„Minden a gyökerétől tud gyógyulni” – Így lett a lelkész kárpátaljai bántalmazott leányok védőangyala

Miben tapasztalta meg elsősorban a 13 évnyi szolgálat pozitívumait?
Azt mondhatom, nemzettudatomban erősödtem, megéreztem a magyar lét lényegét. Azt is megtapasztalhattam, mi az az élő hit, mennyire fontos a templom a kárpátaljaiaknak. Hétköznap reggel hét órakor letámasztják a kapát a kerítés mellé, bemennek a templomba, utána mennek csak vissza a szántóföldekre. Tapasztaltam az élni akarásukat, láttam a túlélésüket. Keresik a feladatot, és igyekeznek végrehajtani, nem azt várják, hogy más megcsinálja helyettük. Nincs továbbá versengés. Voltak persze nehézségek, illetve emberek, akik különálló szigeteket alkottak, azonban az az empátia és egymásra figyelés, amit Nagydobronyban tapasztaltam, nagyon sokat adott a személyiségem fejlődéséhez, hiszen csupán tizenkilenc éves voltam, amikor először kikerültem.

Miért érezte, hogy ott a helye a leányotthonban?
Egy evangelizációs hétre hívott meg Balogh Éva és Tar Gyöngyi nevelő, akkor segédlelkész voltam. A hét végén az akkori igazgató, idősebb Katkó László, Laci bácsi megkérdezte, nem akarnék-e a gyerekekhez jönni. Elvállaltam. 

Milyen célok mentén próbált lelki vezető lenni?
A teológián megtanultuk, hogyan lehet az emberekhez közel kerülni, de gyakorlatilag senki nem készített fel arra, mit jelent egy olyan otthonban dolgozni, ahol hetven abuzált gyerek él. Még mindig csak 25 éves voltam. Nem tudtam, mit lehet tenni ott, ahol azt mondja nekem a gyerek, hogy gyűlölöm az Istent, nekem pedig ezt végig kell hallgatni. A teológián egy általános képet kapunk, ami jó indulópont. Ezért is gondolom, hogy nagyon fontosak a lelkész-továbbképzések, a műhelyek, ahol eszközöket lehet szerezni ilyen helyzetekre. Az elején ebben nagyon el voltam veszve. 

Volt olyan bibliaóránk, ahol József története kapcsán a kislány kimondott egy olyan mondatot, hogy ővele otthon mi történt, én meg csak ültem és azon gondolkoztam, most mi legyen.

Zárjam le az órát? Ilyenkor mit kell csinálni? Mindig találkoztam újabb megdöbbentő esettel, amikor hitetlenkedtem, hogy ilyen nem történhet meg egy gyermekkel, ilyet egy ember nem tehet meg a saját gyümölcsével. Én csak reménykedem, hogy nem hibáztam, a képességeimnek megfelelően hoztam döntést, és a támogatásom a lányok hasznára tudott válni.

Katona Viktória lelkész – Forrás: Magyar Református Szeretetszolgálat

Mi volt lelkészként a feladata? 
Beszélgetni a gyermekekkel, lelki gondozás, bibliaórák, istentiszteletek megtartása. Csak később lettem lelkész-igazgató. Sok mindent láttam, tapasztaltam, de valójában nem érzem, hogy más lett volna a feladatom, mint az, hogy elmondjam: van lehetőség a változásra, mert Isten ki tudja munkálni azt a változást a bántalmazott ember életében is, hogy ő dönthet afelől: áldozat marad vagy új életet kezd, amely sokkal tartalmasabb lesz, mint a szüleié volt. Nagyon szeretem, hogy ők otthonuknak tekintik az otthont, és nem árvaháznak. Kifejezetten haragudtam, ha valaki azt mondta, hogy árvaház. Az egy otthon, és otthonra mindenkinek szüksége van. Vegyes közösség gyűlt össze ezen a csodahelyen!

Mikor alapított családot?
Nekem egészségügyi probléma miatt nem lehet gyermekem, így férjemmel az örökbefogadás mellett döntöttünk. Csodák csodájára hat hónapot sem vártunk a papírok beadása után, és megajándékozott bennünket az Isten egy csecsemővel. Fülöp nyolc hónaposan érkezett a családunkba, a szolyvai állami gyermekotthonból került hozzánk. Nem volt származási kikötésünk, épp ezért gyorsabb is volt az ügymenet. Én mint anyaországi fogadtam örökbe Ukrajnában, minden hivatalosan zajlott. Ő egy roma származású kisfiú, a mai napig nincs kétségem afelől, hogy az én gyermekem!

Nagyon sok ajándékot kaptunk Fülöp által: azt lehet mondani, ő is mentett rajtunk, és mi is rajta. Tudja, hogy „szív szerint született”, vannak szülő szülei, akiknek az arcvonásait hordozza. Persze küzdünk most már a származásából adódó kérdéseivel is, azonban ebben is van segítség. Imádkozunk a vér szerinti szüleiért, és hálás vagyok az édesanyjának, hogy biztonságba helyezte őt. Tudta, hogy nem tudja nevelni, de megadta a gyermekének a lehetőséget az élethez. Ugyanígy érzek a gyermekotthonban élő lányok iránt. Sokszor elmondtam nekik, hogy a szüleik annyit tettek, amennyire képesek voltak, de azt megadhatták számukra, hogy már biztonságban vannak. 

Persze a bántalmazás alól ez nem menti fel őket, és nagy feladat volt elérni, hogy ne gyűlöljék a gyökereiket, mert minden a gyökerétől tud gyógyulni. 

Épp ma reggel jutott eszembe a hasonlat, hogy a levágott fa is ki tud hajtani, még abból is származhat új ág. Ezekre a lányokra csakis úgy tudok tekinteni, mint akiket levagdostak, megnyestek, nem akarták őket. Van egy lányunk, aki ma itt, Budapesten egy Waldorf-óvodában óvodapedagógus. Egy második dadaként dolgozik, és párhuzamosan Pesten óvodapedagógusnak tanul. Egy harmadik a Schweitzer Otthonban ápolónőként dolgozik. Egy másik „lányom”, aki itt él Pesten, és most várja a második gyermekét, már meghaladta a saját szüleit azzal, hogy szeretettel gondoskodik a gyermekéről. Mi ez, ha nem csoda?

Jellemzően milyen korú lányok kerülnek az otthonba?
Nulla évestől 18 éves korig, de nem mennek el tizennyolc évesen. Az otthon neve: Irgalmas Szamaritánus Református Gyermekotthon Jótékonysági Szervezet, az alapító okiratában nem szerepel az, hogy tizennyolc évesen el kellene hagyni a házat. Van egy épület, az úgynevezett gondoskodás háza, ahol négy lakásban tizenhat lány lakhat. Az ebben a mentorházban élő lányok továbbtanulnak, miközben ugyanúgy beletartoznak a közösségbe, így kezdhetnek önálló életet. Az otthon nem kap fejkvótát az ukrán államtól a gyerekek után, ezért is nagyon fontos a külső támogatás. A közösségi médiában megtalálható a bankszámlaszám, minden elérhetőséggel.

Hogyan telnek a hétköznapok?
A lányok iskolába járnak, otthon házi feladatot írnak, házimunkát végeznek. 

Előfordult, hogy valaki nem jött meg időben, egy kicsit ellógott?
Ó, hogyne lett volna, ez normális! Ha nem lázadnának, baj lenne. Voltam egy gyermekotthonban, ott azt mondták, nézzem meg, milyen jól viselkednek és milyen tisztaság van. Ó, mondtam, tudják, itt mi a nem jó? Az, hogy nincs egy zsíros kézlenyomat az ablakon, nincs megnyalva az üveg, se megrugdosva a fal. 

Ahol vasfegyelem van, ott nincs élet. Ahol ötven gyerek lakik együtt, ott koszos kell hogy legyen a fal. 

Mindig azt mondom, amelyik gyerek nem lázad, nem kezdi az énjét próbálgatni, ahhoz a gyerekhez szeretettel kell fordulni, mert ott gondok lehetnek, és meg kell kezdeni vele egyfajta terápiát. Persze az sem jó, amikor túllázad a gyerek, ott is vannak problémák.

Voltak bizonyára megoldhatatlannak látszó problémák is...
A legnehezebb az volt, amikor kiderült, hogy szexuálisan bántalmazták őket. Főleg, ha tudtam, hogy közeli családtag, hozzátartozó tette… Volt, hogy rosszul lettem a beszélgetés után, nem bírtam, mert annyira nyílt volt a gyerek. Nagyon nehéz volt végighallgatni, rengeteg ilyen eset volt. Amikor megkötözték őket, vagy nem kaptak enni, lesoványodva, kiszolgáltatva, vagy amikor zaklatás áldozatává váltak, az anyjuk prostituált volt, vagy kukáztak… Mindig abban bízom, hogy meggyógyulnak belőle, mert nagyon erősek. Azt, hogy én tőlük mennyit kaptam és kapok a mai napig, el sem tudom mondani. Őszinték voltak. 

Megtanultam, hogy amikor a gyerek rám vágja az ajtót, akkor valójában nem rám vágja, hanem másra, csak az a másik nincs ott, én vagyok ott helyette.

Amit átéltek, megoldani nem tudom, de Isten gyógyító szeretete képes rá, és soha nem az idő gyógyít. Sokat temettem, és azt szokták mondani, az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz, mert maga a folyamat gyógyít. Ha az ember végigcsinálja fájdalmasan, néha kiabálva, néha megakadva, ez gyógyít. Nincs megoldhatatlan probléma! Ami annak látszik, kellő energia és idő gyümölcseként az is megoldódik.

És a pozitív emlékek?
Rengeteg van! Nehéz választani. Az egyik egy Magyarok Kenyere ünnepség volt. Volt egy gyermekünk, akit súlyosan bántalmaztak, felnőtt nőként kezelték. Énekelt az énekkarban, mint mindenki, letisztult fekete-fehérben. A kislány állt a folyosón, és néztem, ahogy egy tükörben nézte magát, és simogatta a ruháját. Nem értettem. Egyszer csak rám nézett, és azt mondta: „Viktória, nézze, kislány vagyok!” Azt mondtam, rendben. Elértük a célt. Amikor egy gyermek már nem rúzsozza magát 11 évesen, hanem azt mondja, hogy kislány...
Egy másik emlék, amikor a fogyatékossággal élő lány az egyik műtétem után szaladt felém örömmel kiáltva: „Azt hittem, meghalsz, de én annyira imádkoztam érted, hogy te meg ne halj, és nem haltál meg, az én Istenem szeret bennünket, meghallgatta az imádságunkat!”

A harmadik egy megrázó élményemhez kapcsolódik. Volt egy ikerterhességem lombikprogramból – az egyik baba halva született, a másik korábban spontán elment, így nagyon ki voltam készülve. Május 11-én volt kilenc éve ennek. A debreceni klinikán feküdtem, és lelkileg olyan fájdalmat éltem át, hogy belevertem a kezemet a falba, tiszta vér voltam. Nem bírtam. Aki ilyesmit végigcsinált, tudja, hogy ez mit jelent – akkor jött egy SMS.

A lányok írták: „Kedves Viktória, ma tudjuk, hogy nagyon fáj a szíve, és mi is nagyon szerettük volna, ha kistestvéreink születnek. De tudja meg, hogy 87 lánya itthon várja.” Akkor éreztem azt, hogy tényleg otthon vagyok köztük. 

Rengeteg további pozitív élményem is van persze: amikor egy csontsovány gyermek egészséges felnőtté válik, vagy amikor felveszik őket a főiskolára. Mennek szakmát tanulni, megkapják az első fizetésüket. Vagy amikor az első gyermek született. Még a nehéz emlékekben is ott vannak a pozitívumok. Itt van az asztalomon a küldetésnyilatkozatom: „Krisztus iránti szeretet az, ami méltóvá tesz egy nagyobb feladatra, egy közösséghez való tartozásra.” Nagyon sokat gondolok rájuk, imádságban is igyekszem őket támogatni, és mindenben, amiben tudom. Havonta egyszer meg is látogatom őket. Most azért tanulok, hogy a későbbiekben itthon, Magyarországon is tudjak olyan fiataloknak segíteni, akik hasonló körülmények közül érkeznek. Ezt küldetésnek érzem, aminek nincs vége. Közben én is gyógyulok, engem is gyógyítanak.

Kép

Fotó: Magyar Református Szeretetszolgálat

Miért lett vége a kint tartózkodásának?
A kisfiam SNI-s gyermek, és nem volt kint olyan magyar intézmény, ahol fogadni tudták volna. Fülöp nem fejlődött megfelelően, és amikor kiderült, hogy ADHD-s, elgondolkoztam, mennyire nagy felelősséggel tartozom azért, hogy a gyermek hozzánk tartozik. Ez volt elsősorban a nyomós oka annak, hogy eljöttünk, de nagyon nehéz döntés volt. A második pedig: látva azt, hogy kitört a háború, tudom, hogy nekem ebben a székben kell ülnöm ahhoz, hogy a kárpátaljaiaknak segítsek. Ezt nem én rendeztem így. Az Isten tudta, és vezetett. Harmadrészt pedig talán túl sok lelki terhet hordoztam.