve Kínát is, már régen a népességfogyás jellemző. Akik a túlnépesedést nagyobb problémának tartják, mint a fogyasztás növekedését, kimondatlanul is azt állítják, hogy az ő luxusfogyasztásuk előbbre való, mint másoknak a szülővé váláshoz való joga. 

Egy nagycsalád egyébként általában környezettudatosabb, és sokkal kisebb egy főre eső karbonlábnyommal él, mint a kisebb családok vagy az egyedül élők.

Szakemberektől is hallok olyan gondolatokat, hogy már elkéstünk, a pusztulás folyamatai visszafordíthatatlanok. „Vége a világnak!” – olvashatjuk a cikkeket az összeomlásról. Mennyire tartja ezt igaznak?

Tényleg nagy a veszély. Ezt meglovagolja a sajtó rémhírekkel, önjelölt „összeomláskutatók” pedig hitegetik az embereket olyan módszerekkel, amelyekkel „túlélhetnek”. Na, így valóban nagyon rossz felé megyünk, ha elkezdjük a cselekvő összefogás helyett a saját pecsenyénket sütögetni, hasznot húzni a félelemből! De az igaz, hogy pár hajó már elment: az éghajlatunkat a régi szinten stabilizálni már nem tudjuk, a kihalt fajokat visszahozni nem tudjuk. A tenger szintje 1 métert biztosan emelkedni fog, ez például Velence végét jelentheti az évszázad végére. De rendszerszintű változtatással még élhető szinten tarthatjuk a világot, mert minden tizedfok számít! Tájékozódjunk hiteles forrásokból, például az IPCC oldaláról.
  

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti