Mátyás király a végzetes szélütés előtt már kapott egy agyvérzést
A népmesei elemek egyszerűen kiirthatatlanok a közgondolkodásból, de a történelmi személyekre rakódott mitikus glóriát muszáj megbontani – vélekedett Horváth Richárd és Pálosfalvi Tamás, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet két tudományos főmunkatársa. Szerintük minden történelmi szereplőt a saját korában kell megérteni, különben maradnak a toposzok. Mátyás király alakja erre az egyik legjobb példa.
Mennyit változott I. Mátyás és kora megítélése az elmúlt évtizedekben?
Pálosfalvi Tamás (P. T.): Sokat elárul, hogy magyar nyelvű monográfia évtizedek óta nem született Mátyásról, csupán a cseh Antonín Kalous jelentetett meg egy művet Hunyadi Mátyás magyar és cseh király címmel. Korábban a német Jörg K. Hönsch jelentkezett egy a korszakot vizsgáló kötettel, és van már francia nyelvű életrajza is a királynak.
Mi az oka annak, hogy külföldi történészek inkább foglalkoznak Mátyással és korával, mint a magyarok?
P. T.: Mivel a saját aspektusukból vizsgálják a korszakot, nem szembesülnek annyi sok apró részlettel, mint egy magyar történész.
Horváth Richárd (H. R.): Kalous is inkább cseh nézőpontból vizsgálta Mátyást, mivel az uralkodó cseh király is volt. Amikor mi Mátyásról beszélünk, számunkra az másodlagos vagy harmadlagos, hogy a cseh trónon is ült.
P. T.: A másik fontos probléma a nyelv.
Aki Mátyás korát akarja kutatni, és teljeskörűen szeretne feldolgozni minden dokumentumot, ami a korszakkal, a király életével foglalkozik, legalább hat-hét nyelven kell értenie: latinul, németül, magyarul, olaszul mindenképpen, és nem árt, ha csehül, lengyelül is tud.
És akkor még nem említettem a szerb, horvát, török forrásokat. Valószínűleg ezért nem készült Zsigmondról sem teljes magyar életrajz, mert ötven éven át uralkodott, birodalma pedig hatalmas kiterjedésű volt. Már Fraknói Vilmos, aki Hunyadi Mátyásról és koráról több művet is írt, sem olvasott el minden forrást eredeti nyelven. Amikor a dualizmus korában elindult Magyarországon a modern történelemkutatás, nem ez a korszak került a középpontba, hanem az Árpád-kor. Ennek talán az lehetett az egyik oka, hogy miután megjelent Teleki József hatkötetes, A Hunyadiak kora Magyarországon című munkája, sokan úgy vélték, e korszakkal készen vagyunk. Közel kétszáz évvel ezelőtt valóban az volt a legjobban kutatott, ismert korszak, csak azóta majdnem két évszázad eltelt. A második világháború után előbb a Zsigmond-, majd az Anjou-kort kutatták, vagyis a Hunyadiak időszakának forrásai szisztematikusan máig nincsenek feltárva.
Nehézséget jelent az eredeti forrásokhoz hozzájutni?
H. R.: Ma már ez nem gond, a hetvenes évektől el lehetett érni egy sor középkori dokumentumot mikrofilmen, amit a digitalizáció még inkább teljeskörűvé tett. Vagyis egy laptop mellett ülve a Mátyás-kori hivatali források 80-90 százalékához hozzá lehet férni. Ez a lehetőség európai szinten is párját ritkító, ezt bátran hozzátehetjük, és leginkább két személy, Borsa Iván és Rácz György történészek érdeme az elmúlt fél évszázadból.
Mi gátolja a történészeket abban, hogy a kutatómunkához hozzáfogjanak?
H. R.: Egyre kevesebb a hadra fogható ember, a történész szakma kezd szakemberhiánnyal küzdeni. Mind kevesebb fiatal adja arra a fejét, hogy megtanuljon középkori latin nyelvű (kéz)iratokat olvasni, értelmezni ezres, tízezres nagyságrendben. A hozzáértő, eredeti forrásokat kutató történészek pár tucat embert jelentenek, ami roppant kevés.
A tudományfinanszírozás változása sem annak kedvez, hogy valaki a forrásokkal „piszmogjon” évekig, hogy aztán jelentkezzen egy kisebb-nagyobb tanulmánnyal, művel. Ehelyett a gyors, látványos eredményt felmutató, sokszor „látványelemeket” sem nélkülöző projekteket preferálja.
Arról nem is szólva, hogy nem lehet egy nagyobb kutatásnak nekiszaladni anélkül, hogy a korszak forrásanyagát ismernénk.
P. T.: Mindez persze nem azt jelenti, hogy a történészek nem kutatnak, dehogynem, az utóbbi ötven évben sokkal többet tudtunk meg a Hunyadiak koráról, mint azt megelőzően, ám összefoglaló Mátyás-monográfia nem született. De nem csak a Mátyással foglalkozó mű hiányzik: 1920-tól kezdve az 1970-es évekig nem nevezhetjük egészségesen fejlődőnek a magyar történettudományt, mert a Horthy-korban a Trianonnal való megküzdés, az értékmentés zajlott, a kommunizmus évei alatt pedig a királyokkal, nemesekkel ideológiai okok miatt nem foglalkoztak. Kubinyi András és Engel Pál kezdett szisztematikusan foglalkozni a középkor addig elhanyagolt aspektusaival, és egy modern, nyugati, politikatörténeti megközelítésben feldolgozni a Hunyadiak és a Jagellók korát. Sok mindent kellene elölről vagy egyáltalán elkezdeni, miután Fraknói Vilmos is már 130 éve írt a Hunyadiakról. Tegyük hozzá, annak a korszaknak a viszonyai között a létező legjobb Mátyás-életrajzot állította össze.
Ön a közelmúltban egy olyan dokumentumra bukkant, amely korábban nem került reflektorfénybe, és V. László, valamint a Hunyadiak közti ellentéttel foglalkozik.
P. T.: Érdekes, de Fraknói is ismerte ezt a forrást, ám korának ideológiájába egyszerűen nem férte bele, hogy a Hunyadiaknak hibáik is lehetnek. A Millennium előtt néhány évvel nem írhatta le, hogy Hunyadi László összeesküvést szőtt a király ellen, ez akkor elképzelhetetlen volt.
Miként fest a helyzet manapság?
H. R.: Mindketten több száz előadást tartottunk Mátyásról és a korszakról. Szinte mindenhol feltűnnek ugyanazok a személyek a hallgatóságban, és mindig ugyanazokat kérdezik: ugye, hogy Beatrix meggyilkolta Mátyást; ugye, hogy igazságos volt és álruhában járta az országot. A népmesei elemek egyszerűen kiirthatatlanok a közgondolkodásból. A valóság egyszerűen nem vagy csak alig megy át.
Próbáljuk meg e fórumon tisztába tenni, mi az igazság Mátyással kapcsolatban!
P. T.: Nem lehet egységes képet megrajzolni, és mi még jobb helyzetben vagyunk, mint a románok, a csehek vagy a szerbek, akik dupla hendikeppel küzdenek, hiszen azzal is sokat bajlódnak, miként értékeljék a magyarokkal együtt megélt több száz évet, amikor nem létezett államiságuk. És azt se feledjük: Mátyást a kortársai is teljesen eltérő módon ítélték meg; a németek és a csehek ki nem állhatták, de a forrásaikat kénytelenek vagyunk olvasni, mert sok mindent csak ők írtak le. Napóleon esetében a franciák valami hasonlóval küzdenek, hiszen a hadvezér-császár kétségtelenül tehetséges volt, ám fél Európa gyűlölte, mert nemzete ellenségének számított.
A történelmi személyekre rakódott mitikus glóriát muszáj megbontani. A legfontosabb: saját korában kell megérteni minden történelmi szereplőt, különben maradnak a toposzok, mint hogy „Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”.
Inkább fel kell tenni a kérdést: miért foglalta el Bécset a király, miért nem inkább a törökkel hadakozott? Ha ezeket nem tisztázzuk, nem marad más, csak az, hogy nagy hódító volt.
Igazából több válasz is létezik, nem?
