Hét évig tartó hibernáció után visszatértem az életbe – Már nem ragaszkodom az anorexia gödréhez

Az étkezési zavarokat, köztük az anorexiát sokan az önbizalomhiányos kamaszlányok betegségének tartják, akik a média által idealizált testalkat elérésétől remélik a boldogságot. Ennél azonban sokkal összetettebb problémáról van szó, egy olyan pszichoszomatikus betegségről, amelynek csak egyik tünete az elhízástól való félelem. (Itt jegyzem meg, hogy nem tartom szerencsésnek a kategorizálást, hiszen ahány ember, annyiféle kiváltó ok lehet, épp ezért a későbbiekben inkább a betegség szót használom, de nevezhetném elakadásnak vagy mélypontnak is.) Későn érő típusként én ezt a csomagot az átlagnál később, alapszakos diplomám megszerzése után „lőttem”: több szakmai kudarc miatt teljesen megrengett a magamba vetett hitem, és úgy éreztem, alkalmatlan vagyok az újságírói pályára. Ekkoriban kezdtem fogyókúrázni, azt remélve, hogy a kitűzött karcsúságot elérve kifinomult, értelmiségi nővé válok – legalább külsőleg. A fogyás aztán olyan jól sikerült, hogy testileg egy tizenhárom éves kislánnyá fejlődtem vissza, és a környezetemben nem volt nálam vékonyabb.

Végre különlegesnek éreztem magam, aki kitűnik valamiben, és élveztem a felém irányuló rémült, döbbent vagy épp elismerő pillantásokat. 

Még távolabb kerültem a céljaimtól

A kalóriaszámolgatás viszont épp azoktól a dolgoktól – művelődés, tájékozódás vagy épp cikkírás – vett el energiát, amik közelebb vihettek volna a célomhoz. A gondolataimat teljesen lefoglalta, hogy megtervezzem, mit eszek az adott napon, ha pedig ezt váratlanul felborította valami, vagy veszélyben éreztem a napi zöldségadagomat, az hatalmas stresszt keltett bennem. A tápanyagmegvonás mind fizikálisan, mind mentálisan elgyengített: ha bele is kezdtem egy anyagba, nem voltam képes időben megírni, és kínszenvedéssé vált az, ami addig éltetett. De még egy e-mail megválaszolásához is napokig kellett gyűjtenem az erőt.

Én lettem az élőhalott családtag

Mondanom sem kell, új testem és az azt biztosító szigorú étrendem a szeretteim körében nem aratott osztatlan sikert, és állandó konfliktusforrássá vált. Az amúgy is mindenen stresszelő édesanyám gondolatban állandóan temetett, túlzott aggodalmaskodásával, az általam támogatottnak minősített ételeket tartalmazó szeretetcsomagjaival majd’ kikergetve a világból. Gyakori eset: hazalátogatok a szüleimhez, és még be sem lépek az ajtón, már a konyhába tessékel, ahol dupla adagot szed az ebédből a tányéromra, amit még egy férfinak is kihívást jelentene elfogyasztani. Ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy dacosan elutasítottam az ételt, és indulatosan kiabálva felálltam az asztaltól. Ha tényleg olyan kóros lenne a soványságom, már valóban rég a föld alatt lennék, de élek és virulok, fakadtam ki egy alkalommal a pszichológusomnak, aki ezt nem így látta:

„Azt mondja, virul, miközben jelen pillanatban nem lehetne természetes úton gyermeke.” 

Nem az életre

A betegség egyik leglátványosabb tünete a menstruációm elmaradása volt. Édesanyámmal, nővéremmel és két barátnőmmel – akik aggódva követték kálváriámat – nőgyógyásztól nőgyógyászig jártam, és ugyan mindenütt az alacsony testtömegindexemet hozták ki ludasnak, én foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy más okozza a problémát. És valamennyire igazam is volt, mivel a magasságomhoz ideális testsúly alatt voltam akkor is, amikor hét év kihagyás után újra megjött a vérzésem, habár gondolatban már kezdtem elszakadni a kényszereimtől.

Az eszemmel tudtam, hogy ártok a szervezetemnek, riportot is készítettem a betegség lehetséges következményeiről, azt remélve, ha kiírom magamból, az engem is meggyógyít, a meddőség, a várható korai csontritkulás mégsem riasztott vissza. 

Korábban erős fájdalom kísérte a menstruációmat, így már csak ezért sem hiányzott. Másrészt úgy éreztem, nem vagyok alkalmas az anyaságra. De sok dologról feltételeztem ugyanezt, ami aztán megdőlt, pont a legnagyobb csodának ne adjak esélyt? Sosem felejtem el barátnőm, az azóta már kétgyermekes Kata szívből jövő válaszát, amikor azon morogtam, mi szükség is van erre a havonta jelentkező kínszenvedésre: „Hogy legyen baba!”

Eltékozolt évek

Az elmúlt évek úgy suhantak el mellettem, mint a körhinta: hiába történt velem és körülöttem megannyi jó dolog, én csak statisztája voltam az eseményeknek. Ha összegeznem kellene az eltelt hét évet, csupán emlékfoszlányokat tudnék felidézni: egy táborban veszek részt a barátaimmal, de olyan fáradt vagyok, hogy egy előadás meghallgatása helyett inkább ledőlök aludni. 

Űzött vadként sietek az egyetem sötét folyosóján, reménykedve, hogy nem találkozom össze a szaktársaimmal. Randira készülök, azon aggódva, lesz-e édesítő a kávézóban.

Egy üres irodában ülök, a zsírszegény túrómat majszolva (ami tényleg a kedvencem), miközben a kollégáim jókedvűen ebédelnek az udvaron. Vendégségbe megyek, és már alig várom, hogy a desszertre vethessem magam.

Az utóbbi évek egyik legfőbb történését a keresztlányom születése jelentette számomra. Azt hittem, az ő érkezése és az iránta érzett felelősség észhez térít, ám nem így történt. Bár fizikálisan a kezdetektől igyekeztem mellette lenni, fejben gyakran egészen máshol jártam, amit utólag is nagyon bánok. Cseperedése pillanatait már nem lesz módom újra megélni.

Ez egy magányos műfaj

Az introvertált személyiségtípus mintapéldánya vagyok: már gyerekként is én voltam az, aki az asztalnál ülve rajzolt, míg a többiek a babakonyhában főzőcskéztek, a gimnáziumi éveimben pedig a radiátor volt a legjobb barátom. A látszat ellenére mindig vágytam rá, hogy másokhoz kapcsolódjak, a betegség kialakulásával viszont kifejezetten kerülni kezdtem az embereket. Mondtam le találkozót amiatt, mert közös ebédelés lett volna a program. 

Másrészt hatalmas szorongás uralkodott el rajtam bizonyos emberek mellett, ami addig jobbára csak nagyobb társaságban fogott el. Egy-egy szigorú pillantás mögött ártó szándékot véltem látni, de az is megesett, hogy egy kedves kollégához nem mertem odamenni. E cikket írva előkerestem egy régebbi jegyzetfüzetemet, amelyben a következőt találtam: 

„Szerdán egész nap egyedül voltam. Mintha egy burok alatt lennék. Nem történik velem semmi, nem vesznek körül emberek. Gyerekként ilyennek képzeltem el a halált.”

Ezt a magányosfarkas-üzemmódot akkor kezdtem megelégelni, amikor bekerültem egy magazin szerkesztőségébe, ahol egy második családra találtam. Ebédidőben a furcsálló tekintetektől tartva gyakran megvárom, míg megüresedik a konyha, hogy nyugodtan átadhassam magam a paprikaszeletekkel tálalt rántott halrudak élvezetének, holott a közös étkezések kiváló alkalmat teremtenének a beszélgetéshez, örömeink és gondjaink megosztásához, egymás mélyebb megismeréséhez. 

A gyomromnál csak a lelkem volt üresebb

Az volt az elméletem, hogy ha szerelmes leszek, akkor biztosan egy csapásra feladom a kényszereimet. Igen ám, csakhogy amikor a szervezet nem jut elegendő táplálékhoz, túlélőüzemmódba kapcsol, és száműz minden egyebet, amit másodlagosnak tart. Belőlem is szinte minden érzés, ösztön elszállt (kivéve a felerősödő félelmet), amit nem is feltétlenül bántam, mondván, ha nem érzek szerelmet, legalább csalódástól sem kell tartanom. A pszichológusom szavai jutnak eszembe, amelyek akkor nem értek el a tudatomig: „Elutasítja az élettel teli dolgokat.”

A marslakó a Földre vágyik

Aztán nemrég megismerkedtem valakivel, akit beengedtem az életembe, és ő egy mélyebb beszélgetés után, gazdag párkapcsolati kórtörténetemet (sic!) hallva hitetlenkedve jegyezte meg: „Téged vagy elvittek az ufók a Marsra pár évre, vagy történt valami, ami miatt nem nyitottál mások felé.” Ez a mondat kólintott fejbe, mit is okoztam azzal, hogy teljesen kivontam magam a forgalomból. 

Hét évvel rövidítettem meg az életemet, és most, közel a harminchoz kell bepótolnom azt a megannyi élményt, amikről lemaradtam. 

Ugyanez az ember mondta nekem azt is, hogy amíg ő gyűrődések sokaságát viseli magán, én egy sima felületű gömb vagyok, aki nem érezheti át az ő traumáit. Ez a megállapítás először sértett: az én zuhanásom talán nem elég nagy trauma? De aztán rájöttem, hogy igaza van, mert a gödör biztonságában megkíméltem magam a nehézségektől és fájdalmaktól, amikkel az élet jár, mint amilyen egy szakítás, és amikből tanulva aztán többé válik az ember. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy segítsek másoknak, akik rászorulnak, de hogyan is lehetnék támaszuk ezen tapasztalások hiányában? 

Eljutottam oda, hogy már nem tudok rá válaszolni, miért is ragaszkodom a gödrömhöz, és hogy úgy érzem, benne álldogálni többet vesz el, mint amennyit ad. Ha mást nem is, annyit viszont köszönhetek ennek a hét évnek, hogy rávilágított, mennyivel jobb odafönt, másokkal, ahol és akikkel az elkövetkezendő sokszor hét évemet tölteni akarom.