P. T.: Igen, de a valódi okot csak sejtjük.
H. R.: Könnyen lehet, hogy mivel régóta bosszantotta III. Frigyes, végre oda akart pörkölni egyet ellenlábasának, aki a cseh és a lengyel királyt is hergelte Mátyás ellen. Vagy fel akarta vonultatni a seregét. Vagy pusztán hódítani akart. A mai ember mindent csak rendszerben tud elképzelni, különben nem érti meg, miközben egy politikus, vagy akár mi magunk hány és hány döntést hozunk meg naponta teljesen irracionális alapon, csupán intuícióból?! De még ha van is egy politikusnak terve, egy támadás, egy új szövetség, vagy akár az időjárás pillanatok alatt keresztülhúzhatja a számításait.
P. T.: Igaz ez Mátyásra is: könnyen lehet, hogy volt egy elképzelése, de ahogy változtak a körülmények, úgy módosított rajta, és hozott napról, napra új döntést. Így, mint a legtöbb politikus, önmaga foglya lett. Sokan kérdezik tőlem például, hogy a király miért nem hagyta abba a cseh háborúkat, és jött haza. A hadjáratba rengeteg energiát, pénzt invesztált, nem mondhatta azt a seregnek, a főuraknak, akik a vérüket adták, hogy „fiúk, holnap indulunk haza”. Nem olyan egyszerű a kérdés, és ugyanez a helyzet Béccsel: nem adhatta vissza csak úgy Frigyesnek, aki ráadásul tudta, hogy a király súlyos beteg, tehát a császárnak volt ideje és oka várni.
Milyen egészségügyi problémája volt a királynak?
H. R.: 1486-ban egy itáliai követ azt írta, hogy az uralkodó hetekre eltűnt, majd amikor találkozott Mátyással, rögzítette, hogy a király már jól van, beszélni is tud, és képes a palota termeiben járkálni. Vagyis sem beszélni, sem járni nem tudott – minden bizonnyal a végzetes, 1490-es stroke előtt már kapott egy agyvérzést. Emellett az 1480-as évekből fönnmaradt forrásokból az is tudható, hogy negyvenes éveiben köszvény kínozta, márpedig a gutaütés és a köszvény között egyenes összefüggés áll fenn.
1467-ben, 24 éves korában csatában nyílvesszővel találták el, amit nem tudtak kivenni a testéből, képzelhetjük, a kor viszonyai között milyen testi következményei lehettek ennek.
A nyolcvanas években az udvarba küldött pápai követ rengeteg feljegyzést készített, az egyik beszélgetés során Mátyás a hogyléte iránt érdeklődő kérdésre azt felelte, olyan fájdalmai vannak, amiket csak ő és Isten ismer.
Mennyire volt népszerű Mátyás a maga korában?
H. R.: Sokan a mából indulnak ki, hogy egy politikusnak fontos a népszerűség, mert négyévente választásokat tartanak. Mátyás azonban Isten kegyelméből, a Szent Koronával koronázva uralkodott, nem kérdezte meg a népet, jó király-e.
P. T.: Függetlenül attól nagy király volt, hogy népszerűnek számított-e vagy sem a maga korában, kedveltsége nem befolyásolja az életművét. Félték, tisztelték, lényegében amit akart, el is érte. Hogy mi maradhatott volna fönn az életművéből, törvényeiből, hódításaiból, ha nem hal meg korán, 47 évesen, annak eldöntése nem a történész kompetenciája.
H. R.: Egyéni tragédiája, hogy törvényes utód nélkül halt meg, nota bene a fél magyar középkornak ugyanez a tragédiája: I. Lajosnak, Zsigmondnak szintén nem volt fiú utódja.
Az imént azt mondták, Mátyás nagy király volt. Mi alapján lehet ezt állítani?
H. R.: A folyamatos török háborúk idején épségben maradt az országa, és részben sikeres nyugati háborúkat is vívott. Sokszor kérdezik azt is, miért nem űzte ki a törököket a Balkánról. Ki tudta kiűzni a törököket a Balkánról? A Szent Liga, amelynek tagja volt a Német-római Birodalom, a Lengyel Királyság, a Magyar Királyság, Velence és a Pápai Állam – és csak a 17. század végén, reguláris, jól felszerelt hadseregekkel, egy európai haderő- és gazdasági reform után. És akkor is több lépcsőben, a hanyatló török birodalom ellenében.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>